Sorozat: Peter Grant 2.
Kiadói: Gabo SFF

Az utolsó pár olvasmányom újfent rádöbbentett pár dologra, többek között arra, hogy számomra mi az a plusz, ami miatt megszeretek egy történetet. Az első ilyen kötetem Az uralkodó volt, de arról nem igazán szeretnék hosszan értekezni mert már megtettem, de röviden a világgal / önmagával szembenálló és küzdő karakter a lényeg. A Soho ezzel szemben egy teljesen más igazságra világított rá, arra, hogy imádom a könyvbeli intelligens humort. Biztos vagyok benne, hogy ha ezek szerepelnek egy kötetben méghozzá jól használva, akkor az a mű kedvencem lesz, viszont nehéz a helyzet, mert nincs túl sok kiadás ebből az utóbbi típusból és nehéz megnevettetni engem. De hát egy ilyen akadályt Ben Aaronovitch igazán könnyedén vesz...

A London folyóit igazán szerettem és már tavaly nyár óta vártam, hogy kiadják a kettest, amire nem is kellett sokat aludni, mert ez év vége felé történt meg még ugyanabban az évben. A kettő között - az egyetlen negatívumként egyébként - van különbség, az első rész javára, mert én a Londont sokkal varázslatosabbnak, misztikum szempontjából bővebbnek érzem, de persze azt nem lehet írni, hogy a Soho nem bővelkedik varázslényekben, mert színesedik a világ ilyen téren. A történet ugyanolyan izgalmas és letehetetlen és Peternek megint több esettel kell szembenéznie: egyrészt ott van az a lény, amely megfosztja a férfiakat férfiasságuktól - csúnya módon írva: leharapja a nemi szerveiket - és ott van még egy ismeretlen is, aki a dzsessz iránt szerelmet érző zenészeket öli meg vestigiumnyomot hagyva maga után. Főszereplőknek emellett újfent tanulnia kell, néha átéget egy-két asztalt és a szerelmi életére sem mondható el az, hogy unalmas lenne, tehát zajlik az élet Londonban, a Soho feletti Hold vigyázó visszavert fénye alatt.

A másik nagy problémám a kötettel az, hogy nem tudom elképzelni hogyan lehet órákig szenvedni a melléknévragozással? Amikor én tanultam a latint még anno, akkor azt hiszem két felelés alatt bevágtam a táblázatokat, előttem mindketten egyest kaptak vagy volt egy ötös is még? Na mindegy, a lényeg, hogy nem volt ez hosszú idő és mikor pechemre szólítottak négyest kaptam egy szigorú tanárnál ennyi magolás után. Bár az tény, hogy a szükség nagy úr, Petert pedig minden más jobban leköti. A viccet félretéve - igen, beugratásnak szántam - nincs egyéb bajom a kötettel, talán csak az, hogy már megint nem értem sem az utcai utalásokat és új jellemzőként, még a zeneit sem (pl ,,atonális modernisták"), de mentségemre legyen szólva nem is igazán kedvelem ezt a stílust, így ilyen szempontból nem én vagyok a célcsoport. A dzsesszhangulat nem jött át igazán, valószínűleg ezért, nem tudtam ráhangolódni a regény füstös, bárjellegű atmoszférájára, bár lehet, hogy ehhez meg az ilyen környezetben játszódó jelenetek száma volt kevés és lehet, hogy nem is ez volt a szerző fő célja. Ám az kétségtelen, hogy ez most a dzsessz világa és azon olvasók élvezik majd maradéktalanul a kötetet, akik valamennyire jártasak benne. Akik meg nem - ahogy én - találnak más kedvelhető jellemzőt, így gond egy szál se.

A cselekmény viszont pörög, nem is tudnék olyan részt mondani a kötetből, amely ne lett volna izgalmas vagy érdekes esetleg mindkettő. Az izgalmat a nyomozás és a különféle ügyek szolgáltatják, pontosan az a két fő szál amiről fentebb írtam és ezek néha összefonódnak, Peternek pedig ide-oda kell szaladgálnia egy jó rendőr módjára, hogy kikérdezze emezt, utána meg amazt és a felettesei (nem Nightingale) kérik, hogy nézze meg van-e valami természetfelettire utaló nyom az áldozatokon. Tehát ahogy Peter, úgy az olvasók sem unatkozhatnak. Emellett még mindig érdekes a világ, bár az előző kötetből nagy kedvencem volt a folyók megszemélyesítése, de sajnos ők most nem szerepeltek annyit, például Beverley csak utalások szintjén jelent meg. A világ színesedett egyéb lényekkel és egy varázslóiskolával, amely miatt nekem Harry Potter utóérzésem volt/van és amikor nekem ilyenem támad, sürgősen HP-t kell olvasnom és mivel ezt az újrázást egy jobb alkalomra tartogatom, nem örültem neki. Mármint az utóérzésnek, különben a sulival nincs probléma, nagyon is szerettem az ott játszódó illetve a külföldi varázslókról szóló részeket, vagy ezekhez kapcsolódva azt, amikor Nightingale elmerül az emlékeiben. Egyébként pont Ő az, aki a legjobban érdekelt az első rész után és szörnyen örülök, hogy még jobban megismerhettem őt és az érzéseit is egy kicsit. Jó hát nem éppen egy mélylélektani elemzés a könyv ezen része, de ha a kedvenc szereplőmről van szó, akkor általában az elejtett félmondat is örömforrás lehet. Imádom a varázslósulis könyveket! (Ez a harmadik gyengém.)

Ha pedig már témánál vagyunk (mágia terén), meg kell említenem, hogy egy kicsit több szakszót, illetve formát vártam, meg impellót, de még mindig nem röpködnek a varázsigék olyan nagy mennyiségben, de ha választanom kéne a Sohónak egy fő műfajt az urban fantasy és a krimi közül, az utóbbit választanám, mert nem éreztem annyi vestigiát áradni a lapokból, mint az előző résznél, de hát lehet csak én voltam figyelmetlen, mert ezt nehéz kiszúrni.

Iszonyúan furán fog ez most hangzani, de azt vettem észre, hogy halk a történetvezetés, vagyis ha az olvasó nem figyel, könnyen lemaradhat. Egyáltalán nem szájbarágós a leírás és észnél kell lenni, ehhez pedig az olvasmányosság nem ad sok segítséget, mert gyorsan haladós a regény, az ilyen esetekben pedig könnyen elterelődik a figyelem és én pl. hajlamosabb vagyok figyelmen kívül hagyni több tényt is annak érdekében hogy azonnal megtudjam ki és miért okoz problémát. Itt pedig szintén nincs ok panaszra, hulla már a huszadik oldalon van, utána pedig nincs megállás és ez összekapcsolódik a cselekményességgel, így erről külön nem írnék még egyszer, csak annyit, hogy örülök mert Peter helyettem is gondolkodott és nem is igazán akartam kitalálni ki a főgonosz, én csak élveztem a sztorit.

Ám mégis, a nagy kedvencem a regénybeli szereplő humora volt illetve a szerző stílusa, emiatt szerettem igazán a Sohót, Peter egy igazán szellemes karakter, jó beszólásokkal és bizonyos mértékű szerencsétlenkedéssel,és bár az előző kötetben sokkal többet foglalkozott a tudománnyal, most is előállt egy érdekes elmélettel, de sajnos közel sem annyira mélyen és sokszor mint anno tette, viszont ez engem nagyon érdekel, így remélem a következőben ebből többet fogok kapni. (Ahogy Nightingale-ből is!) Őt egyébként még mindig okosnak tartom, a megoldásai is jók, bár kíváncsi leszek, hogy fog-e változni az események miatt. A Kaff, mint mértékegység használata pedig őrült gondolat, szakadtam a nevetéstől rajta. Lesley most kevesebbet szerepelt, de úgy érzem fog még meglepetést okozni. Ebben a kötetben nem igazán éreztem a jellemfejlődést, bár lehet, hogy ez a nem szájbarágós leírások miatt alakult így, mindenesetre sokkal többet tudtam meg bizonyos szereplőkről és a múltjukról. A kapcsolattípusok közül a romantikát kéne kiemelnem, a rendszeres olvasók (Üdv!) tudják, hogy nem igazán a szívemcsücske ha túl sok vagy túl gyors a szerelem és szerencsére itt nem okozott ez a szál problémát, gyorsnak gyors volt, de nem zavart, talán azért, mert nem kapott akkora hangsúlyt és nem a rózsaszín köd takarós-szemellenzős változata jelent meg itt. Egyébként nekem nem tűnt hangsúlyosnak a szereplők lelki élete, persze akadnak ilyen részek, de inkább a cselekményesség volt a lényeg, bár amennyi eset/ baleset/ egyéb történt, megértem, hogy erre nem volt idejük a szereplőknek.

Tetszett még az, ahogyan a szerző ötletesen oldotta meg az ismétlés általában hálátlan feladatát. Bár esetemben nem volt szükség erre, mert ritka módon még jól emlékeztem az első rész történéseire, de az ilyesmi mindig jól jön és nem is volt zavaró, így csak dicsérni tudom ezt is. Illetve bejött még a kötet sablonmentessége, a szerző okosan dolgozott, tetszett a fejlemények alakulása. Sem a főcsavarra, sem az utolsó mondatra nem számítottam, meglepett rendesen.

Valahogy mindig vizsgaközeli állapotban kerülnek hozzám a Peter Grant könyvek. Mindig szórakoztatnak és kikapcsolódást tesznek lehetővé, illetve az olvasási válságot űzik el nagy szeretettel. Remélem megmarad a kötetek ezen jó szokása! Plusz szívesen megnézném a londoni helyeket most már én is, de ha kijutok, majd muszáj lesz újraolvasnom a részeket!

Ajánlom az első részt már ismerőknek, mindenki másnak a London folyóit.

A kötet a Gabo Kiadó gondozásában látott napvilágot a Gabo SFF sorozat, illetve a Peter Grant széria második részeként 2014-ben. A borító szép lett, illik az elsőhöz!