Csábítás Vértestvérek Kiéhezettek Köztesvilág Maigret csapdát állít Közel a tűzhöz Sabriel Örökké a tiéd Szellemek a fejben Lux
Posted by : Liliane Evans péntek, október 10, 2014


Szerző: Kate Van Dyke
Sorozatcím: Tűzmadár
Cím: Vérzivatar
Eredeti cím: -
Eredeti megjelenés: -
Műfaj: krimi
Fordító: -
Oldalszám: 280 oldal
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Megjelenés: 2012
Ár: 2.990 Ft

    


Fülszöveg:

Kívülről nézve James Sinclair szállodalánc tulajdonos családjának életét siker, luxus és fényűzés kíséri. Az ötcsillagos színfalak mögött azonban családi viszályok, irigység, rejtélyes halálesetek és titkos viszonyok bújnak meg. James ikerfiai Ron és Dean mindenben különböznek. Dean, a világtól elvonult művész, Ron pedig apja nyomdokaiban járva a Sinclair Star szállodalánc alelnöke.
Apjuk, a kíméletlen üzletember, vaskézzel akarja irányítani gyermekei életét.

Ron, feleségét és kisfiát egy repülőgép szerencsétlenségben veszti el, ikertestvérét tisztázatlan körülmények között meggyilkolják. A szálak Ronhoz vezetnek, de valóban képes lenne megölni saját fivérét?
A férfi önpusztító életbe menekül. Viszonya lesz egy tinédzserkorú szobalánnyal. Egy éjszakás kalandjuk közös sorssá alakul, amit mintha valaki a háttérből irányítana…

Halál, sex, erőszak és titkok jellemzik Kate Van Dyke, a Csontgolyó (Alexandra, 2006) és A latin démon (Ad Librum, 2009) szerzőjének páratlanul izgalmas, kétkötetes krimijét.




,,A titokzatosság vonzza a kíváncsiskodókat, márpedig Dean Sinclair titokzatos ember volt."
Sorozat: Tűzmadár #1.

Nagyon szeretem a krimiket és mostanában azért elég sokhoz volt szerencsém, főleg ha Agatha Christie regényeire gondolok és nincs is annál jobb, mint az agysejtek tornáztatása után szembesülni a tettessel és néha azzal, hogy mennyire nem állok egy hullámhosszon a szerzővel. Kate Van Dyke nevére akkor figyeltem fel, amikor több moly társam is elkezdte olvasni a regényét és úgy gondoltam, hogy én is várólistára teszem. Kíváncsi voltam, vajon hogyan mozognak a magyar szerzők ezen a nem is annyira könnyű pályán?


Úgy tűnik jól sikerül Dean Sinclair bemutatója, ahol a tehetségéről a festett képei tanúskodnak. Ott van a partin testvére is, Ron, aki összetűzésbe kerül Kittyvel, a cég marketingesével. A nőt később holtan találják meg és a férfi is felkerül a gyanúsítottak közé. Vajon tényleg ő a gyilkos? Sikerül tisztáznia magát?

A legnagyobb problémám a rosszul belőtt kategória volt, tehát az, hogy a fülszöveg egy krimiszálat ígért és ezért sokkal izgalmasabb történetre és sokkal kevesebb egyébre számítottam és ez alatt most a szereplők háttértörténetét értem és a további mindennapokat, tehát például azt, hogy hogyan alakul Peggy - egy szobalány Ronék cégénél - és Ron kapcsolata. Ami önmagában nem kötött le engem, tehát számomra unalmas volt a regény azon része, amely csak kettejükkel foglalkozott és sajnos a gyilkossággal foglalkozó vonalba kevés fért, de az legalább érdekesre sikerült. Mert alapjában véve nekem tetszett a krimis rész, egyetlen egy érdekes dolgot találtam benne amelynél csak néztem ki a fejemből mikor odaértem, de úgy összességében elég jóra sikerült, főleg hogy már a szomszéd ház macskáját is meggyanúsítottam és még mindig nem tudom ki áll a tett hátterében. Illetve így végiggondolva sejtem, de nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy vajon a szerzőnek hogyan sikerül elvarrnia a szálakat és itt inkább a még mindig csak a gyilkossággal kapcsolatos elemekre gondolok, nem a mindennapi élet történéseire.

Mert a regény többi része nagyon unalmas volt és általában ez a mindennapi élet téma nekem egyáltalán nem jön be más, sokkal érdekesebb vonal nélkül és így az egész szenvedés. Emellett pedig elnagyolt az időérzékeltetés is és így nem feltétlen lehet jó krimit írni.

Plusz írástechnikailag sem a legjobb ez a kötet, nagyon nehéz volt megszoknom a hirtelen nézőpontváltásokat, azt, hogy néha azt sem tudtam miről beszélnek a karakterek vagy mintha elcsacsogtak volna egymás mellett és azt a hirtelenséget sem szerettem, amellyel az események a nyakunkba szakadtak. A regény elején lévő jelenetnél találtam egy kis bakit, azt, hogy a közönség nem ilyen elfogadó, mindig akad néhány gyökér - már elnézést - aki megdobálja a színpadon lévőket paradicsommal, vagy csak fújolnak, főleg ha átverésről van szó. A későbbiek során pedig baki az, hogy a szerző úgy próbálta késleltetni a cselekményt, hogy a rendőrség nem talál meg pár elég fontos bizonyítékot és ez így egy kicsit fura. Elég alaposak szoktak lenni...

Emellett sokszor éreztem azt, hogy csak átrohanunk a cselekményen, nincs kifejtve rendesen és itt lehetne egy kicsit bővebb a regény. A szerzőnek azt tanácsolnám, már ha egy mezei blogger tehet ilyet, hogy olvasson minél több szakirodalmat és regényeket is, nagyon jó példa erre Jodi Picoult, bár ő elviszi a cselekményt a tárgyalótermek felé, de azért a könyvei elején elég sokat foglalkozik a lélektannal és a bűnesettel. A Vérzivatar esetében sokkal szívesebben vettem volna a bűntényfelderítés lépéseinek komolyabb kifejtését is, nekem ez így kevés volt. Bár legalább a rendőrök normálisak!
A fenti hibák mellé társultak a szerkesztési problémák, tehát néha nem tudtam eldönteni, hogy ki beszél elsőre illetve nincs elválasztás két szereplő mondata között, ami zavaró. Plusz túl sok a párbeszéd, kevés a leírás.

A karakterek pedig annyira nem érdekesek hogy a hátukon vigyék a történetet, tehát úgy gondolom, hogy sokkal jobb lett volna inkább a krimiszálat mélyíteni, mert általában nem bírtam elviselni a személyiségeiket. Peggy a tipikus naiv liba, aki egyszer érett, egyszer pedig nem tűnik annak, Ron pedig az, aki önuralomból még tanulhatna pedig a harcművészetben is jártas és elég pletykás hogy rossz helyzetbe hozza magát... Kitty egy idegesítő céda és őt például egyáltalán nem sajnáltam. Az apjuk (James) pedig a szemétláda egy tipikus megnyilvánulási formája azzal, hogy mindig mindenkit elsőre leribancoz, plusz a gyermekét is nyomoréknak nevezi- ám talán a fotókkal megnyilvánult benne valami emberi is, de ez is csak egy kósza pillanatra. Ő volt az, aki az első megjelenéstől kezdve irritált. A szereplők közül talán Merry az, aki iránt szimpátiát éreztem, de egyébként nem értem a karakterek reakcióit és most azért nem, mert a szélsőségek között mozognak, pl. Peggy és Ron beszélgetésénél a falcsapkodás is a palettára került és elég hirtelen, szerintem ennyire nem húzza fel magát senki egy témán, még ha az kínos is neki... hogy azután pedig olyan gyorsan lenyugodjon...

A kapcsolatok pedig nagyon gyorsan alakultak, már-már az instant szintet súrolták és ez nemcsak a szerelmi szállal volt így, hanem például a bizalommal is. Túl korán tudtunk meg mindent és nincsenek baljós titkok a háttérben, tehát ez a kis izgalom is kiszorítódott. A szex pedig alig szerepelt a regényben és a szerző cenzúrázta önmagát, mert nem is volt benne egy rendes leírás sem.
,,Magához rántotta, és vadul megcsókolta, aztán ment minden a maga útján."
Egészen furcsán összecsapott illetve vázlatszerű ez a kötet és mégsem érződött ez annyira rajta, mert egyfajta szenvedélyt éreztem a háttérben és ezért itt inkább csak az írástechnikával voltak a komolyabb bajok és a súlyozással, tehát gyakorlással biztos jobb eredményt lehetne elérni. A különféle nézőpontok kidolgozása pedig - Peggyé illetve Roné - lehet hogy nem volt jó, mert semmikor sem érintett meg érzelmileg semmilyen történés.

A regény utolsó része pedig újra izgalmassá vált, előtérbe került az izgalom a gyilkosság ügyével és egy kicsit fel is pörögtek az események, hogy érdekeljen a következő kötet, így ha valamikor a szemem elé kerül, el fogom olvasni.

Összességében túl sok volt a mindennapi élet, kevés a krimi és az arányok eltolódtak az előbbi irányába, amely miatt unalmas lett a könyv nagy része.

A regény az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben és a borítója nem tetszik annyira, eléggé érdekesre sikerült. A Tűzmadár sorozat első része, a második már megjelent a Valóra vált rémálom címmel.

Köszönöm, hogy elolvastad!


Mit gondolsz? Kíváncsi vagyok a véleményedre!

Subscribe to Posts | Subscribe to Comments

- Copyright © A művészet nyelve - Himitsu - Powered by Blogger - Designed by Himitsu -