Az alábbi projekthéten veszek részt az értékeléssel:

(Katt a képre a projektünk többi bejegyzéséért!)

>> Katt a többiek posztjáért a linkre! <<

>> Posztok és egyéb nyalánkságok <<

    

„Határozottan te vagy a legélvezetesebb fogoly, aki valaha ezen a hajón raboskodott.”

Nagyon tetszik a vizes téma, értsd sellők, kalózok, szirének, tengeri herkentyűk, és mikor láttam, hogy milyen hetünk lesz (Elvitte a víz), ajánlásra A kalózkirály lánya könyvre esett a választásom. Nem volt nehéz dolgom, mert már itthon van vagy egy fél éve - éljenek a Karácsonyi bevásárlások - és nem igazán éreztem alkalmasnak az időt, hogy előkapjam, egészen idáig. Megtettem, tehát a mű jött, látott, de sajnos nem győzött le sem meg. És hogy miért? Nézzük meg!

Jarr, vitorlát bonts! Íme A kalózkirály lánya értékelése:

Alosa a kötet főszereplője, a hírhedt kalózkirály lánya, aki nemcsak kívánatos célpont, hanem emellett veszélyes is. Ám az egyik nap, az Éjvándor legénysége a hajójára támad abban a reményben, hogy elkaphatják őt és váltságdíjat kérhetnek a kalózkirálytól. Ez meg is történik, de úgy néz ki, hogy a lány hagyja magát elfogni és minden, ami történik egy nagy terv része, azé, ami miatt három kalózfejedelem térképrészletek után kutat, hogy azt összerakva eljuthassanak a mesés kincseket ígérő szirénszigetre, ami annyira halálos, mint amilyen pompás. Szóval édesapja óhaja alapján az Éjvándoron kutatja az egyik térképdarabot és közben el kell játszania, hogy ő egyszerű rab, nem pedig egy szuperkalóz katona. Közben az elsőtiszt Riden gyanakodik rá és megpróbálja kifürkészni a lány titkait, ám ez nehezebb, mint ööö... csókolózni vele és kettejük között elindul valami, amit vonzalomnak neveznek és időnként harc meg lopakodás szakítja félbe a beszélgetéseiket.

Hát hol kezdjem? Nem, nem a szerelmi szálnál, azt annyira nem akarom ütlegelni, egész szórakoztató volt, de inkább nézzük a borítót, meg az ajánlást. Női Jack Sparrow? Drága Anna Banks, olvastad te egyáltalán ezt a regényt? Vagy láttad a KTK-t? Nem úgy tűnik, mintha bármelyikkel is tisztában lettél volna, mert ez a lány, minden csak nem a híres férfi kalóz, de inkább idegesítő, mint vicces, meg még a rumot sem szereti, vagy nem tűnik úgy, hogy igen. Viszont a borító nagyon tetszik, kb ellentétben áll az előbb leírt ellenérzésemmel, sőt emiatt rendeltem meg a könyvet - mert akartam a Six of Crows mellé valami mást és ez tűnt a legjobb választásnak a KMK webshopból - annyira nem vagyok oda a kalózokért könyvekben, de akartam egy próbát tenni, hogy fennáll-e még ez a fajta távolságtartásom és kb ezért akartam olvasni, meg tetszik a borítója. Nem volt nagy elvárásom a kötet felé az első oldalak előtt, de így legalább megugrotta a szintet és leírhatom, hogy kb elvoltam vele.

MF, mint Alosa A háttérben Pyke, mint egy random kalóz

Az egyik legnagyobb problémám a könyvvel - kettő volt egyébként - Alosa. Egyszerűen csak úgy árad a lapokból az én "fasza vagyok, op vagyok, hopp átvertek, nembaj attól még király vagyok és okos és rajtam senki sem tesz túl, sosem győznek le, hopp átvertek megint, nembaj...stbstb" és ettől kikészültem. Értem, hogy képzett, értem az egészet tényleg, de ilyen mértékű önfényezést régen láttam könyvekben - ja nem is, az Üvegtrónban is kiakadtam tőle, de ez a könyv legalább rövid - és méghozzá úgy, hogy érezhetően nem mindig Alosa a legélesebb kés a fiókban, ha az észbeli képességeket kell figyelembe vennünk, egyszóval engem nem nyűgözött le, kb ő számomra fellengzés a semmire (a testi erőről itt most egy szót sem szóltam). Mondjuk szerencsére akció akad a történetben bőven, így nem mindig azt kell olvasnom, hogy mekkora egy király a csajszi a pasis környezetben. Ott volt az egész buktatója, hogy fogalma sincs mit csinál Ridennel szemben, próbál logikázni de nekem inkább olyan érzésem volt tőle, hogy csak tippel, mi lehetne a jó, a későbbi ismeretek alapján pedig még a fejem is fogom, hogy miért nem bírta azt hamarabb bevetni, de erről később.

Ezért, mielőtt rátérnék a másik nemszeressem pontra, megdicsérem az izgalmakat és az akciókat, meg még Rident is. Esküszöm, jobban élveztem volna a srác szemszögét, tőle legalább nem ezt az önfényezést kapnánk, hanem önmarcangolást és kicsivel több motivációt, jobban érdekelne, mint Alosa. Az izgalmakban pedig nincs hiány, a főszereplőnk pattog, mint egy nikkelbolha, adom, hogy vannak benne ilyen kalandok, bár az is tény, hogy a könyv felétől kezdtem el nagyon élvezni ezt a művet, attól a bizonyos plusz tudástól, amit mondjuk jóval hamarabb kitaláltam, de nem zavar ha egy regény kiszámítható, megszoktam. Viszont - és itt akkor rátérnék a kettes problémára - a szerző nagyon titokzatos akar lenni - nem az - és egy fontos információt elhallgat a könyv közepéig. Nos Ms Levenseller azt választotta, hogy nem avatja be az olvasóit a titokba, de amikor már muszáj megtennie, mert nagyon elárulja magát és már nem titkolózhat tovább, hirtelen minden arról kezd szólni. Jó, élvezetesebb a szöveg, tény, de ezt nem lehetett volna az első oldalaktól kezdve? Sosem értettem ezt az írói húzást, főleg hogy általában logikailag sem jön ki jól ez. Ez a semmiből előrángatott dolog - azért is onnan, mert szándékosan nem foglalkozott vele a kutya sem, főleg nem Alosa - nem a legjobban sül el, nekem legalábbis biztosan nem. Ha nektek tetszett, legalább jobban jártatok, mint én.

Fiatal GP, mint Draxen, az Éjvándor kapitánya

A regény nagy részében Rident és a lány kutatását látjuk, amik egyébként nem rosszak, ezek miatt a sztori számomra élvezetes és szórakoztató és mert nem vártam tőle sokat, kb úgy álltam hozzá, hogy kapcsoljon ki, az sem érdekel, ha van benne szerelmi háromszög, de nem volt szerencsére és még le is kötött, ügyes! Meglepő jelenettel kezdünk egyébként és ez a vérontás az egész sztoriban jelen van, azért elég alacsony gyakorisággal, időnként nagyon fura okokkal - Ulgin és Riden például - de a Ridennel való beszélgetések, amik a karakterépítést szolgálnák, sokszor elmennek a "tetszik a másik, de nem akarok tőle semmit" irányba, ez annyira nem jött be, de főleg azért, mert a könyv bánhatja, hogy azóta elolvastam egy Beretva és tőrt, ami miatt Alosa és Riden egymás közti dinamikája kb ovis Mili és Ambrózy báró jeleneteihez képest és az egy kisregény, de ott legalább érzem, hogy milyen a két karakter. Hát ez inkább szerencsétlen A kalózkirály lányának, úgyhogy amikor olvastam, elvoltam velük - még Ambrózyék nélkül - és még csak viccesnek sem találtam őket, de a Beretva és tőr kinyírta a köztük lévő kapcsolatot számomra. szomorú zene meme

Idősebb GP, mint a kalózkirály

Na jó, nem szenvedek itt tovább az értékeléssel, zárom a soraim, azzal, hogy végülis strandkönyvnek ajánlom, sokat nem érdemes várni tőle és ne, ismétlem NE Böszörményi Gyula könyv előtt, után, közben olvasd, mert annak a sorozatnak a két főszereplője közötti dinamika és vonzalom kinyírja az élményt. Ha érdekelnek a kalózok, egy próbát megér, bár azért annyira nem véres, de azért egy-két meg kell mutatnom, hogy a főszereplő milyen vérengző és kegyetlen - nem az - jelenet van benne, de ez YA könyv, így annak a kereteit nem lépi át. Romantika és ilyen típusú gondolatok akadnak benne, de legalább izgalmas a cselekménye, úgyhogy ha ignorálod az ilyesmit, mint én, akkor le fog kötni az a sok harc és lopózás. A következő részét már nem hiszem, hogy meg fogom venni, majd könyvtárból elolvasom vagy angolul megpróbálom nyelvtanulás céljából.

Egynek kb jó volt, ezért sem pontozom le annyira, mert elvoltam vele.

Az alábbi projekthéten veszek részt az értékeléssel:

(Katt a képre a projektünk többi bejegyzéséért!)

>> Katt a többiek posztjáért a linkre! <<

>> Posztok és egyéb nyalánkságok <<

    

„Az emberi természet nagyjából mindenütt egyforma, Sir Henry.”

Régen rengeteg könyvet olvastam a szerzőtől, amikor még kiskönyvtárakba jártam és nem a megyeibe / az egyetemibe. Szerettem annak a hangulatát, azt a várakozást, ami egy-egy Christie regény választása előtt / közben éreztem és már akkor eldöntöttem, hogy szeretném megismerni az írónő életművét. Egy ideig haladtam, de valami miatt leálltam és nem néztem az írónő felé egészen mostanáig, viszont megismerkedtem Simenonnal, úgyhogy nem telt el az időszak bűntények nélkül. Mikor láttam, hogy krimis hetünk lesz, felcsillant a szemem és úgy voltam vele, hogy végre, újra találkozhatok az írónővel, már csak annyi a dolgom, hogy kiválasszam, mit olvassak tőle, amit a könyvespolcomhoz érve meg is tettem. Igazából ennyi történt, a Holttest a könyvtárszobában jó választásnak tűnt és hogy az volt-e? Nézzük meg!

Íme a Holttest a könyvtárszobában értékelése:

„Miss Marple azonnal megértette, mire gondolt a barátnője akkor, amikor azt mondta, hogy a halott lány nem hat valóságosnak.”

„- Az a kérdés, öregem, hogy mit keresett a lány a könyvtárszobádban.
- Honnan tudnám? Én nem hívtam ide.”

Ha tetszenek a fejlécképeim, nézz szét Vickynél.

Az alábbi projekthéten veszek részt az értékeléssel:

(Katt a képre a projektünk többi bejegyzéséért!)

>> Katt a többiek posztjáért a linkre! <<

>> Posztok és egyéb nyalánkságok <<

    

„Ha egy hétre bezárod őket egy szobába, és nem adsz nekik enni meglátod, ki kinek a haverja.”

Régen sok második világháborús történetet olvastam és egyúttal néha egy-egy holokausztos emlék is a kezeim közé került, amikre mindig nagy szemekkel csodálkoztam rá, azon gondolkodva, hogy ez tényleg megtörténhet? Tényleg létezhet olyan ember, akinek egy szavára milliók halnak meg embertelen körülmények között? Tényleg megtörténhetne ilyen még akár ma is? Egy idő után csak a miérteket kerestem és valamilyen szinten - bár kevésbé súlyos könyveket választok manapság útitársamul az életben - ez a fajta kíváncsiság nem múlt el belőlem nyomtalanul. Ilyen vágyak szülték azt, hogy olvasni akarjam A teljes Maust, ami egy képregény a holokausztról és már korábban megtettem, de az értékelésnek csak most ültem neki. Egyrészt az egyetem, másrészt a Képregényes hetünk miatt, harmadrészt pedig azért, mert ez volt az eddigi legdurvább olvasmányom a témában és rá kellett pihennem egy kissé.

Íme A teljes Maus értékelése:

Artie két holokauszttúlélő gyermeke és történetünk kezdetén éppen édesapját látogatja meg, hogy az öreg meséljen neki arról a borzalmas időszakról, amelynek a férfi részletekben, de eleget tesz. A fiú ezt magnóra veszi és elhatározza, hogy egy képregényt ad ki, halhatatlan emléket állítva ezzel a történteknek, a szüleinek. A mű elkészült, amelynek szereplői antropomorf állatok (a lengyelek például egerek) és egy pillanatra sem lehet elfelejteni, hogy ez egy megtörtént eset és hogy a karakterek hús és vér emberek különféle nemzetekből, akik maximum állati maszkot viselnek.

Sokáig ültem az értékelés felett, mert nem tudtam hogyan kezdjem el. A poénoknak itt nincs helyük, én meg elég kishal vagyok a vízben ahhoz, hogy vagy megmondjam a frankót vagy egyáltalán történelmi összefüggéseket villantsak innen, egy székből és szintén megírjam a tutit. Ezért elkezdtem írni arról, hogy én hogyan éltem meg ezt a könyvet:

Inkább csak fáradtságot és kiábrándultságot érzek, bár amikor olvastam a kötetet és letettem, sokkal erőteljesebben jelentkeztek ezek az érzések nálam és még lestrapáltabb voltam és egy kicsit vártam, hogy elmúljon, de nem történt meg és nem fog sosem. A teljes Maus viszont megérdemli, hogy az olvasói ilyen hatásokkal tegyék le a művet. És hogy miért? Sosem gondoltam volna, hogy ez a kategória, mármint a képregényé, ilyen erős, sőt sokkal intenzívebb hatást ki tud fejteni, mint egy regény. Tévedtem.
De nem kalandozok még olyan messze, maradjunk az első találkozásnál. Amikor először a kezembe vettem a könyvet, feltűnt, hogy a borítója mennyire erősen akar hatni az olvasóra, nézzük csak meg: sárga és piros betűszínek fekete alapon és ott a horogkereszt, illetve egy szerencsétlen páros, akik a macskák rémuralmát nyögik. Meg is mutattam pár csoporttársamnak és szerintem ők sem felejtik el egyhamar ezt az összeállítást. Tehát a kezembe vettem és elámultam a negatív kisugárzáson és hogy milyen hosszú és a más képregényeknél megszokott forma ellenében ez tele van szöveggel, na meg sűrűn helyezkednek el a képek - akkor még nem sejtettem milyen hosszúnak fogom találni a művet. Mert ez történt.


Spiegelman egyébként jó érzékkel választotta az előzményeket, mert megtöltötte a lapokat sorsokkal, életekkel és emiatt is üthet a sztori olyan nagyot, ha valaki képes végigolvasni. Bemutatja az édesapja, Vladek korábbi életét, hogyan ismerkedett meg Andziával, a szerelmével, akit később elvett feleségül, hogyan alakult az élete, majd szépen lassan lopózik be az iszonyat a mindennapjaikba, először kisebb - állomásokon strázsáló katonák formájában - majd később a nagyobb, a történelemből ismert formában sárga csillag, deportálások, elválasztások és egy rémhír - egy helyről, ahol gázzal veszik el az emberek lélegzetét - formájában és stb, stb, a listát még lehetne folytatni. A könyv Auschwitzban válik igazán szörnyűvé, ott nem bírtam sokat olvasni egyszerre és muszáj volt szünetet tartanom. Emlékszem, a benzines résznél voltam teljesen készen, ott abba is akartam hagyni az egészet, de végül elolvastam...
Vladek egyébként egy teljesen életrevaló szereplő, ravaszsága és találékonysága, néha az angoltudása jópár bajból kihúzza, de nem mindenből. Ellentétben áll a kötetbeli jelenben mutatott személyiségével és én inkább arra gondoltam, hogy ez a háború hatása lehet, hogy valaki ennyit változzon és ilyen nagy mértékben - vagy csak ennyit láthattam belőle, ebből meg nehéz következtetni. Szerencsétlen sok szörnyű dolgon keresztülment és én csak sajnálni tudtam őt, akármelyik pontján voltam az olvasási folyamatomnak. Az író nemcsak az ő karakterét mutatta meg, hanem bepillantást engedett a saját érzéseibe, a múltjába - és az sem egy sétamenet, Art Spiegelman nem szépít a dolgokon, az őszintesége húsbavágó és ugyanezt a kegyetlen eszközt alkalmazta a szörnyűségek és a hétköznapi életük megmutatásánál is. Szerettem azokat a részeket, ahol az öreg Vladeket mutatta és az ő kapcsolatát vele, igaz kicsit vihar előtti csend hatásúak, de abszolút kellettek a kötetbe.

Már egy ideje le akartam írni, de végre teret engedek neki: a mű rajzolása nem szép, de itt nem is ez a lényeg. Nem tetszik a stílus, a Lokiban már rávilágítottam, hogy azért, mert én nagyon a mangás vonalon mozgok, de azt észre kellett vegyem, hogy az illusztrátor - aki a szerző is ugye - sokkolóan találékony, ha a szemléltetésről van szó. Akad benne egy-két jelenet, amikor - pl. a spray - szavam nem volt, kreatívan megvalósított olvasómegdöbbentés ez és ennél jobban nem tudom kifejezni mit éreztem az egész könyv során. A felvetett kérdései pedig szintén sokkolóan zseniálisak, ezekkel bárkit sarokba lehetne szorítani napjainkban is akár, például a túléléssel kapcsolatban szintén falnak szegezi az olvasót.

Nehéz arra válaszolni miért működik ez a képregény, de egy biztos: messzebbről kezd, van időnk megismerni és megkedvelni a szereplőket, így ha végül elhagyják az élet színpadát, akkor az fájdalmas űrt hagy. A képek ráerősítenek a mondanivalóra, a szimbolika működik és a szerző nagyon ráérzett az apróságokra, amitől a történet nemcsak egyedi, hanem fájdalmas lesz. Fontos ez a könyv, mert nem engedi, hogy felejtsünk és ezzel egyetértek: életben kell ezt a művet tartani, hogy emlékezzünk és ne engedjünk semmi ilyennek a jövőben. A teljes Maus ebben jó és bár én nem tenném kötelezővé egyik iskolában sem (a hatása kisebb lenne), de mindenkinek ajánlanám, hogy valamikor az élete bármelyik szakaszában olvassa el. Úgyhogy bár összességében azt nem írhatom, hogy jó élmény volt, mert hát eléggé szenvedtem közben, de azt tudom helyette írni, hogy egy különleges és maradandó tapasztalatot kaptam, ez egy olyan könyv, amitől több lesz az olvasója - ha mással nem is, pár lelki sebbel biztos.