Vértestvérek Kiéhezettek Köztesvilág Maigret csapdát állít Közel a tűzhöz Sabriel Örökké a tiéd Szellemek a fejben Az Elveszettek Szigete Lux
Posted by : Liliane Evans péntek, augusztus 01, 2014


Szerző: Jodi Picoult
Sorozatcím: -
Cím: Sorsfordítók
Eredeti cím: The Pact
Eredeti megjelenés: 1998
Kategória: jogi dráma
Fordító: Szieberth Ádám
Oldalszám: 560 oldal
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Megjelenés: 2014
Ár: 3.490 Ft

      


Fülszöveg:

Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk

Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. A halálos lövés Chris édesapjának fegyveréből származik. A fegyverben maradt még egy golyó, ezt Chris elmondása alapján neki szánták. Ugyanis a két kamasz titkos egyezséget kötött. A különös tragédia széttépi a két család közti szoros köteléket. Chris az egyetlen, aki tudja a titkot az egyezségről, de vajon az igazság megmentheti-e a barátságot, és van-e feloldozás? Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk.


,,Egy volt a végzetük,
más lett a sorsuk."

Az Egyszerű igazság óta majd megveszek Picoult könyveiért, nagyon szeretném összegyűjteni az összeset, bár egyelőre csak hármat sikerült megszerezni, de hát ami késik nem múlik ugye... tehát ez volt a fő indok, amiért a várólistámra került a Sorsfordítók. Olvasás előtt nem nagyon néztem értékeléseket, mert úgy voltam vele, hogy magam szeretném megtapasztalni az új Jodi Picoult könyv élményét, talán csak Csenga véleményével ismerkedtem meg, hogy azért tudjam már hova tenni a könyvet a várólistámon belül is.

A történet két családról szól, Harték és Goldék nagyon jó barátok, gyerekeik is együtt nőttek fel, kívülről úgy tűnik idilli a viszony. Már mindent előre borítékoltak, a két gyermekük esküvőjét is, míg egy este be nem üt a baj: Chris kórházba került, Emily pedig meghalt. Mi lesz így a gondosan eltervezett jövővel?

A történet számomra cselekményes volt (már ha valaki szereti a lélektant, meg a jogi drámát), de azt nem írom, hogy olyan gyorsan haladtam vele, illetve maximum csak azért, mert nem bírtam elviselni, hogy nem ismerem az okokat, nálam ezért fordulhat elő az, hogy sokszor gyorsan olvasok. A három rész bennem a klasszikus - bevezetés, tárgyalás és befejezés - egységre bontásra emlékeztetett és valljuk be, ez lehet, hogy így is van. Számomra olyan egysíkúnak tűnik a regény olyan szinten, hogy az elején is ugyanolyan hévvel faltam az oldalakat, mint a végén, persze különbség inkább az érzéseimben mutatkozott. Mert ez a történet beette magát a bőröm alá, túlságosan valósra sikerült a könyv.

Fejléckép forrása: Saját szerkesztés
Mostanában nagyon érzékeny vagyok a szerelmi tragédiákra, sokkal jobban megviselnek az átlagos történeteknél - na jó ilyen még a rákos téma vagy éppen a halálhoz és annak jelképeihez kötődő regények ld. Soha nincs vége - és általában egy kisebb idő kell míg kiheverem ezeket. Viszont ennél a kötetnél talán Emily miatt nem tudtam együtt érezni a párral, legalábbis egy idő után, de ő volt az aki a mélyebb érzéseket okozta nálam. 

Mivel ez még csak a második kötetem Joditól, kicsit félek attól, hogy a későbbiek során számomra is az egykaptafás szerzők közé fog tartozni, bár ha Agatha Christie nem érte el ezt a titulust kb húsz vagy nem tudom hány könyv után, akkor lehet, hogy Picoult sem fogja. Viszont van ebben egy reális veszély, mert úgy érzem a Sorsfordítók hasonlít az Egyszerű igazságra, elég sok ponton, tehát például a könyv elején, a narrációk bizonyos részénél és a kötet felépítésénél, tehát néha erősen deja vu érzésem volt. 

A történet két időben fut, egyrészt a szerző a jelen eseményeit bontja ki, másrészt a múltban vájkál és mutatja meg a tényleges történéseket a családok megismerkedésétől kezdve. Számomra inkább a múlt volt az érdekesebb, de a jelenről is szerettem olvasni, viszont ilyenkor inkább Chris miatt aggódtam és gondolkodtam, de nagyon foglalkoztatott még ekkor is, hogy vajon mi történt a anno. Mindkét síkon láthatjuk a család felnőtt tagjainak életét és gondolatait és természetesen vagy velük éreztem, vagy ellenük, de nem maradtam közömbös senkivel szemben és most ezt tartom Picoult nagy erősségének ennél a regénynél. Mindenki kapott jellemzőket, amik miatt esetleg szimpatizáltam vele, ilyen volt például Gus. Viszont az ellenkezőjére is akadt példa, többek közt Melanie, aki engem kifejezetten irritált. Nemcsak a tragédia után, hanem előtte is. 

Nem mindenki érzéseit tudtam megérteni, mert nem vagyok szülő, tehát ezt az oldalt csak az olvasmányélményekből ismerhetem, így csak elképzeléseim vannak arról, hogy milyen rossz lehet Melanie-nak. Ezért nem tudtam sajnálni őt, a viselkedése nagyban befolyásolt, de biztos vagyok benne, hogy egy idősebb ember máshogy értékeli ezt a szálat, mint ahogy én tettem. 

A család egyik tagja sem tökéletes és a felnőttek között érezni lehet valamiféle széthúzást, már akkor is, amikor még a tragédia előszele sem érezhető. A szerző rávilágít pár fontos vonásra és a figyelmünket óhatatlanul felkelti bizonyos aprócska eseményekre, amelyek lehet, hogy a szereplőknek nem láthatóak, de számunkra igen és ezen gondolkodtam folyamatosan az olvasás közben is. Én látom - vagy legalábbis remélem - hogy Picoult mit szeretne nekem üzenni, itt gondolok most például Melanie James (Gus férje) iránti gondolataira, vagy éppen Gus és Michael (Melanie férje) viszonyára. Sok minden vezethet a gyilkossághoz, nemcsak a trauma, hanem a családi helyzet is, az aprócska dolgok. 

Mivel többségében idősebb olvasók írták a korábbi értékeléseket, hadd írjam le, hogy én mit érzek Emilyvel kapcsolatban, aki kb annyi idős, mint ő, talán egy kicsit idősebb. Picoult nagyon eltalálta azt az érzést, amit egy gyerekkor és felnőttkor határán lévő ember érezhet, néhány gondolata ismerős volt, például az, hogy Emily nem találja a helyét és ezt én is át tudom érezni. Talán Picoult az én eddigi homályos árnyékomnak nevet adott: egyszerűen én sem látom az utam folytatását, nem tudom elképzelni magam mondjuk 20 évvel később, akárhány gyerekkel és valamilyen munkával. 
Viszont az egyik szemem sír, a másik nevet, ahogy tartja a mondás, utáltam is Emilyt, meg nem is. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tette, ez annyira nem igazságos Chris-szel szemben! A másik oldalam pedig siratja Emilyt, mert átérzem a helyzetét és ezt pont ismerem, ezt a másoknak megfelelni akarást... 
,,És szerintem ez a szerelem. (...) Amikor az ember utólag hajszálpontosan látja, milyen a másik, és mégsem változtatna rajta semmit."
Lehet, hogy sokan nem fogják olyan komoly témájúnak tartani a kötetet, pedig igazán van benne pár ilyen. Mégis, milyen lehet az, amikor nincs szabad választása az embernek? Milyen lehet elveszíteni egy gyermeket? Milyen lehet azzal szembenézni, hogy nem vagy elég tökéletes a szüleid számára? Egy bizonyos törés mit okozhat egy lány lelkében? Szerintem ezek komoly témák, legalábbis az egyén és nem a társadalom számára és ezek is fontosak, pszichológiai szempontból. Kidolgozott a karakterek drámája, ahogy szinte észrevétlenül sodródnak a tragédia felé, ezt nagyon jól ábrázolja a szerző, aki tehetséges a kapcsolatok és az emberi jellemek felvázolásában.

Mivel Picoult-regényről van szó, ezért elkerülhetetlen, hogy előkerüljön az a téma, amely általában nála elő szokott, és ez pedig a tárgyalótermek hangulata és történései. Kicsit hosszúra nyúlt a regény, főleg a peres előkészület miatt, ami számomra már túl sok volt. Fontos ez még Chris szempontjából, hogy ez milyen változással jár a személyiségében és így legalább az ügyvédjét is megismerhetjük valamilyen szinten, de a felkészülési idő szintén hasonlít a korábban olvasott másik regényre és ott engem sokkal jobban lekötött az amis közösség élete, mert számomra az volt az az érdekes plusz, ami itt most nincs meg. Persze a lélektan is lekötött, de az Egyszerű igazság számomra Picoult legjobbja marad, már csak azért is, mert az volt az első könyvem tőle.

Tehát egy kicsit kevesebb oldalszám jobb lett volna, mondjuk egyezzünk meg mínusz ötven oldalban. Szerintem az írónő már pattanásig feszítette a húrt, ez pedig inkább a kötet kárára vált és most nem érezte a megfelelő arányokat.

A vége volt az, ami viszont a hossznál is jobban zavart, ez pedig azért, mert túl hirtelennek és egy kissé furcsának éreztem. Úgy vélem a másik opció elfogadhatóbb lenne, én biztos, hogy nem ezt szavaztam volna meg. 

Összességében jónak tartom, csak túl hosszú a történet és én biztos, hogy nem így zártam volna a könyvet. Az érzések, karakterek ábrázolása megint mesteri, attól még hogy Emily zavart és még mindig nem tudom eldönteni utáljam-e vagy ne, nagyon jónak tartom a történetet. 
Olvasásra ajánlom!

A kötet 2014-ben jelent meg az Athenaeum kiadó gondozásában és tudom, hogy miért van egy hintaló a borítón... A kiadás nagyon szép, igényesre sikerült. 

Köszönöm, hogy elolvastad!





UI: Romokban vagyok, Picoult mit teszel te velem?!

Mit gondolsz? Kíváncsi vagyok a véleményedre!

Subscribe to Posts | Subscribe to Comments

- Copyright © A művészet nyelve - Himitsu - Powered by Blogger - Designed by Himitsu -