Sorozat: The Austen Project 2.

A The Austen Project egy hasznos kezdeményezés, amelyet a Harper Collins kiadó szorgalmazott és kezdett el, tudniillik nem nemesebb feladatot tűztek ki maguk elé, mint Jane Austen regényeinek átdolgozását mai környezetbe helyezve. Az első volt az Értelem & érzelem amelyet itthon a Kossuth kiadó jelentett meg, majd őt követte A klastrom titka másodikként - amely idén, 2015-ben, érkezett hazánkba. A harmadik helyet az Emma kapta - de még csak külföldön - és a negyedik a Büszkeség és balítélet lesz, amely idén júliusban lát napvilágot külhonban. Mondanom sem kell, ez a legvárósabb mind közül! Austen klastromát egyébként csak egyszer olvastam el, akkor nem tetszett, de lehet hogy túl fiatal voltam a műhöz. Most hogy találkoztam McDermid verziójával, kedvem támadt az eredetihez. És ha ez volt az átdolgozás célja, akkor azt maradéktalanul teljesítette is!

A most tárgyalt kötetem története lényegében ugyanaz, mint A klastrom titkáé, csak egy kis eltéréssel dolgozik: főhősünk, Cat Morland, a Csurgás-völgy lakója, amit elég khm... kínosnak tart, mert ilyen furcsa nevű területekről nem kerülnek elő hősnők. Szülei otthon tanítják és hagyják kibontakozni szárnyaló fantáziáját ilyen gondolatokkal amivel mondjuk belegázolt a lelkembe:

A lány a történeteinek él és nem igazán ért másokhoz az iskolabeli tapasztalatok hiánya miatt. Egyik nap szomszédai, Allenék, Edinbugh-be hívják magukkal, hogy ott töltse el velük a könyvfesztiváli időt. A történet innentől a jól bevált formulát követi, hiszen Cat találkozik egy jóképű fiatalemberrel, Henry Tilney-vel, annak szelíd húgával, és a cserfes Bella Thorpe személyével, akikkel a kaland csak szövődik szerelmen, ármányon és a Könyvfesztiválon keresztül.

Nem A klastrom titka a kedvenc Austen regényem, de a Val McDermid-féle verziót minden fenntartás nélkül élveztem... a kötet végéig. Bár nem igazán írhatom nyugodt szívvel azt, hogy a modernizációs törekvés itt most sikerrel járt, de mit nevezhetünk sikernek? Ha azt, hogy elérte, hogy egy tökéletesen szórakoztató műnek tartsam az új könyvet, amely kedvet csinál az eredetihez, akkor kétségtelenül sikerrel zárható az Austen Projekt törekvése. De ha az volt az eredeti cél, hogy a lábán egy önállóan megálló sztorit hozzon össze McDermid, amely az eredetivel áll egy szinten, akkor azt hiszem ez nem igazán sikerült neki - bár nem hiszem hogy ez lett volna az igazi ok. Úgy érzem egy kicsit szétcsúszik a regény a modern környezet miatt, mert biztos vagyok benne, hogy a szerző nem akarta megváltoztatni az igazi esszenciáját. Ami nem annyira jó, mert ha csak a környezet változik (pl a kor), de sok minden úgy marad (pl a szóhasználat), akkor az a nálam is folyamatosan ismétlődő reakciót eredményezi, azt, hogy mikor már beleképzeltem magam a tizennyolcadik századi Angliába, egy-egy szó állandóan kizökkentett belőle (pl. SMS, vámpír, twitter, facebook) és folyamatosan zavarral küzdöttem, hogy most muszlinruhában vagy farmer-póló kombóval képzeljem el a szereplőket és ez nem a leírás hiányából fakad, mert a szerző folyamatosan tudósít, de a használt szavak és cselekmény alapján ez a könyv még mindig inkább egy kibővített Austen fikció, mint önálló regény. A szöveg tehát erre erősített rá néhány szlenges kifejezéssel, meg ezzel a kettősséggel: a ,,tökéletes partit csinálni" mellett gyakran használt kifejezés a kúúúúl, amiket esküszöm, még sosem hallottam a gyakorlatban. Sajnos emellett találtam pár szóismétlést, amelyek főleg a kötet elején zavaróak, de azt hiszem erről pont ennyit tudok írni.

Ettől függetlenül szerettem olvasni ezt a könyvet.

A változtatott alapötlet modern, mert Cat, aki sokat olvas, szereti az Alkonyatot és hiszi, hogy a felszín alatt elbújva igazi vámpírok élnek. Ebből, na meg az ő szertelen fantáziájából adódik a konfliktus, hiszen mindenhol elrejtett rémtörténeteket lát. Egyébként nem biztos, hogy annyira szerencsés választás volt az Alkonyatot megtenni a fantáziálgatás alapjának, mert a sorozatot nem a szeretet, hanem inkább a rosszallás övezi és az sem tesz jót neki, hogy már sok ilyen regény van a piacon, de nekem igazából nem volt ezzel problémám és amúgy is anno pont akkor olvastam a Twilight széria első részét, amikor nyitott voltam az ifjúságikra. Talán a régi emlékek miatt fogadtam el egyből a vámpíros alapot vagy... mert miért ne? Miért ne hihetne éppen ebben a lány? (Bár az ilyen fantáziálgatásokhoz ő túl idős, de ne feledkezzünk meg arról, hogy ez - ahogy az austeni mű is - ,,paródia / kissé gúnyos korrajz".)

A regény folyamán Catet kellemes jellemnek találtam, engem egyáltalán nem idegesített: igazából mit lehet várni egy olyan lánytól, aki alig érintkezett emberekkel élete folyamán és amit tud azt a könyvekből tudja? Naivitást. Végig követtem az útját, azt ahogyan elindul, csodára és bajra várva, hogy megmutathassa hősnői képességeit. A kötet során fejlődik az őt ért események hatására és a lány nem viselkedik bután a regény végéig, de ott viszont hagyja hogy elragadják a rémképei, ahogy az eredetiben is. Addig egy realitással azért rendelkező lánynak láttam őt, akit néha átvernek, de ha kell a sarkára áll, de egyébként végtelenül türelmes egyén. Viszont amit a kötet vége felé nyújt, az ennek a véglete, hiszen teljesen félredobja a maradék józan ítéletét, teret hagy a félelmének. Ezekben a jelenetekben a regény kicsúfolja hősét a túlzott képzelete miatt, bár ez az önmagunknak nagy jelentőséget adó tévképzet hibája is, amikor azt hiszi az ember, hogy hősnek született, pedig nem (kisebb koromban nekem is volt egy ilyen tapasztalatom, amin csak mosolyogni tudok most). Tehát a jellemfejlődés tetten érhető és igazából ez nekem nagyon tetszik, amihez társul az, hogy csak most látom azt a tanulságot, amit anno az eredetinél nem.

Egyébként szerettem Cat gondolatait olvasni, illetve jó volt két könyvbolond fecsegését látni. Az összképből már csak egy könyvesblog hiányzott és azért írom ezt, mert nagyon közel éreztem magamhoz Cat karakterét, hiszen sok a közös vonás és ezzel szembesülve csak nevetni tudtam magamon, hogy jé én is mindig csak történeteket látok minden utcasarkon, hogy néha én is így gondolkodom, esetleg éppen jóhiszemű vagyok, vagy engem is ennyire érdekel mások véleménye feleslegesen, de igazán ez volt az a mondat, aminél felkaptam a fejem (spoileres lehet, ezért elfedem, kijelöléssel olvasható):

A többi karakter szintén kifiguráz egy-egy bizonyos típust. Bella hozza a szokásos formáját, figyelni kell a jelekre, ahogy egyébként Cat teszi. Johnny az akit utáltam, jaj de nagyon ki nem állhattam, beképzelt, egoista, rosszindulatú idióta, aki másokat próbálna befolyásolni de nem igazán ért hozzá. Ennyi elég is róla, fúj.

Az öreg Tilney tábornok a másik nagy problémám, Henryék édesapja. Nemcsak hogy lenézi a nőket, hanem SPOILER (kijelöléssel olvasható) homofób SPOILER VÉGE és egész egyszerűen érződik, hogy egy régebbi században rekedt, tehát ő egy igazi élő anakronizmus. Az eredetiben a tábornok képe emlékeim szerint inkább tragikus, de az itteni verzióban ennek nyoma sincs. A jelenkori inkább csak ellenszenves és itt csak utálni tudtam a jelenünkben elfogadhatatlan hozzáállása miatt. Ahogy emlékszem McDermid természetesen nem emeli át teljesen az Austen-féle verziót, de szinte érzem azt a problémát, ami ennek a karakternek a modernizálásakor vetődött fel a szerzőnél: hogyan kezelje a tábornok figuráját? Szerintem, és őszintén bevallom, nekem ez nem tetszik, máshogy kellett volna ezt kanyarítani, hiszen ezer és egy oka lehetett volna a végnek, bár az tetszett ahogy a lány véleményt fogalmaz meg ezzel a viselkedéssel kapcsolatban.

A szerző nem igazán mutat be jelenkori problémákat, szerintem a fő elem itt Cat fejlődése, a többi pedig elhanyagolható nagyjából. Az előkerült témákban pl. az irodalmi sznobizmus kérdése tetszett, bár akadt egy enyhe cinizmusillata a facebookos fiatal generációról szóló beszélgetésnek és többször jön elő a könyv vs bármi egyéb (pl számítógépes játék) téma, de csak röviden sajnos. Illetve érdekes még a tanulásról felvetett kérdés: kínzás-e és ha igen, megvan-e így is az értelme? Ezen kívül simán elviselt volna egy-két Cat-által írt történetet a sztori.

Szerintem Catnél az oktatás hiánya egy kicsit érdekes helyzetet teremtett, mert már szinte minden munkahelyre papír kell és nem biztos hogy a tehetség elég a választott területre... főleg úgy hogy alig van kapcsolati tapasztalata, viszont ebbe nem akarok belemenni, nem akarok belekötni. A lényeg az, hogy élveztem olvasni, de legjobban Henry és Cat párbeszédét szerettem. Na jó bevallom, jó volt újra a Nagy szerző világába visszakerülni, még ha az jelenkori köntösbe burkolózott. Az egész történet magával ragadó, azt hiszem ez a legjobb kifejezés arra, amit érzek. Már csak azért is, mert régen volt olyan, hogy ennyire egy hullámhosszra kerültem a főszereplővel, hogy ennyire aggódtam volna érte annak ellenére hogy tudom mi a történet vége. És a legfontosabb: drukkoltam a szerelmi szálnál! Ez manapság nagyon ritka nálam.

Nem igazán érdemes másról írni, zárásként megmutatom a kedvenc idézetem:

És bár apróságokon múlik, de szerethető a regény, hát ez a mondat könyvszeretőknek nem okoz azonnali szívmeleget?

Vagy éppen ez a lényeg: a szerző szerint azóta alig változtunk és a lényeg megmaradt? Hintó vagy sportkocsi, vagyon, férjfogás az igazán lényeges dolgok pedig elsikkadnak? És ezért maradt a forma, ezért maradt minden úgy, ahogy? Az volt a lényeg, hogy a szerző megmutassa ezek a problémák kortalanok?

A klastrom titka a Kossuth Kiadó által látott napvilágot 2015-ben a The Austen Project tagjaként.

                                                      Kedvenc borítóm:    A sorozat előző része: