Sorozat: -

Először nem igazán szerettem volna olvasni a Csavargók dalát, mert a fülszöveg alapján egy megterhelő történetnek ígérkezett és ez elég is volt ahhoz, hogy meggyőzzem magam, ezt a könyvet nem olvasom el mert éppen nem akarok sebződni. Ám ahogy folyamatosan szembejött velem a molyon elgondolkodtam rajta, hogy lehet hogy nem feltétlen jó ez a hozzáállás, plusz általában a piros és a kék pirula közül azt választom, ami a tudáshoz vezet - milyen hülye vagyok néha - és kíváncsi lettem. Egyébként nagyon szeretem Benyák Zoltán írásmódját és ez volt az utolsó indok, amivel teljesen elköteleztem magam az olvasás mellett.

Az alap sztori egyszerű, mert három csavargó - Kócos, Priusz és Flúg - egy csecsemőt talál a szemétben és az a céljuk, hogy megkeressék az édesanyját, közben pedig próbálják életben tartani a kislányt. Ez az alap már önmagában különleges, mert egyrészt a hajléktalanság tabutémának számít és merész húzás foglalkozni vele. Emellé társult még a katasztrófaturistaságom, tehát a fenti megdöbbenés ellenére is folytattam a szájtátást vagyis olvastam tovább. Ha pedig nem a regény világában barangoltam Kócossal, vagy más szereplővel, akkor is foglalkoztatott a mű, mert folyamatosan csak azt kérdeztem magamtól, hogy vajon lehet-e jó vége egy ilyen történetnek? Egyébként valahol mélyen reménykedtem abban, hogy ez a mese jobban hasonlít az Ars Fatalis világára és hogy nem fog fájdalommal végződni, pedig a tapasztalatok alapján (főleg az olyan tanult mondatok miatt, hogy ,,aki az utcára kerül, onnantól számítva még két-három évig élhet a statisztikák szerint") várható volt, hogy különösen meg fog viselni az utolsó oldal.

Amikor végül úgy döntöttem, hogy egye fenyő, elolvasom a regényt, végiggondoltam, hogy mi az ami engem a legjobban érdekel ebből a világból? Kíváncsi voltam hogyan fogja a szerző megmutatni a társadalom reakcióját a csavargók bármiféle cselekedetére de ez itt nem igazán kerül előtérbe vagy legalábbis nem sokszor. Viszont amit az író megmutatott nagyon erős hatású, de még mindig nem az igazi és ezért az olvasás során nem egyszer éreztem azt, hogy a szerző ha akart volna sokkal durvábbat is tudott volna írni - ami azért vicces, mert még sosem olvastam ilyen mély döbbentettel könyvet és miért akarok én még erősebb hatást? Itt jön elő a katasztrófaturista énem, na. Bár azért ez nemcsak ennyiből áll, mert a szerző mutogat dolgokat, de még mindig úgy érzem, hogy lehetne nagyobbra is nyitni a szemem döbbenetemben például még több nyomorral, több egyéni és fájdalmas sorssal és több keserű monológgal, mert az utóbbinál lévő pesszimizmus nem nyom össze, nem okoz fájdalmat vagy csak rövid ideig, pedig ahhoz képest amit olvasás előtt gondoltam ez igazán alacsony szint.

A kötet feléig csak bámultam ki a fejemből bután és komolyan azt hittem, hogy ez a katatón állapot bizony kitart a végéig, hogy utána meg majd a posztnál csak nézzek nagyokat, mert miről regéljek annyit? És én még féltem olvasás előtt, hogy majd a szerző szembesít a félelmeimmel és rákényszerít arra, hogy vagy háromszáz oldalon keresztül bámuljak bele annak az arc nélküli pofájába, de hamar rájöttem, hogy amit Benyák Zoltán a lapokra vetett bizony az a tömény közönyös valóság és nem sebzett meg, ó, egyáltalán nem, de hogy a zsibbadt döbbenten kívül nem voltam másra képes az is biztos. Ez amúgy addig tartott, amíg a szerző nem kezdte el a mellékszereplői sorsokat lezárni és fel nem ébresztette bennem a szánalommal vegyes fájdalmat ami nem a félelmekhez kötődik.

A fenti bekezdésben írt állapot miatt csak egy jellemzőt tudtam kiragadni az első x oldalból (a kuszaságot) és azt hittem, hogy ez marad a kötet fő jellemzője az utolsó oldalig. Erre a részre a rövidség és a túl sok fejkapkodás a jellemző, az meg szerény számításaim szerint egyenlő a fejetlenséggel társuló káosszal. Ilyen például a baba pelenkájában talált pénz útjának első része, amivel később már nem akadt problémám.

A szerző stílusa nagyon olvasmányos, mert egyszerű mondatokkal dolgozik és emellé társítja a nem olyan finom kifejezésmódokat, amelyek teszem hozzá okkal szerepelnek a kötetben és mint olyat, nem szoktam meg az Ars Fatalisban. Ez itt meglepett, de nem igazán bánom, mert ennek az a célja, hogy erősítse a világ olvasókra ható negatívumait. Ez az írásmód tökéletesen illik a témához, mert a regény a csavargók életét (osztozkodás, szabályok, ceremóniák) mutatja be. Benyák Zoltán ezen társadalmi csoport tagjai közül sokat foglalkozott hármójukkal, akik részletes életúttal rendelkeznek ebben a könyvben, ahol a karakterek egy-egy durva illetve kemény utat, eltérő sorsot és jellemet kapnak. Kócos az örök idealista, az álmodozó, talán vele lehet a leginkább azonosulni, akivel ellentétben áll Priusz önös érdekeket néző személyisége, vagy Flúg veszélyes tudatlansága. Utálni nem lehet őket, de szeretni sem tudtam. A mellékszereplők közül mégis csak egy nőre (rendőr felesége) tudtam gondolni állandóan, aki azt jelképezi, hogyan gyűrűznek tova a tettek, vagyis hogyan hat ez mások életére. Egyébként a többi csavargó is érdekes, legalábbis számomra azok voltak, mert nemcsak ők hárman kaptak saját történetet, hanem sokkal többen és a szerző ebből is megmutatott párat. Keserű pirula ez amit le kell nyelni, de ettől színes a Csavargók dala.

Két dolgot hiányoltam a kötetből, mégpedig azt, hogyan találkoztak ők hárman, hogyan sodorta az élet egymás mellé őket? Ez foglalkoztatott az olvasás közben majdnem végig és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a kérdést, ezért is maradhatott itt. A másik amiből talán kevés jutott, az az eszmeisége. Egy kicsivel több filozófiai elmélkedés is jöhetett volna szerintem, bár ez főleg Kócoshoz kötődik és ha több lett volna ebből, lehet, hogy megterhelőbbre sikerült volna a Csavargók dala? Nagyon tetszett nekem az emberek fogódzójáról vagyis biztonságérzetéről alkotott gondolat.

De hogy mennyire emberszagú a történet, arra szavaim nincsenek, ahogy arra sem, hogy milyen jó ez az ábrázolás és mennyire jelképez minden embert akár jómódban élőt, akár szegényt a vágyaival, az érzelmekkel és hogy mindenki csak a túlélésre játszik. Ez az a világ, ahol csak eszközök vannak és ha van valamid, azt a város elmarja tőled. A sorsajtók pedig csak nyitódnak, csukódnak, senki sem tudja mire nyílik és hogy ott mi lesz. Nincs olyan hogy csak rossz vagy csak jó, emberek vannak hibákkal, lehetőségekkel és a szeretet utáni vágyakkal.

A Csavargók dala a Grafoman Kiadó jóvoltából jelent meg 2014-ben. A borító illeszkedik az eddigi tematikába és nagyon tetszik, jól jelképezi a történet fő kapcsolatát.