A regény egy komoly és a valóságban sokszor rosszul végződő témát dolgoz fel, a csapdába esést, amely bárkivel és bárhol megtörténhet különféle okok miatt. Erre jó példa a Piano Forte is, mert a történet egy alagsorban ragadt csoport viselkedését mutatja be.

A könyv főszereplője Federico, aki zongoraórákat ad néhány gyereknek, Nadiának, Procopiónak, Kunwarnak, Lallának, Francescának és Maritának. Csak az alagsorban próbálhatnak, mert az iskolának nincs zeneterme és csak lent kaphatott helyet egy ósdi zongora. Az egyik nyári napon, június nyolcadikán is ott voltak és amikor a foglalkozás a végéhez közeledett

mintha megállt volna az idő.

Először is muszáj azzal kezdeném, hogy a kötet ártatlan. A téma komoly, a megvalósítás pedig olyan ártatlan és nem is szeretném ezt leszólni. Inkább csak elhinni, hogy ez megtörténhet, hogy nem ugranak egymásnak az emberek azonnal, hanem megpróbálnak együttműködni és nem egymás torkának esni. Igazából elgondolkodtam azon, hogy vajon ha én akár a mostani csoporttársaimmal, vagy a régi osztálytársaimmal egy ilyen helyzetbe kerülök, akkor mi történne...

Egyúttal megérintett a könyv klausztrofób hangulata is egy kicsit, bár mivel ifjúsági a kötet és a célcsoportja egy kicsivel alattam van, nem jellemző rá a túlírtság, tehát a hangulata sem annyira erős. Ahhoz viszont elég, hogy megérintsen. A szerző itt inkább azt vizsgálja az ifjúsági illetve a gyermekirodalom kategóriáin belül, hogy egy csapat gyerek hogyan reagál a szorult és bizonytalan helyzetre. Felállít egy teóriát arról, hogy egyes emberek hogyan viselkedhetnek, kikből lesznek vezetők és kik azok, akik legjobban pánikolnak. Ezzel csak az a baj, hogy nem különülnek el élesen az egyes embertípusok és így igazi jellemrajz nem nagyon volt a kötetben. Pedig ez engem igencsak érdekelt volna. Ez lenne az elvárásom egy felnőtteknek szóló regény felé.

A történet két szálon fut. Egyrészt ott van a jelen, amikor a szorult helyzetben próbálnak minden egyes nap túlélni és biztatni egymást. Másrészt pedig ott van Federico múltja is, a történet, amelyet elmesél a zenetanárairól, önmagáról és a kicsinyes irigységről. A cselekményről sajnos nem lehet többet írni lévén egy rövidke regényről van szó. Nagyon tetszett az, hogy egy történet a történetben, tanulság a tanulságban könyvet olvashattam az összefogásról, barátság erejéről, vagy akár az önzetlen segítségnyújtásról és a kitartásról.

A Piano Forte eleje nagyon kusza. Az a néhány oldal szörnyű, de szerintem ez tudatosan van így. Egyrészt lehet a trauma hatása, másrészt pedig az, hogy Federico nem tudja hol kezdje a történet mesélését.

Plusz az sem segített sokat a zavaron, hogy először nem nagyon tudtam eldönteni, hogy Federico hány éves, igazából én olyan tizenkettőnek tippeltem, utána pedig az volt a kérdésem, hogy akkor ő most kicsoda. A későbbiek során élvezhetővé vált a kötet és elég könnyen olvashatóvá egyrészt a rövidsége, másrészt pedig a stílusa miatt.

Tetszett még az, hogy nem egy tanár áll a kötet középpontjában, legalábbis ami nem a narrációt érinti, hanem a helytállást a nehéz körülmények közepette. Federico sokszor elámul, hogy milyen tapasztaltak ezek a gyerekek, egyúttal kimondatlan marad az a gondolat, hogy mit kellett nekik átélniük, hogy mindezt tudják...

Viszont mivel felnőttként olvasom és sajnos nem tudom minden egyes szempontból úgy nézi a regényt, mint egy gyerek, bizony vannak olyan vonások is, amik nekem nem tetszenek. A gyerekeknek nem igazán vannak tulajdonságaik, nem nagyon ismerjük meg őket és igazából egy fő/egy karakterjellemző az átlagos arány, sőt valamivel ez alá megy az érték, így nem is igazán tudtam senkivel sem együtt érezni. Olvasás közben olyan voltam, mint aki bennragadt a szereplőkkel, ráadásul klausztrofóbiás és nem szól senkihez, egy kívülálló maradtam, a többiek pedig nem is siettek engem bevonni a körbe.

Sokszor inkább csak utalások történnek a gyerekek múltjára és a történetük kimondatlanul a mélyben marad. Ám Federico esetében ez nem így van. Az ő életét részletesen is megismerhetjük, a gyerekkorától kezdve, a tanárain át, a jelenlegi helyzetig.

A kötetben fontos szerepet kap a zene, ahol a mankó szerep jut neki. Itt úgy éreztem, hogy ahhoz képest nagyon keveset bíztak jótékony hatására, elbírt volna még a könyv egy kicsivel több dallamot is. Ám ha nincs zene, akkor van más szerencsére, a vidámság is tesz akkora szolgálatot.

Összességében szerintem inkább a fiatalabb korosztálynak érdemes olvasnia ezt a regényt, én már úgy érzem, hogy kinőttem belőle, bár még én is találtam benne értéket és szeretnivalót, tehát nincs rossz kapcsolatom ezzel a könyvvel. Lehet, hogy rövid a regény és pár dolgot kifogásoltam is, de azt nem lehet írni, hogy nincs benne feszültség, mert aggódtam a szereplőkért és drukkoltam nekik a szabadulásért.

A könyv nagyon szép kiadású, szokás szerint, zeneszerzők képei, nevei találhatóak minden egyes fejezetnél. A Pongrác kiadó jelentette meg 2013-ban és a kötet 2600 Ft-ba kerül teljes áron. Egyébként kemény táblás, védőfóliás példányról van szó és szerintem gyönyörű a borítója. Először ez keltette fel a figyelmem és emiatt tettem várólistára, majd olvastam el.