Politikaföldrajz órán tanultam a cionzimusról, a zsidók történetéről, az Izraelbe jutás óta történt háborúkról, bár azt nemigen mondtam volna, hogy mestere lennék a témának és az ott élő népeknek. A Hazám, az ígéret földje számomra jó olvasmány volt, kitöltötte azokat a hézagokat, amikről még nem hallottam és az eddig összegyűjtögetett ismeretmozaikok értelmet nyertek. 

A kötet az izraeliek sorsát mutatja be a történelmi tényeken és az egyéneken keresztül. Sok fontos embert megszólaltat, olyat aki ott volt a lyddai eseményeknél és olyat is, aki a Negev sivatagban tevékenykedett. Ezzel együtt a szerző megpróbálja megmagyarázni a történések hatásait, például mi az, amitől most Izrael bajban van, milyen a mai kép, kik a jelenkor ellenségei és hogy mi lesz a sorsa a nyugati bástyának az iszlám országok tengerében?

Értékelésem: 4 / 5 pont

Kategóriák: riport, történelmi könyv, életrajz.

Azt hiszem először a facebookon találkoztam ezzel a könyvvel a kiadó tevékenységének köszönhetően és mikor megtudtam, hogy miről szól, azonnal olvasni szerettem volna. Az országok nagyon érdekesek és egy olyan nép története is az, amelyik csapást csapás után szenvedett el. Igaz, hogy a kötetből kiderül, hogy sokkal árnyaltabb a kép, mint azt elsőre gondolnánk.

Az első pár oldal olvasása közben úgy éreztem, hogy ez nem az én könyvem és le is írom, hogy miért. Ez a gondolat folyamatosan motoszkált bennem a kötet végéig és csak ott jöttem rá, hogy a szerző stílusa és az elején a folyamatos ismétlések szinte az őrületbe kergettek. Úgy érzem, hogy az utóbbiból nagyon sok volt és egy kicsit unalmas volt a fejtegetés, főleg a legvégén. Lehet hogy ez sokaknak jobban fog tetszeni mint nekem, de mint egyszerű olvasó azt írom, hogy a legutolsó fejezet túl hosszú volt. A többivel semmi baj nem volt (talán az első kettővel), mert szerettem a történeteket és az életutakat.

A bevezetésben leírja hogyan élte meg a folyamatos háborúkat és emiatt is érzem azt, hogy a vége felesleges. Itt úgy vélem, hogy vagy az egyik marad - tehát az elején és a fejezetekbe beékelődve - vagy a másik, de én jobban örültem volna ha ezek a gondolatok csak a kötet végén jelennek meg. Úgy érzem, ott erősebb hatást gyakoroltak volna rám, lévén, hogy az itt megírt összefüggések sorban visszaköszönnek a fejezetek során. Ám ha már így alakult, nem mehetek el a szerző gondolatai mellett sem, mást vártam. Egy kesergést a rossz sors felett és nem az önhibáztatást. Nem azt, hogy elbeszélje az okokat, a miérteket és ezzel éreztesse a bűntudat alóli feloldozás vágyát (talán). 

A fejezetek általában egy bevezető résszel kezdődnek, amelyben Shavit elmondja a maga monológját, majd az aktuális történetre terelődik a hangsúly és a végén egy összefoglaló résszel zár. Az első fejezet túlságosan közeli szeretett volna lenni és ezért nem tetszett. Megpróbálta elérni, hogy beleképzeljük magunkat a rokona helyzetébe, megpróbált minket is bevonni, mintha mi is ott lettünk volna, de ez így nem működik, rossz volt a nyelvtan használata. A későbbiek során ez megoldódik, de ott nagyon zavart. Az első néhány fejezetet azért is nehéz olvasni, mert ott van az akkori politikai helyzet leírása is és ez nem mindenkinek emészthető. 

A második fejezetben jöttem rá, hogy hogyan akarja bemutatni Shavit a történeteket! Dokumentumfilmszerűen. Egyszerűen el tudtam képzelni, hogy az író megy például a jaffai narancsültetvényeknél - ami tiszta ciki rám nézve, mert ez a negyedik fejezet - és folyamatosan beszél a kamerába, eközben karjával széles mozdulatokat tesz, hogy a néző szemét a híres gyümölcsökre terelje. Ezzel így el is játszottam egy ideig, nem volt ezzel gond. 

A regény kronologikusan épül fel, minden fejezet egy-egy kulcsfontosságú létesítményhez vagy eseményhez kapcsolódik, és a fő elem egy-egy évszámhoz kötődik. Igazából először azt hittem, hogy nem lineáris a történetvezetés, ám rá kellett jönnöm, hogy az, csak egy kicsit fura megoldással. A szerző - hogy ezt az eseményt beilleszthessük a nagy egységbe - minden fejezetben visszamegy a kezdetekig, hogy minél tökéletesebb képet kaphassunk az adott időszakról vagy annak hatásairól, kiváltó okairól. Ezek a részek kifejezetten tetszettek, főleg a harmadik fejezettől. A háború leírása (itt most a lyddai eseményekre gondolok, az Ein Harodban történtek annyira nem foglaltak le) szörnyű volt és most nem a rossz minőségre gondolok, mert ezt nem mondhatom a regényre, hanem arra a brutalitásra ami miatt fájt a szívem az emberekért. Maszadával nekem előtörténetem van, ugyanis az egyik kedvenc regényem a Galambok őrizői azt a történelmi eseményt mutatta be, amely a Hazám, az ígéret földje fiait, lányait is mozgatta. A Heródes által épített erőd zsidó népessége a rómaiak ostromával körülzárva az utolsó napokban a hősi halál és szabadság mellett döntött: megölték szeretteiket és önmagukat, hogy a döbbent katonák csak a holttesteket találják meg. Erre nem tudok jobb szót írni, intenzív volt az élmény. Egy éve olvastam az elődöt és ahogy újra azon a helyen találtam magam, eszembe jutott a másik által kiváltott érzések hada és a kettő együtt valami eszméletlen élmény volt. Maszada egyúttal a miszticizmus jelképe is lett az izraeliek számára és ha egy magyar (egyébként református) lányra így hat a dolog, akkor vajon a tényleges szereplőkre hogyan hathatott?

A fülszövegben is olvasható a mondat, miszerint a kötet megjelenése előtt már hatalmas vitákat váltott ki, de úgy érzem van is miért. A szerző őszinte és a leírt dolgok durvák és ellentmondásosak. A békés cionizmus nem fér meg a palesztinok kiűzésével, az atom BÉKÉS birtoklását viszont megértem (bár nem teljes mértékben) és feláll a szőr a hátamon Irán fegyverkezése miatt. Lehet, hogy naiv vagyok, ez van, de azt bizton állíthatom, hogy folyamatosan kutattam azon jelek után, amelyek megmondhatják a szerzőről, hogy nem ír igazat. Itt ilyet én nem találtam. Biztos vagyok benne, hogy Ari Shavit meggyőződése teljes tudatában írta le a sorokat. És ezt sok ember nem fogja elfogadni. Nekem azért tetszett a mű, mert Shavit nem az évszázados fájdalmak miatt kesereg, hanem egy olyan kitárulkozó, őszinte és bűnbánó ember sorait olvastam, aki végigvette népe hibáit. Melyik nemzet csinálja ezt? Mi, magyarok, mit mernénk bevallani? Minden tiszteletem az íróé!

Megpróbálja megmagyarázni az ismert, nagy alakok tetteit - mint például Herzl Tivadarét - és ezt minden nagyobb vagy kisebb történelmi eseménynél megteszi. Az egész könyv minden egyes fejezetében a szerző az okokat tárja elénk, így mutatja meg Izrael jelenlegi helyzetét és fejlődési útját. Nekem személyes kedvencem, a Club Allenby 58 klubhoz kapcsolódó történetek voltak, arra voltam a legjobban kíváncsi. 

Az egyéni sorsok bemutatása színes, nem lehet azt mondani, hogy unalmas lenne. Ari úgy mutatta be a történeteket, hogy az adott személy hogyan változtatta meg a történelmet, illetve hogyan hatott a tevékenysége arra. Mozaikokat kapunk és az olvasón áll, hogy össze tudja-e rakni őket. Nem biztos, hogy nekem sikerült, pár év múlva újraolvasom és majd meglátjuk, hogyan fogok viszonyulni a kérdéshez.