Amint megláttam a fülszövegben, hogy csillagokról van szó, átkapcsolt bennem valami és várólistára tettem a kötetet. A sci-fi alapból sem áll messze tőlem, de régen nagyon érdekelt a csillagászat sőt legmerészebb halvány gondolataim között még elő is fordult egy-kettő olyan, amiben magamat, mint égi kutatót pozicionáltam be - ezért fordultam a földrajz felé anno, de hamar letört az érdeklődésem, túl sok benne a fizika brr. Ami másnak a matek, az nekem ez a tárgy. Szóval nem lettem csillagász, de a bolygók iránti lelkesedésem megmaradt, hogy átkonvertálódjon a science fiction űrben játszódó művei iránti vágyba. Ennek esett áldozatul Az éjféli égbolt, amit elolvastam és most itt vagyok, hogy beszámoljak a könyvvel kapcsolatos élményeimről. 

Úgyhogy következzen Az éjféli égboltról szóló élménybeszámolóm!

Az értékelés a Prológus - Könyvek a fa alá projektjére készült, ahol mindenféle olyan kötetet értékelünk, amit ajánlunk ajándéknak a fa alá. Ilyen a most tárgyalt regény is!

Történet

Augustine élete alkonyán a Sarkkörön (Barbeau Obszervatórium) tesz eleget kutatói feladatának. Zseni tudós, aki elvágta magát a külvilágtól és mindent az égi jelenségeknek rendelt alá, életét a tudománynak és a kutatásainak szentelte. A bázis területén, a tudósok közül csak ő maradt egyedül, mindenki mást evakuáltak, mert történt valami odakint és távozást sürgettek a vezetők. Azon a napon, amikor kiürült a helyszín, Augie egy kislányt talált az egyik helyiségben, akit Irisnak hívnak. A könyv jelenében ketten élnek a bázison és nem tudják mi zajlik odakint, mert minden rádióadó elnémult. A történet másik szálán Sully és legénysége az Aether fedélzetén utaznak vissza a Jupiter mellől, hiszen a missziójuk a bolygó megpillantása és különféle eszközök elhelyezése volt. Az útjuk közben elhallgat a Föld, nem kapnak több jelet onnan, így a bizonytalanság szegődik melléjük társnak, ahogy kételyekkel, de visszafelé tartanak az anyabolygójukra. Az ő történeteiket követhetjük nyomon ezekben a magányos környezetekben.

Első benyomások - borító

Két borítót készített a kiadó a kiadáshoz és mindkettőt láttam is, mielőtt a kezembe került a kötet. Az első a nagyon szép látványvilágú égitest és egy tükröződő alak képe, ez az alap. A másik pedig az adaptációval szinkronban lévő fehér alapú, a középpontban Augie mélázását mutató kép, amit a védőborítóra raktak rá. Elsőre nekem a színesebb tetszett, viszont élőben már a fehér mellé tettem le a szavazatom, sőt így olvasás után sem tudok ezen a véleményen változtatni. Augie karaktere, amit Clooney testesít meg, és távolba révedése jobban illik ehhez a történethez, mint a bolygós példány.

Röviden

A regény rövid és ütős. Ezzel tudnám leginkább jellemezni a történetet, ami nem a világégésre helyezi a hangsúlyt vagy a sci-fis környezet technikai bemutatására, hanem a két főszereplő múltjára és jelenlegi állapotára, gyönyörű megfogalmazással, szimbolikával (bár ezt lehet már megint csak én látom bele).

Hosszabban

A könyvről szóló élménybeszámolóm pedig így alakul hosszabban. 

Mostanában nem kaptam elő sci-fit, nem is emlékszem mikor volt a legutolsó ilyen alkalom, mármint olyan műre gondolok elsősorban, ami nem a disztópia ágon helyezkedik el. Idén inkább a fantasyt részesítettem előnyben. Ezért jólesett már egy kicsit felfelé tekinteni Augie-vel együtt, a csillagok irányába. 

Első körben egy fejezetet bírtam olvasni a könyvből, aztán leraktam egy kicsivel hosszabb időre. Na nem azért, mert rossz, félreértés ne essék, hanem mert nagyon megviselt. Én az az olvasó vagyok, aki szereti a horrort, de egyszerűen az olyan kötetek, mint Az út, vagy Az éjféli égbolt megráznak és amúgy nem tudom miért a hó akaszt ki, amikor imádom nézni... jó, ez rossz vicc volt. A két regényben az a közös, hogy mindkettő a magánnyal a foglalkozik (helyesbítek: Az út címűt nem olvastam el, és kb erre a benyomásra emlékszem belőle). Ezek szerint ezt nehezen viselem a könyvekben... Augustine teljesen elszigetelten él a kutatóbázison a lánnyal, aki alig beszél, így a férfi magára marad a gondolataival és érzéseivel, amiket nem egyszerű feldolgoznia, cserében nyomasztóak. A másik oldalon Sully és a legénység többi tagja szintén nem egyszerűsítenek a helyzeten: ők is magányosak, a Föld hátrahagyta őket. Egyszerűen hihetetlenül nyomaszt, hogy ott a világűr, a nagy fekete semmi és abban kell magukra utalva visszatalálniuk a bolygóra. Egyikük itt, a másikuk ott fent a magasban magányos, két pólus, de ugyanahhoz láncolva.

Augustine az, akinek a lelkébe jobban beleláthatunk, míg bár Sullyét is megkapjuk, valahogyan az idősebb tudósé sokkal erősebb hatást fejt ki az olvasókra, vagyis most pl. rám. Arra gondoltam, hogy minden pillanata rádöbbenés, pillangóhatás és ezért éreztem végig ezt. Néha kicsit sok is belőle, mert valamiért a legénység lelki állapota jobban érdekelt, hiszen Augie már tudja, hogy történtek bizonyos, emberiségre kedvezőtlen hatású dolgok, de az űrben lévőknek az egyetlen kommunikációs csatornája is elhallgat azzal, hogy nincs aki kezelje az innenső oldalról vagy ilyesmi és nagy a bizonytalanság a fedélzeten - ezért is kínzóbb a kérdésük. Az üres Föld tükrében látjuk őket, vagyis azt, hogyan hat rájuk az elszigeteltség, az információhiány, ez a szörnyű helyzet és hogyan esnek letargiába ezek miatt. 

A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek a számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.

Olvasás során az a kérdés vitt előre, hogy mi történt a Földön? Tényleg valami nagy katasztrófa sújtotta az emberiséget, vagy most mi a helyzet? Vannak túlélők? Ki vagy mi okozta? A regény viszont sokkal inkább előtérbe helyezi a karakterek egyéni jellemzőit és azokat a kérdéseket, amikről szerettem olvasni. Vagyis például azt, hogy a tudomány olyan, mint a művészet, hiszen akkor van értelme, ha ezt más is látja és reagál rá, önmagában véve csak törött, nem élő dolog. Mi értelme van a tudományos eredményeknek, ha az már senkinek sem lesz hasznára? Lehet a munkássága egy tartalmas élet mementója a halott tájon, de ott ki gyújt gyertyát a holtakért?

Tudod, hogy én mit csinálok? Megmosom a fogam, és csak a fogmosásra gondolok. Kicserélem a levegőszűrőt, és csak a szűrőcserére gondolok. Beszélgetésbe elegyedem valakivel, ha magányos vagyok, ami mindkettőnknek segít. Ebben a pillanatban kell élnünk, Sully. Senkin nem segít a Földön, ha rágondolunk. 

A regény tehát a karakterekkel foglalkozik és ezt teszi valami olyan arculcsapós módon, hogy nem tudok nem mosolyogni milyen ironikusan szervezte a szerző a könyv szálait. Az egész történetet átjárja a mélabú és a komorság, nekem ezért is volt nehéz olvasni, a vége pedig... hát az üti a legnagyobbat. Olvasás előtt egyébként teljesen másra számítottam, főleg nem erre a végszóra (és nem a csavarra gondolok, mert az kitalálható már jó oldalakkal előtte, hanem az egész lezárására), arra, ahogyan a szerző otthagyott minket...

Ajánlás

A regény érdekes lehet számodra, ha kíváncsi vagy egy sci-fire, amiben a magány, az elrontott életek, a megbánások és a veszteségek kapnak nagyobb hangsúlyt és amiben nem baj a lassabb tempó.

A némaság anomália volt, olyan eredmény, ami nem lehet helyes.

Ajánlott évszak az olvasásra a borító színei alapján: 

❥ téli

 

Ha tetszett a bejegyzés, itt tudod megrendelni a művet:

Szerző: Lily Brooks-Dalton

Illusztrátor: -

Sorozatcím (kiadói): -

Sorozatcím: -

Cím: Az éjféli égbolt

Eredeti cím: Good Morning, Midnight

Eredeti megjelenés: 2016

Kategória: sci-fi

Fordító: Farkas Veronika

Oldalszám: 240 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

Megjelenés: 2020

Ár: 3.480 Ft

 

Fülszöveg:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

 

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

 

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.