A kárhozat éjjele 1. - Róma

Szerző: Izolde Johannsen
Cím: Róma

Fordító: -
Sorozatcím: A kárhozat éjjele
Eredeti cím: -
Eredeti megjelenés: -

Oldalszám: 522 oldal

Kiadó: Underground kiadó

Megjelenés: 2013
Ár: 3400 Ft (kiadói)

      

Fülszöveg:

Ahogy a történelmet még soha nem olvastad. Ókor, középkor, újkor egymást követő évszázadok, az idő forgatagában. Birodalmak, uralkodók, országok születnek és omlanak össze, miközben nem mindennapi hősünk átéli a letűnt idő feledhetetlen eseményeit.

Se nem fiú, se nem férfi, se nem élő se nem holt. Rabszolga, aki halálával új életet nyert s vele a bosszút, a hatalmat és a halhatatlanságot. Ifjúsága, elbűvölő álcaként takarja el valódi lényegét, s a kétezer éves kaland így válik egy vámpír létezésének letehetetlen krónikájává.

Figyelem! A kötet A kárhozat éjjele sorozat első része!

Nehéz helyzetben vagyok most, mert értékelést kell írnom egy olyan könyvről, amit én nem kedveltem. Igazából kellemetlenül érzem magam azért, mert látom, hogy az írónője nagyon szereti ezt a történetet. Folyamatosan figyelem a facebookos tevékenységét és azt is, hogy mennyire de mennyire imádja a saját szereplőit és kitalált álomvilágát. Én mégis leírom a véleményem. Tehát most egy megindokolt erős nem fog következni.

Tizennégy oldalas jegyzet készült a regényhez, ami nagyon nagyon rossz az alkotóra nézve, a könyv feléig majdnem minden második oldalon felírtam valamit ami vagy bosszantott, vagy hiba volt, vagy tetszett - de az utóbbiból akadt a legkevesebb. Úgy érzem, hogy itt inkább olyan hibákról van szó - ellentétben a Loreley c. művel - ami javítható és az írónőnek sikerült is fejlődnie a regényen belül, aminek viszont külön örültem.

Caspar.

Műfaj: történelmi fikció, fantasy.

Értékelésem: 2 / 5 pont.

Az ókori Római Birodalom fénykorában járunk. Menase és Carson a testvérpár - egy gall törzs utolsó leszármazottai - a római iga alatt senyvednek rabszolgaként. A lány egyik udvarlója, Baskar, fel akarja őket szabadítani, de egy robbanás miatt Carson egyedül marad a világon.

Korábban meghódította ura lányának szívét és amikor ő feleségül menne egy ismeretlen úrhoz, egy vérfürdő vet véget a násznak. Drusilla segítségére sietne, de a vámpír útját állja és a fiúnak döntenie kell: bosszút akar-e állni az egész emberiségen és az örök életet választja - ezzel megmentve a bajba jutott római lányt - vagy a halált. Természetesen nem titok, hogy mit választ (már csak azért sem, mert egy sorozat nyitó darabjáról van szó) és a kérdés arra terelődik, hogy látja egy vámpír a történelmet?

Amúgy azért érdekelt ez a kötet, mert szeretem a történelmi regényeket és kíváncsi voltam arra, hogyan lehet bemutatni a történelmet, szóval inkább az alap fogott meg és nem a borító. Egy kicsit reménykedtem benne - mielőtt elkezdtem volna a könyvet - hogy valami olyasmit kapok, amit Anne Rice is megteremtett és akkor kioszthatom a Magyar Anne Rice díjat, de sajnos ezt nem tudtam megtenni. Szóval mit vártam? Mindenek előtt lélektant! Kétszáz évnyi önmarcangolást, bánatot és azt hogy szerencsétlen tudjon uralkodni a vérszomján.

A regényt két részre bontom, az első szörnyen idegesítő írástechnikájúra és a másodikra, a már akkor fejlődő írónő jobb egységére.

A kötet eleje kikészített igazából, ennyi ugrálást a szereplők között már régen olvastam, tipikusan kezdő írói hiba. Ha több kisebb rész van egy fejezeten belül akkor jobb, ha egyet egy szereplővel viszünk végig és ne legyen benne olyan, hogy először egy rab, majd az őr és végül a támadó szemén keresztül nézzük a világot, mert aki sokat akar fogni, keveset markol. Ez a hiba a kötetben még elég sokszor előjön, de ahogy haladunk előre egyre kevesebbszer. Nem szabad így írni, mert az ilyen egy km-en belül mindenki gondolatát megtudjuk írásmód szörnyen idegesítő tud lenni. Szerintem ez inkább filmes eszköz és ezt nem szabad regényben használni.

Forrás
Caspar tetoválásai

Így emiatt is zavart a rengeteg díszítés, amit Izolde a képek leírására használt, mert először a fentit kell megoldani és csak utána jöhet bármiféle plusz.

A mondatok többsége egyszerű, darabossá teszi ezzel a szöveget és sajnos sok a dísz. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért zavart engem a metafora vagy egy szép kifejezés, de azt hiszem rájöttem. Valószínűleg az írónőnek nem ez a természetesen használt szókincse és így a szövegben idegennek tűnik az elem. Nekem nincs bajom az ilyesfajta eszközzel, de azt tegyük a helyére és indokolatlanul nem szabad használni.

Izolde a prológustól kezdve próbál egy rejtélyességet belevinni a regénybe, amivel több baj is van: már olvasás előtt is tudtam, hogy ez egy vámpírregény. A leírt, sejtelemes részek pedig egyáltalán nem borzongatnak, semmilyen hatást nem ért el nálam, mert alapból több történet szükséges és akkor lesz igazán ereje a félve elsuttogott szavaknak. Itt inkább a kuszaság a jellemző és legtöbbször az elhallgatás eszköze bosszúságot szül, ami nem szerencsés.

A prológusban még a gallok szemszögét láthatjuk és itt az írónő el is helyez minket térben és időben. Itt jelent meg először a fentebb írt probléma és íme az első hiba: ha a rómaiak nem törődnek a tetoválásokkal és nem beszélik a gall nyelvet, akkor hogy a fenébe tudták a rész végén, hogy őket érdemes eladni, mert ők a törzsfő gyermekei?

Forrás
Tipikusan Caspar

Az első egység problémái pontokba szedve:

(Amiket el lehetett volna kerülni, ha valaki újra átnézi tüzetesebben is a kéziratot aki nem az írónő vagy azzal, hogy kapunk egy részletes magyarázatot.)

1. Ha Drusillát érintetlennek véli az orvos akkor vagy nem ért hozzá, vagy logikai baki történt, mert pár lappal előtte feküdt le Carsonnal.
2. Ugyanez a római (!) orvos (azt nem tudom, hogy ez a szó mióta szerepel a nyelvben) helyesli, hogy egy előkelő római és egy gall rabszolga tetszenek egymásnak.
3. Hogy volt gusztusa lefeküdni az elvileg tiszta és ápolt római lánynak egy koszos rabszolgával?
4. Az orvostudomány az ókorban nem foglalkozott a lélektannal, inkább ráeresztettek volna pár piócát, hogy nesze gyógyulj ahogy tudsz és egy rabszolga élete nem sokat ért. Felesleges pazarlás az, hogy egy orvos megvizsgálja.
5. Honnan veszi Carson a robbantás napján, hogy a vámpír őt akarja? Előtte semmilyen utalás nem volt arra, hogy valaha is találkozott volna vele.
6. A robbanás oka nincs a könyvben megmagyarázva (nem is lesz) és pontos leírása logikátlan.
7. A templom illetve a kőfejtőben lévő áldozati oltár kapcsolata furcsa, és érthetetlen a szöveg.
8. Miért érez szeretetet egy olyan lény iránt, aki most mészárolt le több száz (?) embert? 

A korábban írt robbanás kidolgozása pedig iszonyúan rosszra sikerült, egyrészt azt sem tudjuk meg ki és miért robbantott, tele volt logikai bakikkal és értelmezhetetlen az egész szituáció. Ez a kötet legrosszabb része! Egyszerűen fogalmam sincs, hogy csak a kőfejtőben robbantottak-e, mert ha igen, akkor az attól távolabb álló Menase miért szenvedett sérülést és miért esett rá Baskar, mert elképzeléseim szerint Menase-nak kellett volna a férfira esnie és nem fordítva.

A későbbiek során is előjönnek az értelmezhetetlen leírások és a levezetések hiányai például akkor amikor találkozik a vérfarkasokkal (emberi alakban), akikkel először bunkó (mert előítéletes), majd megmarja őket és úgy néz ki, hogy nem segít nekik de végül mégis. Ebből semmit nem lehet megtudni, kívülállóként voltam ott és ez így nem jó, mert fogalmam sincs, hogy a vámpír mire gondolt közben és mit miért tesz. Főleg, hogy én a négyessel szimpatizáltam, nem ezzel az önző seggfejjel. Utálom Caspart!

Carson döntése után megszületik az új Caspar és vámpírlétének első kétszáz évét nem mutatta be az írónő. Szerintem ez egy nagy hiba volt, mert ezután egy nagyjából stabil személyiséget kapunk - tehát már elfogadta a vámpírlétet - és szerintem sokkal jobb lett volna annak a bemutatása, hogy hogyan alakul ki és küzd azzal amivé vált. Nincs meg a lélektani folyamata a vámpírrá válásának, a legfontosabb kétszáz évet nem látjuk meg, csak a végeredményt.

Bevallom a Rómában játszódó rész engem szörnyen irritált, én az írónő helyében úgy kitöröltem volna onnan, hogy írmagja sem marad, ez az egység fél csillag.

A légiósok.
Angelus, Pollio,
Brutus, Aurelius

A regény a második, már jobb egységben több helyszínen játszódik, Róma után sok helyet bebarangolunk még például Britanniát is. Ezek a részek sokkal jobban sikerültek, mint az első helyszínen játszódók és sokkal szerethetőbbek a szereplők is. Kevesebb hiba jelenik meg a fentebb írtak közül és igazából ezért adtam a regénynek két pontot. Ezekről azért nem írnék bővebben, mert a fő problémám inkább a Rómában játszódó, első néhány fejezettel volt és a többit már jobbnak érzem, így azt inkább meghagynám felfedezésre azoknak, akik még olvasni fogják.

Nagyon tetszett a légiósok története nagyon ügyes húzás, azzal együtt, hogy még nem tökéletes a rész. Onnantól kezdve (amikor Caspar már csak nézőként figyeli a történelmet) sokkal jobban tetszett a regény és a kis emberi sorsok sokkal jobban megragadtak, mint a vámpír története. Kétszer érintett meg Caspar szomorúsága vagy éppen a gondolatai, SPOILER amikor nővére és Aetius meghal a kötet vége felé. SPOILER VÉGE

Kedvenc részeimnek számítanak Hadrianus, a keresztények illetve Aetius sorsának alakulása, ekkor már élvezettel olvastam és - ahogy emlékszem - nem idegeskedtem. Izolde itt már érezhetően jobban ír. Egyúttal Caspar egy olyan oldalát is láthatjuk, amit a fentiekből kiindulva nem igazán képzelnénk el.

Amúgy az egész történet próbál monumentális lenni, de szerintem a kidolgozottsága egyáltalán nem tud lépést tartani ezzel. Így, kb két héttel az olvasás után már nem tudnám megmondani melyik szereplő mit csinált vagy ki volt; a fontosabbakon kívül gondolkodnom kell a neveken. Rengeteg a zsákutca, amiket szívem szerint kitörölnék, mert nem érzem helyesnek a létjogosultságukat, például Camillus és a húga szála egyszerűen felesleges! Természetesen erre az lenne a válasz, hogy általuk a testvéri szeretet és a halandóság kérdése jelenik meg a lapokon, erre pedig én azt írom, hogy nem elég kidolgozott hozzá.

Forrás
Menase lehetne?
Ha nem ilyen a haja, akkor
a megoldás: paróka.

Az emberi Caspar - vagyis Carson - ábrázolása igazán végletesre sikerült. Egyik pillanatban még a puszta kézzel kitépett állatszívvel riogatja a hozzá siető katonát, majd egy jó szóra elsírja magát, azt hiszem még azon az oldalon. A nővére iránt érzett szeretetét nem mutatja ki, a halálára nem reagál, pedig a későbbiek során is rengeteget sír. Ezt azzal is lehet indokolni, hogy túl mély a fájdalma, de a mellette lévő Baskar sem csinál semmit, sőt elrendezi annyival az egészet, hogy elmúlt a lehetőség (vagy fogalmam sincs milyen szót használt itt az írónő, de valami hasonló volt), és ő elvileg szerette Menase-t. Néha gall nyelven szólalnak meg, ami azért irritált, mert csak a 46. oldalon derül ki, hogy ezt a dőlt betűs mondatok jelentik.

A vámpír énje, Caspar pedig engem nagyon bosszantott. Bosszút akar állni Rómán, de egyáltalán nem tesz érte semmit: kérdem én, milyen bosszú az, ahol hagyja az ember vagy vámpír, hogy a rendszer magától összeomoljon?

Haragszik az előkelőkre, akik bántják a szegényebbeket, de miért nem célzottan őket vadássza, miért a prostituáltakat főleg? Plusz az nagyon tág cél, hogy bosszút akar állni Rómán, valószínűleg ezért nem boldogult és ezzel a címmel, ki lehetne a vendetta pontos alanya?

Az is zavar, hogy a vámpír kétszáz év plusz a jelen idejű események alatt sem tanult semmi önuralmat, változatlanul egy kegyetlen vérszívó, aki állandóan behódol a vérivásnak és mindenkit meg akar csapolni. Így nem is szerettem meg a karaktert.

Plusz abból a szempontból befolyásolható - bár úgy érzem máshogy is - hogy ha azt mondják neki, hogy a vérfarkasok az ellenségei és ő az utálatukra nem érez késztetést, akkor miért teszi mégis azt?

Forrás
Ian, mint Caspar

Viszont nagyon tetszett Carson vámpírrá válása, bár az azért eszembe jutott hogy ha ilyen eszetlenül rohan ki az ajtón (mert nem tudjuk meg mennyi idő az átváltozás), és a balszerencse pont nappal találja meg... Akkor most nem lenne ilyen hosszú a kritikám... Szóval tetszett az, hogy a már Caspar névre hallgató élőhalott hogyan csodálkozik rá az új helyzetére és basszus az ilyenek miatt írom azt, hogy Izolde-nak van tehetsége, de egyelőre még nem áll azon a szinten, hogy egy igazán komoly művet tudjon az asztalra rakni.

De ehhez a könyvhöz sokkal jobb lett volna az E/1, mert így Caspar túl távoli, túl hideg és csak a kötet vége felé sikerült valamiféle érzelmet kiváltania belőlem, de az is inkább az emberi szereplőkhöz kötődik nem is hozzá. Emellett szerintem jobb lett volna ha a vámpír létének első kétszáz évét mutatja be az írónő és nem azt az állapotot, ami már kialakult. Sokkal érdekesebb és sokkal olvasóhoz közelibb lenne az hogy meg kell küzdenie azzal, hogy mivé válik, a lelkiismeretével és a szeretteinek elvesztésével. Persze az sem könnyű, mert Caspar esetében nem tudom, hogy az önsajnálatot sikerülne-e kizárni... 

Túl sok a szereplő, de túl kevés a szerepük és néhányuknak olyan szélsőséges ingadozásai vannak, hogy például az egyik vámpír az egyik pillanatban utálja Caspart, a másikban pedig már inna a véréből és orgiázna vele. Amivel nem lenne baj, mert ez is csak antihősünk elbájoló képességeit mutatja, de túl rövid a rész és ez az összecsapottság látszatát kelti.

Az egész kötet során problémának éreztem azt, hogy nem kerültem közel a szereplőkhöz. Menase vagy Baskar halála pont nem érdekelt, a későbbiek során is csak a megható történetek miatt lettem szomorú. Úgy éreztem, nem látok bele eléggé a szereplők fejébe, például Caspar gondolatai csak a kereszténység kapcsán tetszettek. Legtöbbször viszont nem tudjuk meg hogyan érez, mit gondol és miért teszi azt, amit. Caspar rabszolgaként eltöltött ideje lenne annak az alapozása, hogy miért válik vámpírrá és hogy a szörnyűségek vezették azon az úton, de legtöbbször csak kívülről látjuk a sírását vagy a fenyegetőzését.

A fantasy vonalat a vámpírok képviselik, a későbbiek során pedig más lények is megjelennek a sorozatban. Bevallom, itt igazán jó ötletek vannak, például nagyon tetszett nekem a Nílus legendája, ami viszont lehetett volna hosszabb is. Folyamatosan gondolkodom ezen is, de a vérszívók esetében a beavatás homályos, viszont a királyválasztás és a vámpírok hierarchiája tetszik és szerintem ezt a későbbiek során egy kicsit jobban is ki lehet fejteni. Ennél a vonalnál éreztem egy kis hasonlóságot Az interjú a vámpírral c. könyvvel, de nem sokáig tart.

A vámpíroknál furcsának találtam az érzelemnyilvánítást, ami által vérkönnyeket hullajtanak. Úgy emlékszem, hogy Caspar is csak távolról emlékszik az érzelmekre, akkor miért vannak könnyeik?

Forrás
A sorozat részei

A regényben megjelenik néhány komoly téma is és úgy érzem egy kicsit sok volt az egyik oldal, a másik ezzel szemben kevés. Tehát sok volt benne a nemi erőszak (főleg a férfi férfit változat) és ez az első pár fejezetben csak utalásként van jelen, míg az ezutáni részekben nem annyira. Ezt sokkal bátrabban kell kezelni, vagy beleírni vagy kitörölni, de ez az utalgatás nagyon nem tetszett. Plusz ez már túl sok volt, majdnem mindegyik részre jutott egy perverz és ez kiakasztott.

A másik fontos kérdés a halál és az örökkévalóságé, de sajnos ez sem volt teljesen kidolgozva, Camillus és testvérének történetére kevés oldal jutott (ahol ez az elem a legjobban tudna érvényesülni), pedig ez igazán üthetett volna.

Kevés gondolat jelenik meg a kötetben, ami pedig formát kap, az nagyon tetszetős. Miért nincs benne több elmélkedés? Caspar gondolatai érdekesek lennének, de szinte csak a kereszténységgel kapcsolatos véleményére emlékszem, ez maradt meg hangsúlyosan egyedül.

A legutolsó képen látható A kárhozat éjjele sorozat következő néhány része, mindegyik különböző helyszíneken játszódik és egyelőre hét rész címeit tudjuk, bár igazából fogalmam sincs, hogy mennyi a tervezett.

A kötet elég tartósnak látszik, ez egy jó munka volt az Underground kiadó részéről, amit 2013-ban tettek meg. A borító nekem nem tetszik sajna, bár ha az egész sorozat részeit nézem, akkor azt kell írjam, hogy látványosak együtt.

Összesítve az első kötet egy nagyon erős nem kisebb-nagyobb fénypontokkal, viszont úgy gondolom, hogy a későbbiek már csak jobbak lehetnek, mert látok az írónőben potenciált, de még szörnyen kezdő. Az egész könyv olyan, mintha átrohannák a korokon és semmi sem marad meg a kezemben. Ez egy jó hasonlat lenne Casparra, pont így él ő is, de nem tudom, hogy a gondolat megjelenése mennyire volt szándékos. Sajnos a fiú jellemének alapozása sikerült a legrosszabbul és jobb lett volna átírni a könyvet legalább Britanniáig.

A fentiek alapján nagyon nagyon nehezen ment az olvasás a kötet feléig. Sajnos még van hiba bőven, egy részükre direkt nem is figyeltem és ide sem írtam be. A következő kötetnél sok próbaolvasót ajánlok! Ők ki tudják szűrni az esetleges félreírásokat és érthetetlenségeket.

Köszönöm, hogy elolvastad!