Lou iskolai feladata egy kiselőadás készítése, egy tetszőlegesen választott témában. Amit témának választ az a hajléktalanság, egy fiatal lány szemszögén keresztül. Így arra készül, hogy egy interjút készít No-val, azzal a lánnyal akivel a pályaudvaron találkozott.

Még most is a regény hatása alatt állok, megkönnyebbültem. A vége felé olyan feszült voltam. ,,Na most mi lesz. Ne menj el, ne menj el!" Így gondolkodtam és szerencsére olyan végkifejletet kaptam, ami teljesen megnyugtatott.

Lou-ban teljesen magamra ismertem. Persze nem vagyok olyan okos, hogy két osztályt lépjek előre, de én is utálok nagy tömeg előtt felszólalni és zárkózott is vagyok, így hasonulni tudtam vele.

A történet nagyon jó, alapos munka, gratulálok az írónőnek! Jól kezeli a nehéz témákat, nyomasztó is egy kicsit és megrázó. Nagyon tetszett a szerpelők háttértörténete külön-külön is. Lou gondolatait tudjuk meg és egy kis szeletet a múltjából, Nonak az életét szinte teljesen, de a gondolatait nem. Lucasról pedig szinte semmit nem árul el, csak szépen lassan belép a történetbe, nekem mégis ő a kedvencem. Azt mondom, hogy jól lett karakterizálva, mert keveset írt róla, mégis jól megismerjük.

Mindhárom szereplőnek más a magánya és egymásra vannak utalva. Ezt viszont nem éreztem olyan kapcsolatnak, itt van egy szürke folt, talán a regény hibája? Egyikük sem beszél, nem osztják meg egymással a dolgokat, csak együtt szenvednek, mindenki magába fordul. Nem hiba, jól van ez így!

Lou segíteni akar és tud is. Ezt kéne a világnak. Ha mindenki befogadna egy hajléktalant... de hát én is csak beszélek itt erről... milyen nagy bátorság kell ahhoz, amit Csipet véghez vitt?

Tudom már! Majdnem olyan érzésem van, mint mikor a Hadd mondjam el... c. regényt olvastam, teljesen olyan hangulatban vagyok, mint mikor akkor voltam.