Fülszöveg:

Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud uralkodni a tündérnépen? 

A magyar nyelvben az a legszebb, hogy olyan gyönyörű szavaink vannak, ami más népeknél nem, vagy csak ritkán fordul elő. Az olaszt a dallamossága miatt kedvelem, a japánt a túlzott udvariassága miatt (mindkettőt tanultam hosszabb ideig, az utóbbinál egy kínkeserves év volt, mire megjegyeztem a hiragana és katakana összes jelét, plusz a kandzsi néhányát), az angolt a hasznossága miatt, viszont a magyar az, amit - többek között - a szavak tesznek különlegessé és ezért szerethető. A többi nyelv olyan közönséges, hogyan is hangozhatna máshol szépen, mint itt az, hogy Tündérdallam?

Hazánkban sok tündéres könyv jelent meg, egyik legsikeresebb a Tündérkrónikák, amelyben szivárványlány próbál a Sinsar Dubh nyomára bukkanni marcona társa segítségével. Ott van mellette a Melissa Marr által alkotott Tündérvilág sorozat, aminél fogom a fejem, hogy hogyan volt képes egy ilyen hibáktól hemzsegő mű felébreszteni a tündérmániámat? Korábban olvastam a Ciceró kiadó által kiadott Tündérgyűrű c. könyvet is, ami ugyancsak a természetfeletti lényekkel foglalkozik és még lehetne sorolni a rengeteg témába vágó könyvvel a felsorolást, de már csak egy kérdés marad: Kellett nekünk még egy ilyen sorozat?

A válaszom: kellett hát!

Nem tudom hányszor írtam már azt, hogy imádom a tündéres regényeket, állandóan kutatom is őket és mindig mikor tudomásomra jut, hogy megjelenik egy újabb darab, majdnem örömtáncot járok és azonnal szeretném olvasni, nem kivételek ez alól a magánkiadásban szenvedő regények, bár az igaz, hogy a mostanit egy igen neves kiadó jelentette meg, a Könyvmolyképző. Első pillantásra a borító igencsak megnyerő, tetszenek a jelképek, amik a könyvben is fontos szerepet töltenek be. Bár én már korábban tudtam, hogy meg fog jelenni és már régen a várólistámon volt, amikor a borítótervező pályázaton nyert az adott mű, így ez most nem befolyásolt engem. Viszont a fülszöveg nagyon is! Viszont nem tartom jónak, túl sokat árul el a történetről, a regény közepén fogtam magam és újra elolvastam (mindig elfelejtem, ha elkezdem a könyvet) és csak néztem, hogy olyat is megtudtam, ami még nem szerepelt.

Maggie Stiefvaterről van szó, a Shiver, Linger és Forever könyvek szerzőjéről és mivel olvastam az első két kötetet is, talán van egy kis rálátásom a dolgokra. Bár az inkább meglepőbb, hogy a könyv jobban hasonlít a Csontvárosra, mint a szerző másik sorozatára, szerintem, bár lehet hogy ezt nem sokan fogják így látni. A könyvek emlékeit úgy raktározom, mint egy lenyomatot, ezért van az, hogy rengeteg összevetést lehet látni a bejegyzésekben, ami egy kicsit is hasonlít egymásra, azt azonnal felemlegetem és megmagyarázom miért van ez, itt is ez történt. A szereplők hármasa Simon - Clary - Jace itt is előfordul más nevekkel, James - Deirdre - Luke és amikor az ő történetüket olvastam, főleg az elején, egyből a Csontváros jutott eszembe és ettől az érzéstől nem tudtam szabadulni, pedig azért a cselekmény messze áll a Clare-féle könyvtől. Azért a vége nagyon hasonlít a Linger megoldására, bár nem pontosan ugyanaz, de eléggé keserédes lett.

Az alaptörténet a fülszövegben is látható, de azért leírom én is. Deirdre Monaghen egy átlagos lány, nem szokványos zenei tehetséggel. Épp egy versenyre készül, ám túlzottan is ideges és elvonul egy kétbetűs kitérőre, amikor találkozik Luke-kal, aki iránt szinte azonnal vonzalmat kezd érezni. A fiú segít neki kikapcsolódni, majd a legnehezebb órában sem hagyja magára, fellép vele együtt és megtanítja a legfontosabbra a lányt: merjen kilépni a biztonságos korlátok mögül. Ezután folyamatosan megismerik egymást, Luke hol felbukkan, hol eltűnik és furcsaságok történnek főhősünkkel például az, hogy árnyakat lát éjszaka és rájön, hogy nem is olyan átlagos, mint hitte.

Igazából nem féltem ettől a regénytől olvasás előtt, mert már úgy érzem megszoktam az írónő stílusát, képeit és a lassú történetvezetést és itt szerencsére nem is volt gond. Sokan mondták erre a könyvre, hogy unalmas és szerintem egyáltalán nem az. Úgy gondolom, hogy az írónő könyveire meg kell érni és muszáj azt írnom, hogy lehet, hogy rossz helyre került a regény, a Vörös pöttyös helyett az Arany pöttyös kategóriában lenne a helye szerintem.

Itt már az érzelmek ábrázolása volt a fő szál, bár ezt az írónő le is írta és ábrázolta is, leírta, hogy szörnyen hiányzik neki a fiú és mikor rágondolt, a gyomrában görcs keletkezett (a szerelem miatt, mert ez lehet a félelem következménye is); megmutatta, hogy nem tud a szerelme nélkül élni. Ez így sokaknak lehet unalmas és vontatott, pedig szerintem ez nem az. Igaz, hogy lassabb a történet folyama, de annyira nem, mindig történik valami, ám az utolsó oldalakban extrán kapjuk az izgalmakat, szóval esetleg ettől is tűnhet úgy, hogy az eleje kínszenvedés, ez viszont már inkább egyéntől függ, kinek mi jön be. Amúgy elsőre nekem a Shiver is ilyen volt, csak egy félév múlva tudtam értékelni igazán a művet, mert gondolom a fagy jobbat tett neki, azt a könyvet egyszerűen bűn nyáron olvasni, igazi téli, fekete teás regény, a Lingert pedig tavasszal érdemes olvasni, a buszon, hogy a hideg után a fűtött járműben meglegyen a hangulata. Nekem megvolt. Vagy csak megértem rá.

A Lamenttel nincs ilyen probléma, bármikor lehet olvasni és ezt sokkal jobban szerettem, mint a Shiver - Borzongás c. elődjét, sokkal izgalmasabb is volt.

A cím sirámot jelent és a könyvben előfordul egy vers, a Tündérleány siráma igazából a cím erre utal és elég központi helyet kapott a regényben, majdnem e köré épül az egész. A sorozatcímnek is van értelme, annyit írok, hogy Una lett az egyik kedvenc szereplőm.

A regény kezdése nagyon erős, egyből felkeltette az érdeklődésem - egy srác próbál elmenekülni a tündérek elöl - és ez nagyon jó alapnak bizonyult a további történésekhez, bár sok meglepetést nem tartogat. Szerkezetileg a kötet könyvekre van osztva, mindig a fontos eseményeknél szakad vége és nagyon tetszik a galambkalitka ezeknél a fejezeteknél.

A tündérek itt is - mint a többi regényben is megszokhattuk - nem olyan aranyosak és kedvesek, ahogy azt gyerekkorunk meséiből megismerhettük. Nem szeretik a vasat, a keresztet és szeretnek szórakozni az áldozatokkal mielőtt a halálba kergetik, elragadják a halandókat és játékszernek tartják őket. A többi alkotáshoz képest ugyanolyan gonoszak, mint mondjuk a Tündérvilág lényei, ám mégsem lehet azt mondani, hogy mindenki teljesen gonosz, hanem inkább furfangosak, az egyik kezükkel adnak, míg a másikkal elvesznek. Ám itt hiányt éreztem, a világuk tágabb ahhoz, hogy csak egyfajta tündért mutasson meg névvel, mert szerepelt itt elég sokféle lény, de mégsem olyan nagy mennyiségben, hogy ne legyen hiányérzetem. Remélem ez a további részek folyamán megoldódik, de itt szerintem ez így nem teljes.

A karakterek közül Deirdre személyét nagyon szerettem, nekem szimpatikus volt. Bár voltak dolgok amiket nem szerettem benne, például, hogy annyira behódol mindenkinek, nem lázad. Milyen 16 éves az ilyen? Plusz furcsának találtam, hogy nem akad ki azonnal amint megtudja, hogy az álmaiban szereplő fiú jelenik meg előtte, bár ezt még aláírom, hogy nem jön rá egyből, hogy a való életben most találkozott vele először, de a többinél már inkább önámítás zajlik, Lucasnál például, mert észreveszi, hogy van vele zűr rendesen, de nem törődik vele. Vagy furcsa, hogy nem akad ki jobban mikor megtudja azt, hogy különleges képességei vannak vagy hogy vannak tündérek. A nagyiját sem vonja kérdőre igazán, túl higgadt és ez így nagyon fura. Viszont úgy érzem instant szerelem vonzalomnak vagyunk tanúi a regény elején, ez később elmélyül és erős lesz, bár kicsit fura módon (a múltban történt események fényében). A fenti idézet Deirdre-től származik, nagyon szerettem a humorát.

A lányt nagyon szoros baráti kötelék fűzi Jameshez, akinek mindent elmond és ez nagyon tetszett végre nem kell titkolózni a másik előtt, valahol az igaz barátság erről szól, nem? Jamesnek nagyon jók a beszólásai, sokat lehet rajtuk mosolyogni és kedvelhető. Egyáltalán nem rondít bele a szerelmesek kapcsolatába szerintem és ez remélhetőleg így is fog maradni.

A fő kedvencem Luke, akinél egy kicsit féltem a könyv elején, hogy nem fogjuk annyira megismerni, mint amennyire szeretnénk, de szerencsére nem így lett. Szinte róla tudunk meg a legtöbbet és az ő története a legérdekesebb. Szerintem a személyiségéről a legtöbbet a következőkben fogjuk megtudni (remélem).

A következő részt, a Balladát, még idénre harangozta be a Könyvmolyképző kiadó, kíváncsi vagyok, hogy decemberig kijön-e. A könyv kiadása szép, még mindig áll az, amit a kiadó könyveire mondtam, vigyázni kell rájuk, bár itt a fekete borítón nem maradtak ott az ujjlenyomataim, ami plusz pont.

Néhány dolgot furcsának találtam, de igazából nagyon szerettem ezt a könyvet olvasni.