Rita Horseyes: Viharpárduc - bonyodalmak Magnán

Szerző: Rita Horseyes
Sorozatcím: -
Cím: Viharpárduc
Eredeti cím: -
Eredeti megjelenés: -
Műfaj: fantasy

Fordító: -

Oldalszám: 526 oldal

Kiadó: Underground Kiadó

Megjelenés: 2013
Ár: 3.550 Ft

    

Fülszöveg:

Evelyn Storm élete sínen van: szép ház, új autó, biztos állás egy menő utazási irodánál, szerető rokonok… Ám egy különös fekete karkötő miatt mindez messze tűnik, s ő egy távoli, idegen világon találja magát, ahol nincsenek számítógépek, autók, csipkebugyik és angol wc, ellenben csacsokok, kentik, archonolok, árnylakók, varázslók és sok más furcsa élőlény igen. Némelyik meg akarja ölni. Miközben ő segítőivel próbál gyorsabb lenni az életére és karkötőjére pályázó bérgyilkosnál, egyre több aggasztó hír kap szárnyra egy rég halottnak hitt sárkányról, aki sereget gyűjt a bolygó békés népeinek leigázáshoz. S mintha a lánynak nem volna elég, hogy a mágikus karkötőt nem tudja lehúzni kezéről, ráadásként egy jóslatot is a nyakába sóznak: benne látják a várva-várt idegen hőst, aki segíthet legyőzni a gonosz sárkányt és eldöntetni a háború kimenetelét. Ám a homályosan fogalmazott jövendöléseket nehéz pontosan értelmezni, ráadásul ennek a jóslatnak hiányzik az utolsó két sora. Evelynnek a meglévő rész is éppen elég ahhoz, hogy ne akarjon részt venni ebben az őrületben. De vajon elég-e ahhoz is, hogy túlélje és hazajusson? Magna varázslatokkal átszőtt, bizarr meglepetésekkel és gyors változásokkal teli világán csak egy dolog állandó: a veszély. S a legnagyobb veszedelmet talán nem is a sárkány és háborúja jelenti…

,,Különösen a tárgyakhoz tartozó mesék vonzották, képes volt órákig hallgatni az eladók misztikus köntösbe csomagolt történeteit a régiségek eredetéről és hányatott sorsáról."

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy moly.hu oldal, ahol sok könyvmoly találkozott, beszélgetett, ütköztette ízlését másokkal és értékeléseket írt, hogy ezáltal barátságok szülessenek. Akár hiszitek, akár nem, tevékenykedett ott egy Shanara nevű molyocska is, aki ugyanúgy tett-vett, ahogy más felhasználók is és egyik nap elkezdte olvasni a Viharpárduc c. regényt. Nekem is megtetszett és így került a várólistámra.

Egy kicsit mást vártam, néha meglepődtem, a vége földhöz csapott, ez bizony a Viharpárduc!

A történet főhőse Evelyn Storm, aki egy mágikus karkötőnek köszönhetően átkerül Magna földjére, egy másik bolygóra, ahol csacsokok élnek, sárkányok alszanak mágikus bűvöletben, a mágusok pedig varázslatokkal szórakoztatják a házasulandó feleket. Evynek viszont nem ez a megszokott környezete és már csak annyit szeretne, hogy újra a saját ágyában aludhasson, a saját dimenziójában éljen, amiben egy közeli varázsló segíthet neki. Ám útja során furcsaságok történnek, az archonolok - egy gonosz sárkányról elnevezett lényfajta - vándorlásáról számolnak be a népek és mindenki érzi, itt bizony háború lesz és a prófécia hamarosan beteljesedik.

Nem is olyan könnyű erről a regényről írnom, mert egyrészt ott vannak a pozitívumok, viszont akadtak benne olyan részek is, amelyeket konkrétan halálra untam vagy nem tetszettek. A kötet közepétől kezdve már nagyon nehezen haladtam a művel, több olyan vonása is volt, amely számomra szörnyen irritáló általában és ezt az ellenérzést nem lehet kikapcsolni sem itt, sem más történeteknél.

A cselekménnyel akadtak bajok, meg nem is, izgalmas volt meg nem is, ez pedig amiatt történt, mert a szerző több nézőpontból mutatta be a történetet és rengeteg szereplőt vonultatott fel, amivel jól is bánt, meg nem is, és azt hiszem befejeztem ezt az is...is használatot... de a lényeg: mivel sok a szereplő, ezért a világkidolgozás nagyon részletes, amit egyszerűen imádtam! Magna háttérvilága szörnyen kidolgozott, mert az írónő mindenre gondolt és a kis apró információk szintjéig bemutatta az egyes kasztokra jellemző vonásokat, például a legrészletesebben a törpökét. És itt jön be az, amit viszont nem szerettem a könyvben, a törpök világát. Engem irritált ez a szál és bármikor megláttam Kropp nevét azonnal letettem a Viharpárducot egy kis időre, mert különben agybajt kaptam volna. Nagyon untam az ő részét és a kötet feléig úgy gondoltam, hogy felesleges a szála, bár értem a szándékot, de ez így már a túl részletesbe hajlott. Egy bizonyos résztől viszont már nagyon indokolt a törpök jelenléte és szála, szóval azért jó hogy benne voltak... de csak a regény felétől.

A Viharpárduc szerintem másik legnagyobb hibája a hossz ami pedig az eddigiekből következik.  A többiek szemszögével egyébként nem volt bajom, kifejezetten tetszett az archonolok beszélgetése és nézőpontja, ez egy jó döntés volt. Az pedig nagyon érdekes, hogy a sok szereplő ellenére mindig tudtam kiről van szó, hogy kinek a kalandjait olvasom és nem bonyolódtam bele a szálakba.

Azért fáj az értékelés fenti része, mert nagyon szerettem a Viharpárduc elejét, iszonyúan jó stílusban írta meg a szerző, de mintha ez egy idő után ellaposodott volna és ahogy haladtam egyre kevesebbet nevettem. Már korábban is utaltam arra, hogy hasonlít a kötet által kiváltott hangulat egy másik szerző Korongvilágára... vagy ezzel minden poént lelőttem? Terry Pratchett és az ő hihetetlen stílusa az, akire és amire akkor gondoltam csak az a baj hogy ez eltűnt. Egyébként volt a kötetben egy Outlanderes hasonlóság méghozzá az időutazást - itt ugrást - nézve illetve egy kis Végtelen történet hangulat is.

Az írástechnikával sem mindig voltam olyan jóban, tehát itt is befigyeltek a bekezdésen belüli nézőpontváltások, amelyek hol zavaróak voltak, hol annyira nem, de mindenféleképpen észrevehetőek. Néha túl részletes egy-egy leírás vagy éppen az időnként túlságosan filmszerű jelenetek zavartak, például az, ahogy a szerző vezeti a szemünket az éppen kiömlött bájital (?) vagy valamilyen lé csepegésére a rész végén, miután hőseink elmentek.

A kötetben lévő vicces részek megmentik a regényt és nem feltétlen engedik, hogy olyasmivel foglalkozzam mint például az írástechnika. A poénok természetesek és tényleg jókat derültem a történeten és annak bizonyos részein, de egy idő után már megetettem volna Rilont a növényekkel vagy bármi mással amely hajlandó megemészteni őt... mert csak. Nem szeretem azt a madarat, bár az első jelenete még humoros volt.

Szintén zavart engem a karakterek túlzott udvariassága és bőbeszédűsége, hogy mindenki mindig tud mindenről, egyszerűen felesleges ennyi embernek elmondani a dolgokat és állandóan azt olvasni, hogy ,,ismételte" vagy ,,elmondta újra". Egyébként valakit mindig azért lőnek le, mert túl sokat tud...

Evy szerintem egy kifejezetten jó karakter, erősnek tűnik és mindet megtesz azért, hogy elérje a céljait, ami itt a visszajutást jelenti. Hozzá kötöm az érzelemmentességet, például az idegei kötélből vannak, mert nagyon kicsit és kevésszer akad ki, én pedig hiányoltam ezt. Nagy segítsége Rakaram, a Pengék Ura, aki szerintem nem igazán adja Evy ellenpontját, pedig én ezt a szerepet vártam tőle. Inkább csak ott van és passzívan viselkedik és úgy vettem észre, hogy erőtlen a személyisége főleg a lányéhoz képest.

A két hős közötti viszony jól kezdődött, de sajnos ez is lapossá vált. Volt ebben az alapban egy potenciál, amely nem feltétlen lett kihasználva: egy emancipált nő elmegy egy középkori környezetbe, ahol már csak azt vártam, hogy nem furán néznek rá, hanem hogy móresre tanítják a szemtelenjét... tehát itt ezt nem feltétlen érzem jónak, plusz azt a túlzott udvariasságot sem, amit tulajdonítanak neki. Bár az, hogy varázslónőnek hiszik lehet hogy enyhít az iránta való viselkedésükön, de tényleg nem tudom elképzelni, hogy nem kap Evy komolyabb sérülést azért mert olyan bátran viselkedik, mikor a világra jellemző a női elnyomás. Viszont van ott egy körülmény, amelyre felhívták a figyelmem: az egész világ multikulturális, vagyis más fajoknál is előfordul az elfogadás és nem véletlen az, hogy ott indul a történet ahol, az esküvőn, ahol nem olyan szembetűnő a különbözőség, tehát a világ kereteibe belefér Evy méghozzá sértetlenül.

A többiek kapcsolatára sem fordítódott sok figyelem, ahogy észrevettem, inkább csak a világról, a közelgő háborúról beszélgettek. Talán Loki (csacsok) és a főszereplő párbeszédei mások, ők a földi dolgokról és a két világ közti különbségekről diskuráltak... bár ez tetszett és a fenti jellemző sem mindenkire igaz, mert például az archonolok egy bizonyos részét egészen más dolgok izgatták.

A többiek szála is tartogatott világkiszélesítési törekvéseket, például a sokat emlegetett törpök kalandjai, bár nekem a főgonoszé jobban tetszett és mégsem. Archon egy idegesítő és majdnem sablonos főgonosz. Utálom ezt a kifejezést aggatni bármire is, főleg hogy ez a könyv nem érdemli meg, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, mert annyira mű volt majdnem az összes mondata, hogy nem éreztem őt igazinak, inkább csak egy mitugrásznak.

Sajnos hiányoztak az érzelmek a kötetből. Nekem ez így kevés volt, a karakterekhez nem kerültem közel, talán egyedül Druidon (varázsló) és Ariok (sárkány) az akinek hiánya fájt volna, a többiek sorsa nem érdekelt. Viszont, a később történtek fényében lehetséges, hogy ez direkt volt így, vagy olvasás közben egy kiskanál érzelmi szintjén álltam, de passz, mert már semmi sem biztos, a szerző nagyon jól megkavart a végével. Ami pedig eszméletlen jóra sikerült, mert a szerző meglépte azt, amit nem sokan mertek eddig és ezért kapott lényegében határozott négy csillagot az ötből. Iszonyúan jó ötlet volt, főleg a hozzá kapcsolódó magyarázatokkal!

Szerintem masszív négy csillag. Kéretik egy erőskezű szerkesztő és rohadt jó sztori lesz belőle. Remélem a szerző a továbbiakban is ilyen bátor marad, kíváncsi vagyok a többi alkotására is!

Ajánlom azoknak, akik ismerkednek a fantasy műfajjal és azoknak, akik nem szeretik a sablonokat viszont a részletes világkidolgozást igen.

Az Underground kiadó jelentette meg 2013-ban a Viharpárducot, bár nagyon kell vigyázni a kiadásra, úgy néz ki hajlamos az idő vasfogának engedni... A borító nem annyira tetszik és még mindig nem értem miért pont Viharpárduc, de hát ki vagyok én, hogy a fantasylények létét megkérdőjelezzem?!

Köszönöm, hogy elolvastad!