Sorozat: Maigret 18.
Ahogy egyre több Maigret könyvet olvasok, úgy szeretem meg a hallgatag, komor illetve okos felügyelőt és szerencsémre a sorozat még sok résszel rendelkezik, a most tárgyalt mű pedig, amiben a felügyelő az egyes számú zsilip rejtélyét járja körbe, a tizennyolcadik a GR szerint - bár a széria sok egyéb novellával (huszonnyolc) és művel (hetvenöt) rendelkezik, lesz még mit olvasni, de mielőtt ez bekövetkezne, megmutatom az értékelésem a Maigret és az egyes számú zsilip c. könyvről:
- Első mondat -
,,Vízparton állva néha látni, ahogy a halak sokáig mozdulatlanul lebegnek a felszín alatt, minden ok nélkül, tőlünk biztonságos távolságra, majd az uszonyuk rebbenésével kicsit arrébb úsznak, ahol ismét tétlenül figyelnek tovább."
 |
| A helyszín, forrás |
A Carriéres rakpart üres és mozdulatlan volt, nem törte meg semmilyen hang sem békés csendjét, olyan érzetet adott, mint egy víz alatti táj. Az egyetlen hangforrást egy rosszul bezárt zsilip kapuján csorgó vízéhez lehetett társítani, mígnem egy kiáltás zavarta meg a harmóniát: Gassin, az öreg hajós, beleesett a vízbe, de sikerült őt kimenteni, azután pedig a köré gyűlt emberek felfigyeltek egy másik testre a folyóban. A hajós elmondása szerint az az ember belekapaszkodott a lábába és megpróbálta lerántani őt a mélybe. Kihúzva a második testet, mindenkinek nyilvánvalóvá válik ez Ducrau, a vontatóhajók és a kőtörő tulajdonosa, aki még él, de a hátán lévő szúrt seb idegenkezűséget feltételez. Így megkezdődik a nyomozás a tettes után és ebben a játszmában Maigret lesz a játékmester, már csak az a kérdés, ki az elkövető és ki az igazi áldozat?
,,Maigret tényleg vidékre vágyott, nyugalmat akart, olvasgatni. Fáradt volt."
Teljesen más ez a mű, mint az eddig olvasott Maigreteim, pedig a felügyelő ugyanaz, maximum egy kicsit megfáradt és ugyanolyan szűkszavú velünk, olvasókkal, de mégis, valahogyan sokkal inkább tetszett nekem. Mivel kb a rosszullétem miatt úgy érzem, hogy az agyam helyén egy szivacs van, megpróbálom érthetően leírni és kibogozni azt, hogy miért érzem az eddigi legjobbnak.
,,Hadd kérdezzek valamit. Fenntartja a panaszát? Igen? És tényleg szeretné, ha megtalálnám a bűnöst?"Az egész könyvben amúgy is kettejük, vagyis Ducrau és az ő tánca kerül előtérbe, nagyon erős jeleneteik vannak. Két intelligens férfi próbálja a másikat megtörni, de nem a kakaskodás szinten, hanem férfiasan, a jelenlétükkel, arra várva, hogy a másik félre lépjen, amíg egymás szemébe nézve óvatosan köröznek. Végig ezt éreztem az olvasás alatt és ezért is tetszett nekem igazán, ilyennel még nem igazán találkoztam könyvekben, mondjuk de, a Bűn és bűnhődés hasonló élmény, de az egyezés korántsem teljes. Ahogy az említett klasszikusban a bűnöző és a rendőr, úgy itt is ők uralják az egész könyvet, ezért nincs olyan érzékletes hangulat, mint szokott lenni, inkább végig fojtó légkör uralkodik, olyasmi, mint nyáron, amikor vihar előtt a levegő megfojt és alig kapsz levegőt - valahogy így éreztem magam itt is a kettejük közötti törésvonal okán.
Nagyon feszülten olvastam ezt a kis művet, ami a végén teljesedik ki, ahol az utolsó 20-30 oldal a várva várt vihar, de itt sem nyugodtam meg, mert a lezárás ehhez a kellemetlen érzethez kapcsolódik, tökéletesen bevégzi a művet vele. Ami szintén szűkszavú és ezt úgy jellemezném, hogy értem mi a tragédia, tudom, hogy mit kéne éreznem, de tompa vagyok: mintha egy üvegfal választana el a szereplőktől, mert én nem érzem, de ha csak egy kicsit is belegondolok, elég durva érzelmek vannak a sorok között, csak a karakterek uralkodnak a vonásaikon, nem szűrődik át hozzám csak ennek a szele. Úgyhogy bár én nem éreztem a tragédiát, mégis elismerem, hogy a legtöbb érzés (elfojtva) ebben a könyvben jelent meg az eddig olvasott Simenonjaim közül (vagy csak eddig nem figyeltem fel ilyesmire, az is lehet).
Ahogy az említett klasszikusban itt is előtérbe kerül a pszichológia, sőt ez lesz az egész könyvben a legfontosabb, a végkövetkeztetésben meg annál inkább - de ezt már megszokhattuk a korábbi részekből. A felügyelőnek kedvére való Ducrau és ezt párszor említi, az ő közös jelenteikben inkább egymás felmérése történik és ehhez szükségük van minden tudásukra. Maigret hozza a maga szűkszavú, pipázgatós vonalát és az is feltűnt ebben a műben, hogy tud kérdezni, izgalmasan tudja irányítani a beszélgetéseket. Ellenben Ducrauról egy szép kis profil kerekedik ki, sokkal többet elárul magáról és így hozza magát egyre jobban kitárulkozó helyzetekbe. Hosztilis, nagyon gyanakvó és kicsit harsány a nyers őszinteségével és modorával, de büszke arra az eredményre, amit a kétkezi munkával elért, de egyúttal teljesen megveti családját, mert szerinte ők nem tudtak felnőni az általa teremtett élet színvonalához. Az emberek iránta való lenézését kemény vonásokkal kompenzálja, pánikol és tüskés, de mitől fél? A jelleme teljesen ellentétes Maigret visszafogott, csendes de erős személyiségével, akin egyébként érződik a sejtése, olyan, mintha a férfi már tudná az egész bűntény megoldását az elején és csak bizonyítékokra lenne szüksége és pont ezért volt néha olyan érzésem, mintha Maigret lenne a játékmester ebben a műben.
,,...Maigret ekkor döbbent rá, hogy valójában két Ducrau létezik: a még saját magának is felvágó, hangosan hadováló, hosszú színjátékokat előadó Ducrau, valamint a másik, aki néha elfeledkezett önmaga megfigyeléséről, és csupán egy meglehetősen félénk és suta férfi volt."
 |
| Maigret felügyelő Forrás |
Ahogy egyre több művét ismerem meg Simenonnak, egyre könnyebb az írásaira hangolódnom és most, ahogy az előzőeknél is, hamar felhagytam a találgatással, hátradőlve élveztem a szerző krimijét, mert nem hittem abban, hogy kitalálom a megoldást, hiszen mindig olyan érthetetlen dolgok történnek a műveiben (hirtelen), úgyhogy csak vártam a magyarázatokat és úgy éreztem magam, mint Maigret kis segédje, aki folyamatosan csak lohol a felügyelő után, aki elmélyült a gondolataiban, velünk pedig egyáltalán nem foglalkozik. A szerző megmutat pár dolgot, de nem látunk bele Maigret fejébe, ezért őrülten jó a lezárás, mert én nem számítottam rá.
Bár a szerző megint többet rejt el a nyomozás során, mint szerintem kéne - ezzel úgy néz ki nem fogok tudni megbékélni - de mégis sokat tudok a szereplők nyomorúságáról és az érzéseikről. Ajánlom minden Simenon-, illetve krimirajongónak, szerintem eddig ez a legjobb műve.
Ítéletem:
Nagyon tetszett
Erősségek:
- lélektan
- Maigret és Ducrau kettőse
- fojtó légkör
Gyengeségek:
- nincs ilyen
Beleolvasó:
Ha tetszett a bejegyzés, itt lehet megrendelni a regényt:
(25%-os kedvezmény az Agave Könyvek oldalán)
A regény az Agave Könyvek jóvoltából látott napvilágot 2016-ban egy hosszúra nyúlt széria tizennyolcadik részeként (GR alapján) gyönyörűséges borítóval, amellett pedig szép a sorozat kiadása, nagyon tetszik mindegyik rész a fehér kerettel a kép körül.
- Egyéb -
A rovatom megszüntetése mellett döntöttem, mármint úgy, hogy különálló cikksorozatként létezzen. Egyszerűbb, ha minden értékelés végén megosztom a külföldi borítókat na meg az arról szóló véleményem. Az eddigi részeket itt találod.
Olasz
Hát az olasz borítók nem bővelkednek a szép kiadásokban, a fenti négy közül az utolsó tetszik a legjobban, de az sem az igazi. Gondolom, hogy a régi korok könyvkiadásai ilyen egyszerűek voltak...
Olasz, két angol és dán
Itt már szebbek a képek, de még ez sem az igazi, külön kiemelném a rajzolt olasz borítót, nekem ez tetszik, bár az első angol sem rossz, ellenben a második a Gazdálkodj okosan! társasjátékom rajzolására emlékeztet, a dán pedig egy hajót ábrázol, hát ez sem az igazi.
Francia, német és két portugál
A francia már közelít a lényeghez, de ha csak ezt látnám, nem venném meg és így állok a német verzióval is. A két portugálból az első egész szép és körülbelül lefedi a lényeget, míg a második nem és kicsit fura, hogy így fókusz nélkül ráközelít egy elsőre konyhai bútornak látszó szekrényre (ami biztos, hogy nem az).
Magyar, román, spanyol
A nagy kedvenc a magyar a szépséges kiadásával, a román sem rossz mert a lényeg ott van, de a spanyol nagyon felszínes, adjuk ki ezzel jólvanaz felfogással születhetett meg.
A nyertes egyértelműen:
Köszönöm, hogy elolvastad!
Fülszöveg:
Két férfit halásznak ki a Szajnából: az öreg tengerész Gassint, aki véletlenül esett a vízbe, mivel szokás szerint részeg volt, és egy gazdag kereskedőt, Émile Ducraut, akire késsel támadtak rá a parton, de ő váltig állítja, hogy nem ismerte fel a tettest. Másnap a sebesült a helyszínre küldött Maigret segítségét kéri a támadó felkutatásához. Maigret hamar megkedveli a keménykötésű, nyers modorú férfit, és elhatározza, hogy utánajár az ügynek.
Amikor Ducrau fiát holtan találják egy levéllel, amelyben bevallja, hogy ő támadt rá apjára, a felügyelő érzi, hogy másfelé kell keresnie az igazságot. Szokás szerint alaposan bejárja a helyszínt a nyomozás során, és Lucas segítségével próbálja kibogozni az ügy szálait az uszályok kikötőjének zárt világában.
Szerző: Georges Simenon
Sorozatcím (kiadói): -
Sorozatcím: Maigret
Cím: Maigret és az egyes számú zsilip
Eredeti cím: L’écluse no. 1
Eredeti megjelenés: 1933
Műfaj: krimi
Fordító: Barta Tamás
Oldalszám: 144 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés: 2016
Ár: 2.280 Ft
Jelölések:
2017 - legjobb krimi
2017 - legjobb Maigret
A regény az alábbi címkékhez tartozik:
Agave Könyvek // Georges Simenon // Maigret // krimi // 2016-os megjelenés // noir // Borítómánia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése