A művészet nyelve: S. A. Chakraborty: Bronzváros

Sorozat: Dévábád-trilógia 1.

A bejegyzés képeinek forrása: Google képek.

Az alábbi projekthéten veszek részt az értékeléssel:

>> Katt a többiek posztjáért a linkre! <<
>> Posztok és egyéb nyalánkságok <<

Eddigi érdekességek:
Hangulatképek - Teszt

Szerző: S. A. Chakraborty
Sorozatcím (kiadói): -
Sorozatcím: Daévabád-trilógia
Cím: Bronzváros
Eredeti cím: The City of Brass
Eredeti megjelenés: 2017
Kategória: fantasy, kaland
Fordító: Benkő Ferenc
Oldalszám: 528 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés: 2019
Ár: 5.480 Ft

Fülszöveg:

Nahri sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zár-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.

De amikor Nahri véletlenül megidézi maga mellé Dárát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dára megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Dévábád, a legendás bronzváros, melyhez Nahrit eltéphetetlen kötelék fűzi.

Dévábád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Nahri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Nahri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

Az elsőkönyves S. A. Chakraborty különleges utazásra invitálja az olvasót a Bronzvárosban. 2017 egyik legnépszerűbb fantasy debütálása elképesztő kaland egy olyan világban, amit egyhamar nem felejtünk el.

„A hajnali ég pirulással fogadta a nap közeledtét, az éjszaka sötétje foltokban adta át a helyét a halvány rózsaszínnek és a kéknek, ahogy sorban kihunytak a csillagok.”

A regény az alábbi címkékhez tartozik:

// Agave Könyvek // S. A. Chakraborty // 2019-es megjelenés // fantasy

// nyári // Borítómánia // borító // Daévabád-trilógia // 5 pont // dzsinn // kalandregény // mágia // mitológia // márid // ifrít // Prológus //

Mikor elolvastam a fülszöveget kétféle gondolat és az azokhoz kapcsolódó különféle érzések gyúltak bennem:
1. ez a könyv nekem kell, mert „kelet és omg, dzsinnek és omg mágia és kell és kész",
2. illetve fut egy külön projektünk (egyetemi), ami Egyiptomhoz és a mitológiához kapcsolódik és jót nevettem a sors fintorán, hogy pont most sodorta elém az ezzel a témával foglalkozó Bronzvárost, ami mint később kiderült, nagyon is jól jött nekem a projekthez kapcsolódó tudásanyag miatt,
3. hálás vagyok, hogy megjelenés előtt juthattam ehhez a fantasztikus műhöz, köszönöm <3!

Az elérzékenyülés után pedig evezzünk egy kicsit lelkesebb vizekre, vagy fogalmazzak úgy, hogy lángolóbb szenvedélyre, hiszen a Bronzvárossal nemcsak új kedvencet, hanem az év könyvét is avathattam az évben. Szóval...

következzen a Bronzváros értékelése!

Nahri szemfényvesztő. Mi sem bizonyítja jobban, mint mágikus hablattyal és tenyérjóslással ámítja áldozatait, hogy míg azok ámuló szemüket a csodán tartják, ő elemelhessen egy-két kincset tőlük. Folyamatosan kutatja a minél látványosabb és minél több hasznot hozó szertartásokat, amíg egy ki nem fog rajta: véletlenül olyanba tenyerel bele, ami megnyitja előtte az addig csak humbugnak tartott mágikus világot és ezután mintha hirtelen minden lény őt akarná ~~megenni / felfalni / üldözni~~... így kezdődik el az utazásunk az aranyló homok távoli földjén.

Fentebb már ellőttem az értékelésem fő spoilerét, tehát azt hogy nagyon tetszett ez a regény, de hát nem hiszem, hogy egy egysoros értékelés annyira jó lenne, ezért bővebben kifejtem, hogy miért adtam ezeket a kitüntetéseket a műnek már áprilisban... nézzük is meg:

Már az első oldalaknál éreztem, hogy nagyon jóban leszünk a regénnyel: adott nekünk a szélhámos Nahri, aki megérzi mások betegségét és személyében egy talpraesett, magára vigyázni tudó karaktert kaptunk, akinek éles észjárásáról és döntéseiről már itt is szerettem olvasni. Onnantól lett számomra még izgalmasabb a történet, ahogy belekeveredett a mágikus világba és megjelent Dára, a dév harcos, de ezt az izgatott várakozást Chakraborty a későbbiek során fokozni tudta egészen az utolsó oldalakig és... egyszerűen nem tudtam meglenni a könyv nélkül, muszáj volt tudnom mi történik a szereplőkkel!

A szerző hatalmas képzelőerővel áldatott meg, mert a dzsinnek mellett különféle lények tették tiszteletüket a lapokon és tették még színesebbé az amúgy sem szegényes világot. Emellett az írónő lassú tempót választott a műve folyási sebességének és valahogy úgy tudta adagolni az információkat, hogy az egyszer sem érződött unalmasnak, esetleg lassúnak, mert ha éppen nem menekültünk a szereplőkkel, akkor a lebilincselő dzsinntörténelemben mélyedhettünk el, amiért nem lehetek eléggé hálás, na meg mert érdekelt a világ és még most is eléggé a hatása alatt vagyok, nehéz kilépni ebből a sztoriból az biztos.

Mindig is szerettem azokat a karaktereket, akik izgalmasak és nem várnak senkire, hogy a sorsuk kovácsai legyenek és többek között ilyen volt Nahri személyisége, mert ő a kötet végéig megmaradt annak az eszes nőnek, aki mindenhol feltalálja magát és érdekes, hogy valamilyen szinten magamra ismertem benne (jó, nem a szélhámos vonására gondolok), sőt volt egy mondata, amit akár én is mondhattam volna és többek között ezért jó regényt olvasni: hogy megtalálhassuk magunkat a lapok között.

A többi karakter nem került hozzám ennyire közel, de azért mindegyikük érdekes, vagy a kapcsolat miatt, vagy a betöltött szerep okán. Dárát például a főszereplővel való dinamikus, pattogós és sokszor vicces jelenetei miatt kedveltem - szórakoztattak, jó volt róluk olvasni. Ő azért egy homályos folt maradt nagyjából a múltja miatt és ígért meg még ígér is elég sok titkot... Ali az a másik karakter, aki saját szemszöget és gondolatokat kapott a szerzőtől, ami azért jó, mert ha ez nem lenne, nem igazán kedveltem volna a srácot, így pedig meg tudtam érteni a tetteit és motivációit. Ő szintén színes karakter volt, aki szemén keresztül láthattuk meg a politikai törésvonalakat a dzsinntársadalomban és nélkülözhetetlen eleme a történetnek, szerintem az ő személye is okoz majd egy-két meglepetést a továbbiakban.

Több szereplőt már nem emelnék ki, mert ennél a kötetnél és az értékelésnél fontosnak tartom a spoilermentességet, ezt az olvasási élményt úgy kell megtapasztalni, hogy minimálisat tud róla az olvasó, de azért annyit még megosztanék, hogy a mellékszereplők szintjén sem lehet panasz, mindenki érdekes volt a maga motivációival és tetteivel, például Muntadzirt könnyű lenne elítélni az iszákossága miatt, de a testvére - Ali - felé történő megnyilvánulásai ezt nem engedik meg.

Érdemes még megemlíteni hatalmas pozitívumként - ami a könyves világban szomorú, mármint hogy ez pozitív jelző és nem írhatom minden regényhez oda elvárásként annyira ritka, de ez nem a Bronzváros hibája - hogy nincs egysíkú oldal, sőt nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Mindennek két oldala van és alátámasztott érvei, természetesen a szerző egy gondosan felépített politikai rendszert és az ahhoz kötődő konfliktusokat tárta elénk, a népben húzódó ellentétekkel és a vér kérdésével. Egyszerűen nem volt olyan pontja a kötetnek, ahol biztosan tudtam volna dönteni arról, hogy mi a helyes, mert olyan szerteágazó a kérdés, annyira bonyolult, hogy nem lehetett csoportosítani a véleményeket és azért lehetett érezni, hogy bizonyos döntéseknek súlyuk van, amivel szerencsére a szereplők is tisztában voltak. A konfliktus összetett, a mű jelenének problémája szinkronban volt a történelemmel.

„Lelkünk van, mint az embereknek, de tűzből, nem pedig földből teremtettünk.”

Annyira jó volt ilyen aprólékos könyvet olvasni! Itt éreztem azt igazán, hogy a Bronzváros nagyon az én igényeimnek megfelelően lett megalkotva és elregélve, kb mindent imádtam benne és szó szerint ütős élményben volt részem. A Fable III óta lenyűgöznek a sivatagi népek és pont ezért, már napok óta gondolkodom azon, hogy ezt a történetet nem is igazán filmen, hanem sokkal inkább játékban látnám szívesen viszont és nagyon remélem, hogy valaki felfigyel erre a világra, mert érdemes lenne. De komolyan! Képzeljétek el, milyen lenne barangolni a Bronzvárosban...

„Világéletemben erre vágytam, azaz valami hasonlóra. Arról ábrándoztam, hogy orvos leszek az emberek világában. Minden pénzemet félretettem abban a reményben, hogy egy nap megkenhetek annyira egy egyetemet, hogy befogadjanak. Erre most kiderül, hogy kontár vagyok hozzá. Valahányszor úgy érzem, hogy megtanultam valamit, figyelmeztetés nélkül hozzám vágnak egy tucat újdonságot.”

Úgyhogy csak jót tudok írni a Bronzvárosról, ami egy eredeti és színes alkotás, nagyon jó szereplőkkel, eléggé összetett politikai rendszerrel, egy mogorva dzsinntárssal és a lények izgalmas kultúrájával, történelmével, etnikai problémáival, aprólékosan kidolgozott világával. Úgyhogy egy sorban össze tudom foglalni a lényeget:

~~Roh...~~ ööö akarom mondani nagyon jó könyv, olvasásra feltétlen ajánlom, főleg ha érdekelnek a dzsinnek, akkor ezután még jobban fognak.

~~A szerzőnek meg GG!~~