Mostanában nagyon sok krimit és thrillert (inkább az utóbbit) olvasok, mert szeretek a történeten, a szereplőkön borzongani és van bennem egy olyan kíváncsiság, amely sok ember sajátja is lehet - hiszen miért olyan népszerűek a horrorfilmek... - hogy vajon képes-e az alkotás félelmet kiváltani belőlem, vajon eléri-e, hogy elkezdjek tartani a buszon olvasás közben amelyet Cormac McCarthy Az út c. könyvének sikerült. Érdekel még ilyenkor az, hogy milyen a gyilkos, milyen élete és indítékai vannak, hiszen azért valljuk be magunknak, az elkövető izgalmasabb személyiséggel rendelkezik, mint a nyomozó és morbid szórakozás végigkövetni a nyomozás minden egyes pillanatát, minden apró részlet felderítését. Ezért szeretem ezt a műfajt és alágait.

Hát még ha egy kiadó olyat ígér, amely alapból is szívemcsücske, mert kíváncsi vagyok más népek kultúrájára, írásaira és ha ilyen könyvek jönnek velem szembe, amely már egy kicsit is eltér a többitől, mert keveset találkoztam a nemzetség íróival, akkor azonnal a várólistámra dobom a könyvet, természetesen a fülszöveg és borító megismerése után. Így történt A láthatatlan őrző esetében, ahol a kulcsszavak a spanyol, thriller, pszichológia és mitológia voltak.

A történet főszereplője Amaia Salazar felügyelőnő, aki a regény elején egy halotthoz igyekszik. A lányt Ainhoának hívták és a gyilkos morbid módon levetkőztette, majd a leborotvált szeméremdombjára helyezett egy helyi süteménykülönlegességet, a txantxigorrit, amelynek erős és átható illata a későbbiek során is a halott lányra emlékezteti a felügyelőt. Úgy néz ki, hogy rituális gyilkosságról van szó, amelyben a nyomok az elkövető bizarr fantáziáját tükrözik és a nyomozónőnek muszáj erején felül teljesítenie, mert a nehéz ügy mellett még a múltja is megkeseríti az életét.

A thriller műfajnál általában próbálom az egyediséget is nézni, de néha megelégszem annyival, hogy van egy bűneset, amelyhez én sügér vagyok és már a kutyát is meggyanúsítom lassan annyi ötletem és lehetséges forgatókönyvem kerül elő és elég az az élmény, hogy borzongjak egy sort és elgondolkodjam azon, hogy én többet nem megyek emberek közé. Valami ilyesmit várok egy jó thrillertől, azt, hogy hasson rám. Általában a különleges vonások kimerülnek a gyilkosság természetében és a nyomozók életének feltárásában, ritka dolog, amikor a fülszöveg valami olyasmit ígér mint, amit A láthatatlan őrzőé és az még ritkább, mikor meg is tartja ezt, mert ez a könyv bizony megtette!

Egy kicsit szkeptikusan álltam a könyvhöz, úgy voltam vele, hogy azt a misztikusságot nem tudja majd hozni amit elvárok tőle, de meglepetésemre a regénybe nagyon jól beépült a helyi mondavilág, a hagyományok illetve a misztikum, és csodálkozni tudok azon, hogy ez mennyire működik. Akár a basajaun (erdő szelleme) történetet és a vele való ritka találkozást vagy akár a tarotkártyák rejtélyes vetését nézem, teljes mértékig elégedett vagyok. Ez az a fajta írás, amely természetes és nem erőltetett. Ha hagyományokról és történetekről illetve misztikusságról van szó amely a helyi folklór része, ilyen regényeket akarok olvasni ezután is, ezt a részt Redondo igazán jól és ügyesen szőtte.

Ami viszont nem tetszett, az bizony a nézőpontváltások nagy száma és hirtelensége volt,  amik csak a kilencvenedik oldal környékétől kezdődtek el. Utálom az ilyesmit, mert kizökkent a történetből és a könyvet jellemzi egyfajta kapkodás, amely arra enged következtetni, hogy a szerző végig akar szaladni a sztorin és nem hagyja, hogy az szépen gördüljön a maga útján. Egyúttal néha nem volt elválasztás a két nézőpont között, gyorsan kellett kapcsolni mert a következő bekezdés már egy másik szereplő gondolataival, tetteivel folytatódott. Itt egy sor kihagyás simán befért volna.

A regény in medias res kezdéssel indít és alig hagy szusszanásnyi időket az emésztésre, máris kutatjuk a jeleket San Martín doktorral, Jonan segédfelügyelővel és Amaiával - egyébként ez a leckéztetésen keresztüli orvosi bemutató jó húzás volt - és bár elég hosszú a mű, jó volt olvasni, csak az írástechnika és a stílus miatt illetve a fenti nézőpontváltások okán haladtam lassabban és néha vontatottnak éreztem a történetet. Egyébként a leírások itt-ott hiányoznak és olyan érzésem volt, mintha leharapták volna az egyes részeket, ez az ami annyira zavart engem és például az, hogy amikor új szereplőket vonultat fel - tömegesen, teszem hozzá - kuszává válik a leírás, nem alkalmazza az író bemutatásra szolgáló módszereket. Egyébként Redondo stílusa ilyen tárgyilagos és letámadó, nem tesz kitérőket, a lényegre koncentrál, ha pedig mégis tesz, annak jó oka van és észrevettem, hogy elég furcsán vezeti a szemünket.

A misztikum és a hagyományok mellett Amaia családja és múltja is bemutatásra kerül ezeken belül a két testvére és a tragédiája. Ros, a középső lány, esetében és néha másoknál is túl sok a monológ, viszont a hozzáállás, amit közvetít jó. A legidősebb testvér, Flora a kemény jellem, ő volt az akit egyáltalán nem kedveltem. Hozzá kötődik egy nagyon furcsa elem SPOILER (Jelöld ki, hogy olvasni tudd!) az, hogy ha kicserélte az alapanyagot, akkor miért lepődött meg a végén a gyilkos kilétén? Miért tette, ha eddig is tudta, hogy ki az elkövető? SPOILER VÉGE

Amaia karakterén keresztül pedig több témát is bemutat a szerző ilyen például a poszttraumás stressz, a gyermektelenség, a munkahelyi irigység és a vele szembeni hátrányos megkülönböztetés amelyet a férfi kollégáitól kénytelen elviselni. Ő az, akinek a reakciói aprólékosan kerülnek bemutatásra, értem ezalatt azt, hogy rengeteg apróságot is bemutat a szerző - például az eset miatt előkerülő rémálmait, Redondo nagyon jól felépítette ezt a szálat.

Az elkövető személyét a végéig nem találtam ki, de nagyon érdekesnek találtam azt a profilt, amit felállítottak róla és tetszett a nyomozók gondolkodásmódja. A bűneset kellően izgalmas marad a könyv végéig, biztos vagyok benne, hogy nehéz rájönni arra, hogy ki a tettes, de a szerző jól felépítette ezt a nyomozást és a gyilkossághoz vezető utakat, a misztikumról nem is beszélve. Sajnos a könyv mérlege elbillent a gyilkosság esetéről a magánéleti leírások felé, bár nem olyan drasztikusan, mint a Vérzivatar esetében, de itt-ott kevesebb családi helyzet jobb lett volna, mert így nem tartotta fent a folyamatos feszültséget és egypár nézőpont lehet hogy felesleges.

A láthatatlan őrző a Trivium kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben. A borító tetszetős, jó kis alapozás a regényhez, a kiadása nekem tetszik és lábjegyzetek segítenek eligazodni az idegen szavak tengerében. A Navarra-trilógia következő része A csontok öröksége.