Sorozat: -

Janne Teller Semmi c. művével már régóta szemezgetek, hiszen nagyon érdekelnek engem a komoly témák és annak a könyvnek a fülszövege egy kincsesbánya ilyen téren. Fel is raktam az idei listámra, a várólistámra, meg minden elérhetőre, ami a jövendőbeli olvasmányaim címeihez kötődik még. De mielőtt elkezdhettem volna azt, az idén megjelent a szerző új regénye és egyből megtalált a Minden, amely hasonlóan érdekes témákat jár körbe, mint Janne Teller másik műve. Engem a fülszövegből inkább ez a mondat fogott meg: ,,Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?"

A Minden egy aprócska könyv, novellafüzér, amely a komoly témákat előszeretettel használja a kis terjedelmű írásaiban. Az írónő elmondása és az olvasásomhoz kötődő bizonyítékom alapján Ő az erőszak témáját járja körül ebben a kötetben, röviden tárgyalva őket és ezzel is kérdéseket vet fel az olvasóiban. Ha ezen kívül muszáj lenne közös pontot találnom azt írhatnám, hogy mindegyik történet elgondolkodtató, vagy éppen kényelmetlen és feszült érzést okoz. A novellák általában rövidek és lassan nyílnak ki, mint például az első ilyen rövidebb egység (a Miért?), vagy éppen egy apró történetet mesélnek el, amelyek lehet hogy túlzóak, de itt nem az a lényeg, hogy tárgyilagosan minden a helyén legyen, hanem az, hogy a szerző megdöbbentsen és hogy gondolkodásra késztessen. Észrevettem még ezen kívül egy fokozatosságot is, mert azt figyeltem meg, hogy a kis egységek a könyv utolsó oldalához közeledve egyre durvábbak és sokkal jobban hatnak. Jó persze az első, a Miért? sem egyszerű, sem pedig habkönnyű témájú, de mégis számomra pont a művek szerkezete és a mellbevágó üzeneteik miatt az utolsó két novella az igazán ütős (erről később írok, de ezek pont a szokatlanságukkal vágnak oly nagyot). Illetve az utolsó, a Minden, másabb, mint a többi és számomra ez képezi a kivételt, hiszen egy személyes élményt adott vagyis úgy éreztem magam, mintha a szerző lelkében vájkáltam volna egy keveset.

A történetek sokféle témával dolgoznak, mert például a Miért?-ben egy feltételezhetően rendőrtiszt és egy fiatal beszélgetése a cselekmény. Itt előkerül a gyilkosság kérdése és valamilyen szinten a generációs különbség is - így már értem milyen idegesítő a Te ezt nem értheted meg mondat, mert engem is halálra idegesített, a poén az egészben pedig az hogy tényleg nem értek semmit, főleg mert nincs igazi magyarázat. Itt és a későbbiek során is fejencsapott az a felismerés, hogy lehetséges, azért nem tudok konkrétan véleményt formálni mert a szerző nem oszt meg minden információt az olvasójával, sokkal inkább hagy nyitva mindent annak érdekében, hogy ne lehessen tisztán egyik vagy másik fél mellé állni. Bár lehetséges, hogy alapból velem volt itt a gond, mert nekem ennyi infó nem elég ahhoz, hogy elítéljem egyik vagy másik felet, igyekszem minél tisztábban látni és csak végkövetkeztetéseket levonni.

Ezzel szemben a második novellában eleget tudtam meg az állásfoglaláshoz, amely az első után sokkal jobban tetszett, ez pedig az Ahogy úgy ringatják... Itt egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni az etnikai csoportok viselkedéséről és folyamatosan eszembe jutottak azok a viták, amelyeket egyetemen folytattunk le, vagyis a második, társadalomföcis terepgyakorlaton amikor már végre nem kívántam pokolba az összes hülye hegyet és dombot, de erről most nem írnék bővebben. Ebben a novellában tetszett a nem szokványos nézőpont, na meg a csavaros tanulsága is. De a lényeg: az utálathoz nem igazán kell sok indok és a kivagyiság egyik fontos alapköve a hepciáskodás és az ,,én jogaimmal" való dobálózás. Ennek a novellának a narrátora unszimpatikus és egy olyan hangnemet üt meg, ami megengedhetetlen embertársainkkal szemben.

A következő két novella A török szőnyeg és a Sárga fény nem igazán a kedvenceim, mert az elsőhöz sajnos nem vagyok fejben elég felkészült és itt jön elő a fentebb is írt tanulságom, tehát az, hogy a szerző nem ír le mindent, mert hagyja az olvasót gondolkodni. Itt már nagyobb a baj, mert nem vagyok pszichológus és igazából csak elméleteim vannak, amelyek nem biztos, hogy helytállóak. Lehetséges, hogy a csalódás nyilvánul meg így? Vagy a harag forr a szívben és ez vezet a végéhez? Vagy csak a tehetetlenség? Esetleg az, hogy valami kibillent az egyensúlyából és ezzel akarta a szereplő ezt visszatenni? Érdekes kérdések, de biztosat sajnos nem tudok. Ezzel szemben a Sárga fény miatt dühös vagyok a szerzőre, ebben pedig konkrétan az utolsó sor a ludas: miért vont be ezzel? Miért kellett osztoznom a szereplő nyomorán, úgy hogy nem is tudok segíteni rajta? Emellett az odáig vezető út számomra túlságosan szélsőséges és nem tudom elképzelni, hogy idáig fajuljon el a félreértés, így nekem ez a történet nem igazán tetszett pedig a felvetett rabszolgaság vs munkahely kérdés egy ígéretes kezdetet jelentett.

Ezzel ellentétes az utolsó előtti sztori, a Nyalóka, amely az egyik kedvencem. A történet mélyebb, mint azt az olvasó, jelen esetben én, vártam volna, ezért a hiteles-e vagy nem, megtörténhet-e vagy nem kérdések teljesen lényegtelenek. Egyrészt mivel novella, nem igazán lehetnek olyan mélységei a történetnek, mint egy regénynek, de az egész könyvben ennél éreztem a legkomplexebb szerkezetet, bár az eddigiek sem voltak egysíkúak. Adott egy kisfiú, akinek egy fa a barátja és már ez elmond egy csomó dolgot a szereplőről, de ha ez nem lenne elég, itt van ez a mondat is:

Ezt a bekezdést spoileresnek jelölném, mert elemeztem egy kicsit a novellát, és utalgattam, de konkrét dolgokat nem osztottam meg, így ha ez nem jelent gondot nyugodtan olvasható a szokásos módon:

A Míg a halál el nem választ illetve a Madarak, virágok, fák című történetek már másabb kategóriába esnek, mint a Nyalóka, de mind a kettő tetszett nekem. A Míg...-ben megmarad a szokatlan nézőpont, illetve újra visszakanyarodik a gyilkosságban kiteljesedő erőszak témájához. Felvetődik a halálbüntetés kérdésének jogossága - ez pont aktuális hazánkban - és hogy lehet-e ítélkezni mások felett. A novella ad egy szempontot, de csak egyet, én pedig úgy érzem magam, mintha sarokba szorítottak volna. Hosszabb intervallummal sokkal jobban hatott volna rám, így ennek ez az egyetlen hibája. A Madarak, virágok, fák inkább az első novellára hasonlít azt nézve, hogy lassan nyílik ki és ugyanilyen sebességgel vonja be az olvasót a világába, vagyis majd megőrültem a sok utalástól és attól hogy csigatempóban derülnek ki a dolgok. Ami először önző hozzáállásnak tűnik, az később kibomlik és a rasszizmus elleni érvelésbe fordul át. Aki tönkreteszi mások lelkének kertjét, ne is várjon mást, de ott a kérdés: tényleg ez a megoldás? El lehet ítélni valakit azért, mert a harag vörös és forrásban lévő anyaga a szívből ágazik ki a végtagok felé és így készteti azokat cselekvésre? Szabad-e ütéssel felelni ütésre?

Az utolsó novelláig viszont úgy gondoltam, hogy azért lett a Minden a cím, mert a szerző elég sok mindent rakott bele ebbe a kötetbe, hiszen számos problémát érint, de főleg az erőszak többféle arcát mutatja meg, ehhez a témához pedig mindent leírt, amit szeretett volna. Erre az utolsó egység cáfol rá, a Minden, amely egy író gondolatait, mindennapjait mutatja be egy kicsit furán, a fenti idézet beszédes ilyen téren. Hozzám ez került a legközelebb, mert egy egészen különleges és személyes élményben volt részem ezáltal, még abban az esetben is ha a szerző nem magáról írt, bár én nem ezt gondolom, mert ahhoz túlságosan intim pillanatokat osztott meg velem Teller. Olyan volt, mintha a szerző mellém ülve elárulta volna nekem a legszemélyesebb gondolatait. Az író képe magáról / valakiről nem feltétlen egy álom, mert ez az alak csak a történeteinek él, mással nem szeretne foglalkozni és minden egyéb, amivel törődnie kell és fontos ahhoz hogy ne haljon éhen csak nyűg. (Én meg a blogolás, üdv a világomban! Néha én is ilyen elvetemült vagyok.)

Főleg a nyitott történetek miatt a szerző feladja a leckét az olvasónak, hogy gondolkodjon rajtuk ha tud. Az egyszerűség ellenére itt bizony szükség van értelmezésre és ezért tartom jó ötletnek az Utószót. Jó olvasni Janne Teller szavait és ahhoz hozzátenni, na meg kötözködni vele egy kicsit.

Végül is akkor mi a Minden? A lélek, a tűz, a lelkesedés? Vagy a történetek varázsvilága, amely ott lüktet mindenkiben de a mintha-világ legtöbbször eltakarja?

A kötet a Scolar Kiadó jóvoltából látott napvilágot 2015-ben, keményfedeles kiadásban. Nekem leginkább a fólia nélküli borító teszik, a fával.

A szerző egyéb, magyarul megjelent művei:

Hasonló művek: