Sorozat: BZRK 1.
Kiadói: Carta Light

Emlékszem akkor határoztam el, hogy elolvasom a Carta Light sorozat nagy részét, mikor Az Útvesztő példányomat hoztuk haza a könyvesboltból és mivel szép tavaszi (vagy nyári?) időt fogtunk ki párommal leültünk a padra és közelebbről is megszagolgattam a könyvet, nézegettem meg egyéb könyvmolyokra jellemző dolgokat csináltam (pl simogattam a borítót, még akkor is ha nem igazán tetszik a zöld labirintus illetve a gumiizé az elején de erről majd máskor írok) majd megnéztem a hátuljában lévő, a Carta Light sorozatba tartozó könyvek listáját ahol találkoztam - az egyébként már sokszor látott -Hervadás illetve Téboly címekkel és akkor határoztam el, hogy mindkét regényt elolvasom a kiadói sorozat többi részével együtt. Általában megérzés alapján választok olvasmányt magamnak, ahogy a fenti is pillanatnyi benyomás volt, és ez az esetek sok-sok százalékában bejön, de mi van akkor ha nem tetszenek? Akkor ilyen értékelések születnek, mint a mostani:

Michael Grant a Téboly alapjául a nanotechnológiát választotta, ehhez csapott sok szereplőt és a nézőpontjaikat, hogy egy izgalmas történet kerekedjen az egészből. A sok karakterből két fontosabb személy emelkedik ki, ez pedig Noah és Sadie, akiknek még okuk is van a bosszúra, mert mindkettejük veszteséget szenved el néhány, a technológiában jártas egyén miatt, akik a világot akarják megváltoztatni. Hogy bosszújuk beteljesedhessen csatlakoznak a Tébolyhoz, illetve inkább beszervezik őket, ők pedig csak pilláznak sokáig mert nem sok mindenhez értenek és így az ellenség ellen tudnak harcolni társaik mellett. Ám ez a háború nem a makróban, hanem lent, a húsban történik.

Mivel a fülszöveg ilyen különlegességeket (pl harc az agyban) ígért már tudtam előre, hogy a kötet izgalmas lesz és nem is csalódtam, ezzel egyáltalán nincs semmilyen probléma hiszen azt kaptam amit ígértek. Nagyon szerettem azokat a részeket, amelyek a nanoszinten, vagyis az emberek belsejében játszódnak plusz az egész könyvre egészen sok harcjelenet jut, amelyeket a kis robotokkal (biotok, nanobotok) művelnek javarészt. A Tébolyban emellett a világkidolgozás is érdekes a biotokkal, az ellenség nanobotjaival, motivációival még ha hiányosak is az ismereteim róluk. Grant emellett megmutatta ennek a technológiának az árnyoldalát is, azt hogy a használói hogyan élnek vissza a tudásukkal és lehetőségeikkel mások kárára.

Viszont a leírások és a stílus nem igazán tett jót a fent vázolt kedvező képnek, kivéve ott ahol a szerző arról ír, ami tetszik neki és amivel érezhetően imád - pl. a biotok jellemzőivel - foglalkozni, míg a többivel nem annyira és ezekre jellemző az összecsapottság az elsietett mondatokkal, vagy pl. a szöveg darabossága az egy bekezdés egy mondat szerkesztési elv használatával. A jó az, hogy könnyű vele haladni, mert a szerző alapból sem használ sok szemkápráztató technológiai szöveget, mert inkább az érthetőségre törekedett és arra amit nagyon szeret. Emellett némely karakter beszélgetésekor olyan érzésem volt, mintha elbeszélnének egymás mellett és néha olyan információkat közöl velünk egy bizonyos szereplő szemszögénél amit még nem kellene tudnunk, illetve idegesített az, hogy a szerző a ,,bejött neki" félmondathoz hozzácsapja a ,,de nem úgy" mondatot.

A főgonoszokra is igaz hogy nagyon kevés információt tudunk meg róluk, bár még az ő motivációikat megértem, de a jókét nem hiszen hiányoznak azok a mondatok, hogy miért jó az, ha valaki szabad akarattal rendelkezik és hogy ez miért fontos a karaktereknek mert ez így csak egy felnőttek után szajkózott mondat marad. De most komolyan: miért válasszam a szabad akaratot ha helyette boldog is lehetek? Nem elég annyi, hogy az előző jó dolog hiszen számomra fontos a meggyőzés, az hogy tudjam miért kéne küzdenem, mi az amiért érdemes az életemet adni. Pár üres mondatért nem igazán éri meg. Ezért a regény során inkább a ,,gonosz" oldallal szimpatizáltam, mert azon kívül, hogy mit mondogatnak nemigazán akad különbség köztük (jellemző az ölés illetve az hogy céllal cselekednek amiben az egyik el akar érni valamit a másik meg meg akarja akadályozni azt) és még az eszközökben sincs túl nagy eltérés, csak a nanobotok kinézetében és viselkedésében. Emellett nincs a kötetben túl sok érzelem, mert szerintem sok minden súlytalan marad, sajnos ezzel szemben a szerelem indokolatlanul nagy hangsúlyt kapott aminek nem igazán örülök, pl az egyik mellékszereplő gondolata azt hiszem csak egyszer jelenik meg azért hogy kifejezze tulajdonosi igényét az akkor megismert lányra és ezt senkivel sem közli de még ha közölné is, ennek nem így kéne működnie.

A másik amit nem kedveltem az, hogy a szerelem azonnal alakul ki és engem irritált, mert jobban szerettem volna, ha például ez kimarad, vagy ha valamilyen okból nagyon muszáj benne lennie akkor legyen csak a harmadik vagy a soha részben. Egyrészt ez így túl gyors, másrészt pedig annyira felesleges, jobb lett volna ha csak a baráti síkon marad a két szereplő kapcsolata (hogy ők kik azt nem árulom el) és ahhoz képest elég hamar terelődik át a szex felé a kapcsolat. A kamaszok meg inkább mentsék meg a világot, na, az jobban áll nekik.

A harmadik fő pont, amely nagyon nem tetszett nekem az a kaotikus kidolgozottság, vagyis az a rengeteg nézőpont (egyszer a ,,gonosz" oldal képviselője majd random módon az egyik ,,jó" személy jelenete) és az azokban elrejtett a világra vonatkozó apróságok vagy olyan apró információk amelyek a megértést segítik és ezek össze-vissza jelennek meg a kötetben. Valószínűleg a szerző direkt írta meg így a sztorit, hogy ne értsek semmit elsőre és megkavarjon, ami sikerült is neki de mivel jegyzeteltem annyira mégsem. Amúgy Michael Grant nagy játékos mert ha végigrohanok a könyvön - a szerző ezt könnyed regénynek írta meg hogy gyorsan olvasós legyen - nem is veszem észre azt a sok kidolgozásbeli kérdést és fenti kifogásolt tartalmat hiszen elvakított volna a sok harc és izgalom. Akkor viszont nem kérdezném most meg, hogy például hogyan került a setét oldalhoz a technológia, milyen kapcsolatban áll a kitaláló a gonoszokkal és miért hal meg valaki ha megölik a biotját és hogy tud összekapcsolódni az adott ember tudatával a kis robot?

A karakterek közül egy sem került hozzám közel a sok nézőpont miatt, szerintem így nem igazán megismerhetőek, bár hajlok arra, hogy Vincentet kedvencnek nevezzem aki a ,,jó" oldal egyik képviselője. A személyek közül legjobban talán Sadie fájdalmát ábrázolta a szerző, ahogyan magányos és egyedül marad illetve a szeretetéhsége egészen elképzelhető, de nem átérezhető. A jó oldal többi személye rendelkezik némi háttérrel, de nagyon kevéssel, viszont legalább nem keverhetőek, mindegyikük rendelkezik legalább egy olyan vonással, amely alapján azonosíthatóak de ez nekem nem elég így.

Viszont nagyon tetszett nekem a másik oldal szereplőinek nézőpontja, például a Bogáremberé viszont a kötet végén lévő jelenetnél egyszerre éreztem magam kínosan és szántam a szenvedőket, mert Grant lényegében ezzel mutatja meg mire is képes ez a technológia, szerintem ez az egyetlen amelynek súlya van, a többit valahogy nem vettem komolyan.

Ezen kívül jó volt még az, hogy mindenki kémkedik mindenki után és olyan bizalmatlan légkört teremtett, hogy ezért simán adnék neki plusz pontot és szerintem adok is alul, ez nagyon bejött. Bár azt egy idő után már nehéz számon tartani, hogy ki ki után kémkedik, de semmi gond, megoldottam (így ha itt logikai baki van, akkor elnézést, csak engedtem a szerző által diktált tempónak és belemerültem a történetbe úgy hogy ne is figyeljek másra). Amúgy pedig az érezhetően fiúknak szánt alap úgy ahogy van király, ez a harc az agyban téma nagyon ötletes és ütős, a küldetések szórakoztatóak, ez tetszetős! Csak ne lenne a szerelem, amely inkább a lányoknak készült, így a szerző a két szék közül a földre esett sajnos...

A Téboly szerkesztése különösen tetszik nekem, a karakterek nézőpontjait itt-ott megszakítja egy-egy dokumentum- vagy szövegrészlet és segítenek, hogy az olvasó jobban láthasson, vagy jobban megkavarnak mindenkit. Persze ez a sok nézőpont nem igazán jön be. A kötet végéről pedig már fentebb írtam és a szerkesztés alapján nem egy hagyományos befejezésről van szó tudniillik ennek a szerző megadta a módját és egy jó hosszú végjátékot valósított meg.

A kötet a Cartaphilus Kiadó jóvoltából jelent meg a BZRK sorozat első részeként 2014-ben, bár ez csak a külföldi szérianév, a magyart nem ismerem. A borító túl kék és túl szőrös, de érthető miért (a szemöldök miatt), csak túl kék az egész. A sorozat következő kötetei: Reloaded (Újratöltve), Apocalypse (Apokalipszis) amelyek kint már megjelentek, a második 2013-ban, a harmadik pedig tavaly (2014-ben).