Értékelés | Kiharcolni a magad helyét
Szeretem a történelmi regényeket, főleg, ha egy ismertebb mondát láthatok megelevenedni a lapokon. Ezért figyeltem fel a Tűzkirályné c. kötetre, ami Ophelia és Hamlet unalomig ismert sztoriját dolgozza át. A széria, amiben megjelent a Shakespeare királynéi címet viseli és kapott egy aliast is ez a mű: "A harcos Ophelia története". A Hamlet, dán királyfi dráma egyik fontos szereplője Ophelia, akinek végzetes sorsa megindító. Így, amikor láttam ezt az alcímet, egyből beindult a fantáziám, mert kíváncsi lettem, hogyan válik harcossá ez a lány.
Az értékelés a Kosztümös könyvek hetére készült.
Történet
Ophelia Hamlet harcostársa. Több is lehetne köztük, de a lány nem szeretné és ezt a férfi tiszteletben tartja, ám a barátság extrákkal híve, úgyhogy néha egymásra találnak egyesülve a testiségben. A lány küzd a halottaival: anyja apja halotti máglyájára vetette magát és élve elégett a férfi holttestén, ennek pedig két gyermeke tanúja volt. Emiatt Ophelia úgy érzi, hogy nincs szüksége a szeretetre, mert az csak lerombolja őt és őrültségekre készteti és elhatározza, hogy sosem fogja hagyni egy férfinak és magának, hogy ennyire beleszeressen valakibe. A történet valamennyire az ismert dráma, de a közepétől még inkább a történelem egy bizonyos vonalát követi, vagyis Hamlet apja, Otto király meghal és helyére Feng kerül, annak a bátyja. A fiút elküldi követségbe az angolszászok közé és egy olyan parancsot ad számukra, ami megváltoztatja az unokaöccse életét és természetesen Ophelia, mint főkapitánya vele tart, hogy mindentől megvédje a társát.
Élménybeszámoló
A regény nagyon szép borítót kapott. Bár adná magát, hogy Ophelia szerepel rajta, de inkább Florát, egyik másik hölgy karaktert tippelem, mert a harcos lány régen leszámolt a szép hosszú ruhákkal és inkább a tunikát részesíti előnyben. Úgyhogy nagyon teszik a kép és egyből be is pozicionálja a könyv kategóriáját, vagyis egy történelmi műről van szó. Egy olyan fikcióról, ahol a szerző az eredetileg megtörtént esetből építi fel a kötet cselekményét némi írói kipótlással és nem a drámát követi teljesen. Ez a Tűzkirályné végi jegyzetekből világosan látszódik.
A regény nagyon erősen kezd a prológusban, hiszen azt láthatjuk, ahogyan régebben, még a gyermek Ophelia édesanyja
ráveti magát a máglyára és ez nyomot hagy a lányban. Utána megismerhetjük
az alapot, a könyvbeli jelent, vagyis azt, hogy Hamlet herceg lesz és megkapjuk a mű szereplőinek halmazát és azt, hogy ki milyen kapcsolatban áll másokkal. A sokkoló első oldalak után a cselekmény nem diktál olyan feszült tempót, mint vártam, legalább annyira foglalkozik ezután a karakterekkel és a köztük lévő viszonnyal, mint a történet fordulatosságával.
A Tűzkirályné legnagyobb erénye az, hogy izgalmas. A szerző nagyon szépen tartja fent az érdeklődést a regény végéig, amit emiatt nagyon szerettem olvasni. Mindig történik valami izgalmas, kapunk új szereplőket vagy éppen a már ismertek keverednek harcba és közben egymással is meg kell találniuk a közös hangot, ami inkább Ophelia esetében nagyon nehéz a tüskés jelleme és a fogadalma miatt. Ő komolyan gondolja, hogy nem fog szeretni senkit, mert ez fájdalomhoz vezet.
A bűntudat teljesen értelmetlen dolog. Csak visszarántja az embert a múltba, amelyen már nem lehet változtatni, ahelyett, hogy felnyitná a szemét a jövőre, amelyben még nagy győzelmek várhatnak rá.
Nagyon tetszik Ophelia jelleme, őt egy egészen átgondolt és jól felépített szereplőnek gondolom a maga veszteségeivel, félelmeivel, problémáival és kiállásával. Izgalmas volt a dilemmáiról olvasni és bár egyáltalán nem olyan, aki közönségkedvenc tulajdonságokkal vérteződött fel, de érthető kb minden, amit tesz. Időnként olyan, mintha ugyanazokat a rossz köröket futná, de nem ez az, amit nem szerettem. Nála, amiről kevésbé kívántam olvasni, az a folytonos kanossága volt, bár ez nemcsak rá igaz. Mindenkinek elég sűrűn jut eszébe az, hogy kivel és hogyan hálna és ez egy idő után nagyon idegesítő, mert engem jobban érdekel a történelmi rész. Egyébként ezekből is akad szép számmal, mert a környezet bemutatása elég pazar. Lehet látni a népszokásokat, a harcokat, azt, hogy az országok hogyan állnak egymáshoz. Külön öröm volt számomra, hogy az északi népek hiedelemvilága ütközik a keresztény gondolkodással és ennek egy-két szereplő hangot is ad kérdések formájában. Ezek mind érdekes vonások, amelyeket szívesen láttam olvasás közben a lapokon.
Egyébként nemcsak Ophelia nézőpontját kapjuk meg, hanem több hölgyét is, Floráét és Mairiét. Mindenféle spoiler nélkül annyit írnék, hogy ők ketten fontos részei lesznek a történetnek, Hamlet sorsának. Ők hárman mindannyian egy-egy különböző szemléletet képviselnek: Ophelia az, aki azt teszi, amit akar, a másik kettő pedig azt, amit a férfiak, de ebből a saját személyiségükre jellemző módon szeretnének kijönni a legjobban. Hármójuk közül Flora kedvelhető a leginkább.
Hamlet viszont számomra egy olyan alak, akiről rühelltem olvasni és szerintem a regény gyengesége hozzá köthető egyrészt azért, ahogyan viselkedik a karakter (miért drukkoljak neki, ha nem képes elnyerni a szimpátiám), másrészt a saját butasága sodorja bele egy-két helyzetbe (igen, arra a sírboltra gondolok), bár ebben az esetben a társa sem panaszkodhat (az alapvetően racionális Ophelia valamikor nem gondolkodik logikusan). Először azt hittem, hogy Ophelia sok számomra, de nem, Hamlet az és legtöbbször fárasztó, főleg, amikor a szerelem is képbe kerül. A közös csatajelenetek viszont tetszenek.
Nem az istenek, hanem az emberek miatt vagyunk bajban. Nem kell félnünk a túlvilágtól.
Úgyhogy zárszóként azt tudom írni, nem bántam meg, hogy olvashattam, mert Ophelia egy erős karakter, aki még a helyzetében is képes fejlődni. Ajánlom azon olvasóknak, akik szeretik a történelmi műveket és kíváncsiak egy harciasabb Opheliára.
5 / 3.5 pont
Szerző: Joanna Courtney
Fülszöveg:
Szerető vagy vezető? Gyenge nő vagy harcos?
0 megjegyzés