Észak-Korea a világ egyik legelnyomóbb és legtitokzatosabb országa. A besúgást bátorítják, a média a kormány ellenőrzése alatt áll. Az Elfújta a szél veszélyes könyvnek számít, melyet száműztek a polcokról. Az 1990-es években éhínség söpört végig az országon. Milliók haltak éhen, de a rezsim továbbra is kezében tartja a hatalmat. Számos interjú segítségével Barbara Demick elsőként mutatta be, hogy milyen is az élet ebben a rendkívüli országban hat hétköznapi ember sorsán keresztül, akiknek a szívszorító körülmények ellenére sikerült túlélni a Kedves Vezető országát.

Figyelem! A könyv csak azoknak ajánlott, akik bírják a kemény történeteket!

Hiánypótló ez a regény, mert nagyon kevés hasonló mű jelent meg ebben a témában. Korábban is érdekelt Észak-Korea helyzete és mikor szembejött velem egy-egy cikk az ország helyzetéről, elolvastam őket. Egyszer egy magyar delegált csoport beszámolójával találkoztam, akik Phenjanban csak a megadott úton közlekedhettek és csak azt nézhették meg amit megmutattak nekik vagy éppen a Menekülés a 14-es táborból című regény kapcsán megjelent HVG cikkbe futottam a neten. Komoly beszámolók voltak ezek egy olyan világból, amelyet a nyugati civilizáció egyáltalán nem ért. Barbara Demick műve azért olyan jó, mert az okokat, hogyanokat, miérteket próbálja meg feltárni a nagyközönségnek és próbálja bemutatni, hogy milyen az élet egy ma is létező diktatúrában.

Műfaj: történelmi regény. Nem feltétlen csak ebbe a kategóriába illik, de most ezt emelem ki.

Értékelésem: 5 / 5.

A könyv, amely Észak-Korea mindennapjaiba enged betekintést nyújtani, abba a megvalósult orwelli történetbe, amelynek diktatúrája a mai napig létezik és úgy néz ki még sokáig elvánszorog a maga lábán, még sebesülten is. Szörnyű, ami ott történik, egyszerűen a kötet végére iszonyúan dühös lettem. De ne szaladjunk ennyire előre!

Barbara Demick több embert kérdezett és kért meg, hogy beszéljen az életükről és az ő történetükből épül fel a regény. Akad itt szerelmes pár, egy párthű asszony is például, de több alak is megjelenik és az ő sorsukon keresztül mutatja be Észak-Koreát. Eközben mesél az ország történetéről a kezdetektől (tehát a második világháború utántól), az éhezésig és kapunk egy kis infót a pár évvel ezelőtti helyzetről is. Igazából az írónő nagyon alapos munkát végzett. A beszámolók nagyon élethűek, bár Demick inkább egy esszenciát készít a hallott anyagból és bele-bele szúrja a történelmi kitekintőjét, ami a történet alá dolgozik.

Úgy éreztem, hogy az írónő az első oldalakon még nem nagyon tudta, hogy mivel is kezdje. Nagy a tudásanyag és tényleg minden kezdet nehéz ezért is tűnik kuszának az eleje. Hirtelen felindulásból le is raktam, mert nekem egy kicsit sok volt az információ töménysége és összevisszasága. Ez utána letisztul szerencsére és sokkal jobb felépítésűvé válik, úgy gondolom akkor jött bele a szerző az írásba. A történtek kronologikusan vezetett szálakban íródnak le, ám ez elsőre azért nem egyértelmű, mert a főszereplők egymás után tűnnek fel és nincs meg az időbeliség folyamatossága, hanem a sorsok párhuzamosan futnak az adott időkeretben.

Anélkül nem fejezhetem be a bejegyzést, hogy ne írjak a világról, így itt is megteszem, bár jó sok információt elhallgatva, hiszen én csak ajánlani szeretném a kötetet, nem pedig lelőni a poénjait.

Észak-Korea rezsimjének túlkapásairól már mindenki hallott, viszont az már nem annyira köztudott, hogy miért nem lázadnak az emberek. Barbara erre megpróbál válaszokat adni, viszont ami egy európai számára természetes az nem az egy ázsiainak. Más a kultúra és a népesség. Erről nem volt szó a könyvben, így rátérek arra, amiről viszont igen. A szerző leírja hogyan "vált szét" a két ország - vagyis Amerika döntött a demarkációs vonal felállításáról az északi és déli rész elválasztására, a sok szempontból jobb keleti és nyugati felosztás helyett és mi pont tudjuk hogy ez mennyire is tud működni, ugyebár - és hogyan kezdődött az északi részben a diktatúra, amit akkoriban Kim Ir Szen vezetett be. A kommunista rezsimek tipikus vonásait viseli magán az "uralkodása" azzal a különbséggel, hogy a személyi kultusza inkább hasonlít egy isteni bálványimádásra, mint egy olyan tiszteletre, amely a királyokat illeti meg és szeretetet kíván a népétől. Az egész csak manipuláció és népbutítás: szélsőséges eszközök állnak a hatalom rendelkezésében, hogy a nép ne is sejtsen semmit más országok jólétéről. Apróbb eszközökkel érik el, hogy a diktátor neve egyet jelentsen az örömmel: csak a születésnapján kaphatnak az emberek ruhát, hiszen mindent az állam ad. A kapitalizmus mocskos dolog, a központ szerető és ölelő keze mindenről gondoskodik. A szereplőink közül Szong asszony története kapcsolódik ide a legjobban, ő teljes szívéből hitt az egész rendszerben.

1994: Kim Ir Szen halála. Igazából az egész könyvből erre voltam a legjobban kíváncsi. Ugye Kim Dzsung Il a könyv kiadása után halt meg, ezért az ifjabb diktátor halálával kapcsolatos gondolatokat nem ismerhettem meg, viszont az idősebb férfihoz kapcsolódóakat igen. Sok tv bemutatta, sőt még a mostanában az RTL Klubon futó minősíthetetlen valami egyik adásába is berakták a nemzeti gyász megnyilvánulását, tehát a tömegek kesergését a nagy vezető halálakor. Arra voltam kíváncsi mennyien gondolják komolyan a sírást és az volt az igazán érdekes, hogy a történet szereplői is máshogy, más helyzetben látták ugyanazt az eseményt, Kim Ir Szen halálát. Ezzel együtt a folyamatos megfigyelések, besúgások miatt is muszáj volt szerepet játszani, nem lehet tudni ki gyászolja őszintén a diktátort a személye miatt.

Ekkor már javában tart a gazdasági válság, fogy az élelmiszer és a vezetők a fegyverkezésre, hadseregre költenek. Nekem ez a háttérinformáció volt a legösszeszedettebb és leginkább mindenre odafigyelő és teljesen érthető összefüggéseket tárt fel a szerző a nemzetközi politikai helyzetre is odafigyelve, bár a többi magyarázatról sincs panaszom. Emellett a szerző a belső problémákra is rávilágít, hiszen azok sem csekélyek.

A társadalom természetesen úgy szerveződik, ahogy gyurmáznak vele és alkalmazkodik a vezetéshez. A besúgói hálózat rendszere virágzik, nem lehet megbízni senkiben. A munkatáborok nyitott kapukkal várják azokat, akiknek véletlenül egy önálló gondolat jut eszükbe és az átnevelőtáborok ugyanígy működnek a munkakerülőkkel szemben. A külföldiek csak korlátozott számban mehetnek és aki megy, az egy Látszatphenjant kap és csak oda mehet, ahova engedik.

Kim Dzsong Il sem folytatott más politikát, mint apja, csak ő egy sokkal rosszabb országot kapott örökül. Az éhezés mindennapost lett és az ember mindenhez hozzá tud szokni: elindult egy folyamat, amely a piacgazdaság létrejötte felé irányul és az emberek túlélési vágya hívta életre. Ezzel kapcsolatban Barbara felvázolta a pár évvel ezelőtti helyzetet és a konklúziója az, hogy nem ez az út lesz az, amelyen Észak-Korea kíván haladni. Ezeknél a részeknél a legdurvább a könyv.

Ezután nem nehéz kitalálni mi történik, főleg hogy a kötet elején a szerző felhívta a figyelmet arra, hogy csak menekültekkel tudott beszélgetni. Barbara leírta, hogyan lehet a határon átszökni, mi történik azokkal akiket elkapnak és hogyan lehet Dél-Koreába jutni. Ebben a részben vetődik fel a probléma, amely a jövőbeli helyzetet vázolja fel, kicsit bővebben: mi lesz Dél-Koreával, ha megdől az északi rezsim. Igaz, hogy ez egy nagyon egyszerű tény és nincs is ez kifejtve, de komoly súly mindenkinek.

Barbara egyébként nagyon tárgyilagos, semleges marad végig. Ám az utolsó mondata mindent elárul.

Igaz, hogy így is érdekes ez a könyv, ám én nagyon szerettem volna hallani a diktátorok életéről. Az igaz, hogy ezek nem publikus adatok és ha a szerző bejutott volna Észak-Koreába rendesen is, akkor biztosan erről is írt volna így ezt nem róhatom fel hibaként.

A kötet nagyon szép, úgy látom egyelőre csak kartonált kötésben jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában 2013-ban, a Hard Selection sorozat részeként.

Összesítve ez egy nagyon átfogó kötet Észak-Koreáról, aki többet szeretne megtudni az országról, ezzel a könyvvel kezdje.

Itt bele lehet olvasni a könyvbe: