Sorozat: -

   

---

A zombis történetek fénykorukat élik. Hamarosan érkeznek az újabbnál újabb trendek és lények, de egy biztos: mindig lesz olyan szerző, aki megint előkapja a zombikat és valamilyen más kontextusba helyezi őket és én pedig ott leszek, hogy lecsapjak azokra a regényekre. Mint a Kiéhezettekre.

Melanie különleges. Egész nap figyelnek rá, őrzik, egy bázison tartják őt fogva sok más kisgyermekkel együtt, ám ő ezt nem bánja, amíg Justineau kisasszony szavait hallgathatja. A kislány okos, magas értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkezik, az osztály legjobbja és ezzel kivívja a nő szeretetét és figyelmét, de nemcsak az ő tekintetét vonzza magára, hanem a bázis vezető tudósáét is. Caldwell doktornő nem nézi jó szemmel a kettejük között kialakult köteléket, hiszen a lány csak egy kísérleti alany, de ami fontosabb: a lehető legveszélyesebb időzített bomba az osztályával együtt.

Közben odakint a zombik jelentenek veszélyforrást, de ez főleg akkor válik igazán érdekessé a mi szempontunkból, amikor megtámadják a bázist a guberálókkal együtt és a létesítményből csak pár személynek sikerül megszöknie: Melanie-nak, Justineau kisasszonynak, Caldwell doktornőnek és két katonának, az őrmesternek illetve beosztottjának. Együtt indulnak útnak a fertőzött területeken keresztül, hogy egy biztonságos környezetet találjanak maguknak.

Körülbelül két nap alatt olvastam el ezt a regényt, hiszen annyira magával ragadott, hogy nem igazán tudtam félrerakni még pár percre sem és bár elég régen olvastam, máig emlékszem még a szerző stílusára, Melanie fülembe suttogó hangjára, vagy legalábbis arra amit elképzeltem neki, az atmoszférára, amikor pont olyan tévképzeteim támadtak, hogy bármikor megtámadhat egy valami amit gombák fertőztek meg, hogy átvegyék parányi béklyóikkal az agyunk felett az irányítást. A regénynek sajátos hangja van egy fontos tanulsággal - YA regényhez képest érzékeny és intelligens. Ami nagy szó ahhoz képest, hogy néha rosszul voltam a sok őszinte jelenttől, vagy attól, hogy a szerző kicsit sokat hagyta időzni a tekintetünket a véresebb jeleneteken.
Úgyhogy hangulatilag verhetetlen ez a könyv!

Melanie-nak van egy ajándéka mindannyiunk számára... de ez titok!

Na de mi tetszett meg a Kiéhezettekből?

Mivel a fenti bekezdésben leírtam, hogy mi az, ami megfogott a regényben, ezért megpróbálom kicsit bővebben is kifejteni az indokaimat.

1. A karakterek

Cselekményben szegény, szereplők problémáiban igencsak gazdag, hajj de még mennyire, hogy az, és ha választanom kéne, a karakterdráma jelzőt aggatnám a kötetre. Előtérbe kerülnek az itt feltűnő, pár középpontba állított egyének gondolatai, múltjai, világai., hiszen itt mindenkiért lehet aggódni, lehet utálni, vagy nagyon nem kedvelni esetleg megértően hozzáállni. A kötet hosszúra sikeredett és bár nem tűnik úgy, de féltégla a drágaságom (454 oldal), de ez a szöveg, még rövidnek is tűnt! Sokkal többet olvastam volna ebből a világból és szerintem akkor sem éreztem volna azt, hogy ne többet, mert ez már sok!
A korábban olvasás eredménye, hogy nem emlékszem a szereplők nevére - mea culpa - de azokéra igen, akik személyiségükkel igazán megragadtak - mint például Justineau vagy éppen az igazi főhősünk, Melanie. Az utóbbi kislány érzékeny és rendkívüli érzelmi, értelmi intelligenciával rendelkezik. Ő az, akiért a kötet jelentős részében aggódni lehet a kísérleti alany mivolta miatt - bár a többi részben azért mások is felkerülnek a ,,Kiért aggódjunk?" listára. Érdekességként megírnám, hogy Justineau és Caldwell olyanok voltak itt, mint a tűz és a víz: az előbbi az érzelmi lángolás, a gondoskodó hang, amely látja a kislányban az emberi lényt, nem a laborpatkányt és szeretettel fordul felé. Caldwell pedig a doktornő, a kísérleti labor vezetője az, aki a tárgyilagos stílusával kontrasztot alkot az előbb említett női karakterrel. Érezhető a kettejük között feszülő ellentét, amit inkább alátámasztanak a többiek nézőpontjai, főleg Melanie, aki a leginkább befolyásolja az olvasókat a véleményével. Mi is látjuk benne a kislányt és itt az a nagy baj, ha ez nem mindenkire igaz... de mindegy, ez azért fontos, mert így hajlamosabbak vagyunk az ő javára dönteni és kevésbé megértően fordulni az eredetileg emberi viselkedésű szereplőkhöz, amilyen az őrmester vagy a doktornő.

2. Cselekményvezetés és háttérinfó

Na ebből nem sok található, még nagyítóval sem, a tényleges történések a regény kis részét teszik ki és szerintem ez igencsak egy jó pont, legalábbis a Kiéhezetteknél biztosan. Fentebb is írtam, hogy Melanie-ért nagyon is lehet aggódni, a regény elején sokkal inkább mint végén és ez azért lehet, mert a laboratóriumban más volt a szerepe, mint a másfajta terepen. A kísérletek alatt maximumon pörög a kötet, izgalmasak azok a részek, de ahogy kikerülnek abból a közegből, leül a körömrágós izgalom és marad az önmarcangolás, a ,,miért történik ez velünk?" kérdés, az, ami általában marad egy zombis regényben. Úgyhogy előtérbe kerülnek a magyarázatok, az olvasókápráztató blablák, amikről itt nagyon is szerettem olvasni és nagyon is sokat igényeltem! A szerző iszonyúan ügyes, pontosan kimért az adagokat: amikor elkezdtem a válaszok után áhítozni, akkor hintett el pár mellékinfót, ami egy időre lehűtött, majd így tovább és tovább a végjátékig. Ott pedig megtörtént a csoda: meglepett és emiatt pedig A legjobb csavart tartalmazó regényt olvastam 2016-ban.

Melanie a kötet középpontja, hozzá kötődik a Pandora-témakör, ami egy elég érdekes problémát mutat be. A Kiéhezetteknél pedig furcsa, de egyáltalán nem éreztem ezt ilyen erőszakos megjelenésűnek, pedig általában elegem van a YA könyvekben megjelenő irodalmi vagy mitologikus utalásokból. Inkább érződött a kötetbe jól beleszőtt hasonlatnak, ami csak néha érződött soknak, de ez itt nagyon is fontos elem. Melanie különben inkább az a karakter, aki metaforaként nagyon is megállja a helyét: az ártatlan, akit megrontott a technika (Melanie és Caldwell) - esetleg olyan ember, aki nem tudott beilleszkedni a társadalomba és ezért az szörnyetegnek nézi? 

3. Hangulat

Erről írtam inkább a fentebbi részben és úgy érzem, erről kicsit bővebben is szükséges regélnem. Az egész nem félelmetes, vagy legalábbis nem a szó szoros értelmében horroros módon az, hanem inkább úgy, hogy teremt egyfajta hangulatot, ami miatt beparáztatja magát az ember. Nem olyan durva sztori, de megüli az embert és nagyon is a markában tartja - addig biztosan amíg tart az olvasás. Ezért inkább a This is not a test élményét idézte fel a Kiéhezettek, annál a kötetnél gondoltam azt, hogy a világon bármikor kitörhet a zombiapokalipszis, pedig csak a kocsiban olvastam a regényt, így ha testvérregényt kéne választanom, akkor az Éles helyzet lenne az. Erősen kötöm továbbá a Feed - Etetéshez - amit még kevesen olvastak irgum-burgum - illetve a World War Z-hez, de ezek inkább csak vonások. A körülbelül nyolcvan százalékos egyezést (hangulatilag) az elsőként említett Könyvmolyképzős regénnyel teszi meg.

Hát mit is mondhatnék zárásként, amit eddig nem írtam le? Nagyon ajánlom ezt a könyvet és ha elrettent a borítón lévő ajánló, ne törődj ezzel - mert bevallom, én később láttam meg, konkrétan instalock módon megrendeltem, amint megtudtam, hogy kijött és csak utána néztem meg ezt a fura összképű, sárga színű fedőt. Érdemes ezt a könyvet olvasni, bár én jobban örülnék, ha nemcsak ez lenne, amit előkapsz ebben az évben, de ha már ennél maradunk, akkor én módosítanám: ha csak egy zombis regényt kapsz elő ebben az évben, ez legyen az!

,,Nem ölhettük meg a kiéhezetteket, így magunkat öltük meg. Mindig is ez volt a kedvenc bűvésztrükkünk."

Erősségek:

- minden

Gyengeségek:

- nem volt ilyen.