Benjamin nem olyan, mint a többi gyerek – képes mások elméjében olvasni és a gondolataival tárgyakat mozgatni. Erre azonban ő maga csak akkor jön rá, amikor egy titkos, víz alatti kontinensre küldik nyári táborba. Kiderül, hogy Benjamin egyáltalán nem ember – és az, amiről azt hitte, hogy különlegessé teszi, voltaképpen csak segít beolvadnia. Azonban a rejtélyes Smaragdtábla őt választja bajnokának, és Benjamin egyszer csak azon kapja magát, hogy a világ megmentése az ő feladata.

Olvasás közben viszont rájöttem, hogy talán túl szigorú vagyok a regénnyel, így megpróbáltam abból a szempontból elemezni a kötetet, hogy megállja-e a helyét ifjúsági, illetve gyermek irodalomként. Ekkor kapott...

3 csillagot az 5-ből.

Műfaj: ifjúsági regény.

Benjamin Holt a főszereplője ennek a különös történetnek, amely nyáron veszi kezdetét és az iskolával folytatódik, mert bizony hősünknek tanulnia kell a szünetben is. Viszont ez is azt mutatja, hogy ő nem átlagos 13 éves - főleg ha a képességeit is számításba vesszük - ezért a nyári szünet elején Proteus Ajax (a nyári osztályfőnöke) "érte megy" és elhívja, vegyen részt a képzésben, ahova teleport segítségével érkezik meg egy másik kontinensre. A fiú először megdöbben, de kíváncsian várja, hogy mit fog tanulni és mikor megérkezik egy új történetet ismer meg Lemúria és Atlantisz viszályával kapcsolatban. Egy kis csapat verbuválódik köré és együtt indulnak el, hogy felfedezzék a várost. Ám a kaland közepén egy titkos átjáróra bukkannak, amely a titokzatos Smaragdtáblához vezeti őket. A tábla Benjamint választja bajnokául, aki azt kapja feladatként, hogy gyűjtse össze a vadász kulcsait és állítsa helyre a félrebillent egyensúlyt. Ám ezt nem egyedül kell véghez vinnie, segítőtársakat is kap maga mellé: az új barátait és együtt tesznek ki egy Szövetséget, amelyben teljesen egymásra hangolódnak és érzik azt is, amit a másik társuk érez a tábla mágiájának köszönhetően.

"Járj Szeretet útján mindig, 

Mert ez vezet föl az Égig. 

De nem azé, ki méltatlan, 

Kinek szíve már lakatlan, 

s nincs kit szeretnie."

A történet további spoileres leírása nélkül annyit tennék még hozzá, hogy a fentiek után a kulcsok keresése kerül előtérbe, Benjaminnak három próbát kell kiállnia az erő, a bátorság és a képességek próbáját és csak utána derül ki, vajon képes lesz-e őket összegyűjteni, illetve mire fogja használni a nagy erőt magában foglaló tárgyakat?

Elsőre nekem nem tetszett a kötet leírásmódja, ami inkább a mesekönyvekére hasonlít. Minden olyan hirtelen történik, alig van benne leíró jelleg, kevés a bemutatás és az az érzésem támadt, hogy csak végigrohanunk a könyvön. Ezért tartott sokáig a kötet olvasása, mert ez nem tetszett. Folyamatosan a Harry Potter első részéhez hasonlítottam a Smaragdtáblát - amelyről még később fogok írni - és arra gondoltam, hogy azt a mércét leírásilag biztos, hogy nem üti meg. Rövidek a fejezetek és ez így nem elég a jó kidolgozáshoz és nekem inkább az egész könyv vázlatnak tűnt és a fentiek miatt a regény összecsapottnak hat.

A kötet elején pár dologgal egyszerűen nem tudtam kibékülni. Ilyen például Benjamin első reakciója az édesanyja egy szempillantás alatti eltűnésekor vagy az ennél nagyobb megrázkódtatása akkor, amikor kiderült, hogy nyári iskolába kell mennie és azon meg sem lepődött, mikor a szülei felvilágosították, hogy ő nem ember. Amit talán azzal magyarázhatnék, hogy ennyire hozzászokott a mágiához, hogy az ilyen esetek már egyáltalán nem lepik meg?

Nagyon tetszett viszont a világkidolgozás. Úgy érzem van még itt potenciál, viszont a megismertetett világ szépen fokozatosan nyílik ki. Ám itt nagyon rosszul van megoldva ez az elem, mert nem a cselekmény közben történik a bemutatás, hanem azon kívül, így inkább filler résznek éreztem ezeket, tehát két cselekmény közötti kitöltő elemnek. Az alap jól be lett építve a regénybe, gondolok itt Lemúria és Atlantisz kapcsolatára, de a többi nem. Mintha két szál lenne a könyvben, az egyik a cselekményszál, a másik pedig a világ működésének leírása.

Ezzel együtt tetszett még a modern világ csodáinak beépítése a regénybe - például a génsebészet - amely olyan jól megfér a mágia mellett. Mindig is ilyen könyvekre vágytam, amelyben a témákat együtt kezelik!

Az erők tekintetében itt nincs olyan nagy változatosság, lévén ők is alig járnak pár órára. Van itt olyan, hogy telekinézis, telepátia például és ez csak a telegéneknél jelenik meg. Viszont azt nem értem, hogy miért ők kaptak erőt, az emberek miért nem? És miért emberi külsejük van, az evolúció során miért nem "kaptak" más alakot? Az erőkre visszatérve azt kell írjam, hogy nincsenek lefektetve a szabályok a világgal kapcsolatban. Kapunk párat, hogy az elme irányítása tilos, de ezt honnan lehet megtanulni? Van-e ezen az alapon kívül más képzés? Akkor hol vannak a képességek határai? Milyenek vannak még? Engem ez nagyon érdekelt, csak annyira sajnáltam, hogy kevés volt az óráikból. A Képességek próbája üde színfolt volt a könyvben, kár hogy az is ilyen rövidre sikerült.

Az vitte előrébb az olvasást, hogy mindig találtam valami érdekes részt, amely megfogott és ez főleg a második kulcs megtalálása után vált állandóvá, amely részeket nagyon szerettem.

Viszont tetszik az, hogy a regény intelligens a mitológiát és az egyéb tudományos dolgokat tekintve (azért találtam hibát). Tetszik az, hogy az ismert történeteket átcsavarta és valami egészen újat hozott létre belőle és emellett kedveltem az atlantiszi történetet is. Sokat írtam már eddig is róla, de sajnos nem írhatok ennél többet, mert én is harapnék, ha valaki lelövi a poént, de mindegy is. Ezért érdemes volt elolvasni, viszont a következő részekben legalább egy kicsivel több atlantiszi szálat kérek. Hiányoltam és ezért nagyon nagy üresség maradt a helyén.

Külön kiemelném Morpheus Midas Ezüst érintés boltját, amely szintén egy kiváló mitológiai utalás.

A tudásra visszatérve nagyon jó információk vannak a kötetben például Xanadura - amelynek ábrázolásait egy lenti képen lehet látni - vagy éppen Rubik Ernőre vonatkozóan és az ismeretterjesztés rész rendben is van, de akkor ne legyen benne olyan múzeum, amely a Mount Everestre teleportálja őket és a nyomás és az oxigényhiány hatásaitól megmenekülve érkeznek vissza, hogy szívtak egy kis hegyi levegőt és a fenti két elem meg sem volt említve. Én eskü nem nézem hülyének az írót és egyből arra gondoltam a fenti résznél, hogy itt biztos kimaradt valami. Méghozzá az, hogy ez egy szimulált világ, vagy van valami kialakított erőtér vagy bármi, de nem volt ott semmi ilyesmi, így ez egy figyelmetlenségből elkövetett hibának számít és dühös vagyok érte. Mert ezt a könyvet imádnom kéne a földrajzos utalások, a hiper-szuper modern térkép (Én is akarok egy ilyet!), a földtörténet átcsavarása, a mitológia és az üzenetei miatt, de nem tudom, mert nem tetszik a külalak és a megvalósítás.

A Smaragdtáblával kapcsolatban találtam pár cikket és azt láttam, hogy a tábla egy egyfajta használati utasítás arra vonatkozóan hogyan használjuk a mágiát, a lenti dobozos részbe berakom a magyar szöveget, de nem vállalok érte felelősséget. A regényben hasonlóképpen jelenik meg, egyfajta tudásgyűjtemény a világegyetem egészéről. Ő választja meg Benjamint bajnokául és hozza létre köztük a Szövetséget, amellyel már megint problémáim vannak, mert én most ilyen vagyok. Egy nap alatt jutnak el odáig, hogy megtalálják a Zöldet és választódnak ki. Egy nap alatt. Mostanában sokat csalódtam az emberekben, így nagyon szkeptikus vagyok ezzel az elemmel. Egyszerűen én nem tudom elfogadni, hogy random módra összegyűlt emberek alkossák meg azt a csapatot, amely segít Benjaminnak a kulcsok megszerzésében, az egyensúly megmentésében és persze árulás nélkül. El nem tudom ezt képzelni. Azt sem tudjuk meg, hogy miért Benjamin a kiválasztott?

Rendben, itt az én személyes tényezőm jelez, de mi a helyzet a bloggeri énemmel? Ő azt tanácsolja, hogy a több nap itt jobb lett volna. Andyt még megértem, hogy ott van, mert a hosszú évek barátsága komoly érv, de a többiek? Nincs meg ennek az érzelemnek a kialakulási folyamata, pedig ez így szebb lenne.

Nagyon érdekel mit tartogat még a világ, mert lehet hogy Hoover tarsolyában lapulnak még meglepetések és kíváncsian várom mit talál ki.

Mint már írtam nagyon hasonlít a Harry Potter szériára és ez egy idő után nagyon zavaró volt. Itt vannak újítások; természetesen nem tagadom, hogy eredeti ötletek is vannak a kötetben, de rengetegszer eszembe jutott az előd története. Itt az egyik példa Dumbledore és az egyik uralkodó iker, Helios közti hasonlóság, főleg a könyv végén lévő beszélgetésben tűnik ez ki.

A karakterek közül Benjamin esetében történt egy kis fejlődés. A kulcsok keresésével egy időben rájön, hogy ez már nem játék, itt fontosabb dolgok forognak kockán, mint ahogy azt ő gondolta és komolyodik. Haragudtam a csapatra, mert az a két szerencsétlen osztálytársa (Ryan és Jonathan) csak tartozni akart valahova, ő pedig a küldetés miatt bunkón lekoptatta őket és utána csodálkozott, hogy ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Benjamin más felé történő megnyilvánulása nem főhőshöz méltó, olyan bunkó tud lenni! Egyébként ő bátor és vannak jó gondolatai is.

A többiekkel kapcsolatban nem tudok sokat írni, itt a kapcsolatokon volt a lényeg és nagyon kevés tulajdonsága van egy-egy barátnak. Gary okos, Iva tanárkedvenc, Andy laza és lényegében ennyi volt a megemlítendő velük kapcsolatban, viszont azt, hogy ki kivel fog összejönni máris lehet látni. Amúgy a barátok közül Andyvel és Heidivel szimpatizáltam, de zavar, hogy Gary túl okos, mert tizenhárom évesen el tud olvasni egy ókori föníciai szöveget...

Viszont ezek a gyerekek nem törik össze magukat, hogy megoldást találjanak a kulcsok rejtélyére, szinte kivétel nélkül véletlenül jönnek rá a megoldásra, vagy hullik az ölükbe minden. Benjamin próbálna nyomozni, de a többiek nem veszik ezt nagyon komolyan, szerintem több kutatómunkát is elviselt volna a kötet és akkor be lehetett volna ide hozni a világ bemutatását vagy jellemzését. Ám főhősünk legtöbbször csak megérzések útján jut a megoldáshoz és iszonyúan nagy szerencséjük van. Egyszer sem merül fel bennük a Mennyi ennek a valószínűsége? kérdés...

A kulcsok próbái nagyon ötletesek, személyes kedvencem a Xanaduban játszódó második próba, ott érződött valamiféle keleties hangulat, de sajnos csak ott. A többi próba érdekes és igazán elmés, de a kettes számú volt a legjobb.

Ennek a világnak is megvan a maga Mógus professzora, aki figyel, könnyen rájön ki lesz az, aki keresztbe akar tenni főhősünknek, bár jó sokáig marad a színfalak mögött. A következő részekben több ellenfél is felbukkan majd, tehát az izgalom garantált.

Fontos kérdések is megjelennek a kötetben, ilyen például a szabadság kérdése: van-e bármelyik népnek is joga fogságban tartani egy népet, még akkor is ha különben rabszolgasorsba taszítaná az embereket.

A kötet borítója nagyon tetszetős, a könyvet a Főnix Könyvműhely adta ki 2013-ban. A regény az Elfeledett világok sorozat első része, még két része jelent meg külföldön, 2009-ben A világ köldöke, 2010-ben pedig a Nekropolisz címmel. A hazai megjelenésről még nincs hír. A szerzőnek vannak más kötetei is, most a Solstice (Napforduló) címűt néztem ki, ez egy YA könyv és kíváncsi vagyok, hogy ebben a kategóriában a szerző mit alkotott.

Viszont végül azt írom, hogy a regényt gyerekeknek szívesen adnám a kezükbe. Az üzenete, az ötlete és a tudásbázis egy nagyon jó alapja ennek az ifjúsági regénynek és igaz, hogy én sok mindenért haragszom, de nem akarom lehúzni teljesen csak azért meg idősebb vagyok és nem a megcélzott közönség egy személye, ezért adok neki 3 csillagot.