Ha tetszenek a fejlécképeim, nézz szét Vickynél.

Az alábbi projekthéten veszek részt az értékeléssel:

(Katt a képre a projektünk többi bejegyzéséért!)

>> Katt a többiek posztjáért a linkre! <<

>> Posztok és egyéb nyalánkságok <<

    

„Ha egy hétre bezárod őket egy szobába, és nem adsz nekik enni meglátod, ki kinek a haverja.”

Régen sok második világháborús történetet olvastam és egyúttal néha egy-egy holokausztos emlék is a kezeim közé került, amikre mindig nagy szemekkel csodálkoztam rá, azon gondolkodva, hogy ez tényleg megtörténhet? Tényleg létezhet olyan ember, akinek egy szavára milliók halnak meg embertelen körülmények között? Tényleg megtörténhetne ilyen még akár ma is? Egy idő után csak a miérteket kerestem és valamilyen szinten - bár kevésbé súlyos könyveket választok manapság útitársamul az életben - ez a fajta kíváncsiság nem múlt el belőlem nyomtalanul. Ilyen vágyak szülték azt, hogy olvasni akarjam A teljes Maust, ami egy képregény a holokausztról és már korábban megtettem, de az értékelésnek csak most ültem neki. Egyrészt az egyetem, másrészt a Képregényes hetünk miatt, harmadrészt pedig azért, mert ez volt az eddigi legdurvább olvasmányom a témában és rá kellett pihennem egy kissé.

Íme A teljes Maus értékelése:

Artie két holokauszttúlélő gyermeke és történetünk kezdetén éppen édesapját látogatja meg, hogy az öreg meséljen neki arról a borzalmas időszakról, amelynek a férfi részletekben, de eleget tesz. A fiú ezt magnóra veszi és elhatározza, hogy egy képregényt ad ki, halhatatlan emléket állítva ezzel a történteknek, a szüleinek. A mű elkészült, amelynek szereplői antropomorf állatok (a lengyelek például egerek) és egy pillanatra sem lehet elfelejteni, hogy ez egy megtörtént eset és hogy a karakterek hús és vér emberek különféle nemzetekből, akik maximum állati maszkot viselnek.

Sokáig ültem az értékelés felett, mert nem tudtam hogyan kezdjem el. A poénoknak itt nincs helyük, én meg elég kishal vagyok a vízben ahhoz, hogy vagy megmondjam a frankót vagy egyáltalán történelmi összefüggéseket villantsak innen, egy székből és szintén megírjam a tutit. Ezért elkezdtem írni arról, hogy én hogyan éltem meg ezt a könyvet:

Inkább csak fáradtságot és kiábrándultságot érzek, bár amikor olvastam a kötetet és letettem, sokkal erőteljesebben jelentkeztek ezek az érzések nálam és még lestrapáltabb voltam és egy kicsit vártam, hogy elmúljon, de nem történt meg és nem fog sosem. A teljes Maus viszont megérdemli, hogy az olvasói ilyen hatásokkal tegyék le a művet. És hogy miért? Sosem gondoltam volna, hogy ez a kategória, mármint a képregényé, ilyen erős, sőt sokkal intenzívebb hatást ki tud fejteni, mint egy regény. Tévedtem.
De nem kalandozok még olyan messze, maradjunk az első találkozásnál. Amikor először a kezembe vettem a könyvet, feltűnt, hogy a borítója mennyire erősen akar hatni az olvasóra, nézzük csak meg: sárga és piros betűszínek fekete alapon és ott a horogkereszt, illetve egy szerencsétlen páros, akik a macskák rémuralmát nyögik. Meg is mutattam pár csoporttársamnak és szerintem ők sem felejtik el egyhamar ezt az összeállítást. Tehát a kezembe vettem és elámultam a negatív kisugárzáson és hogy milyen hosszú és a más képregényeknél megszokott forma ellenében ez tele van szöveggel, na meg sűrűn helyezkednek el a képek - akkor még nem sejtettem milyen hosszúnak fogom találni a művet. Mert ez történt.


Spiegelman egyébként jó érzékkel választotta az előzményeket, mert megtöltötte a lapokat sorsokkal, életekkel és emiatt is üthet a sztori olyan nagyot, ha valaki képes végigolvasni. Bemutatja az édesapja, Vladek korábbi életét, hogyan ismerkedett meg Andziával, a szerelmével, akit később elvett feleségül, hogyan alakult az élete, majd szépen lassan lopózik be az iszonyat a mindennapjaikba, először kisebb - állomásokon strázsáló katonák formájában - majd később a nagyobb, a történelemből ismert formában sárga csillag, deportálások, elválasztások és egy rémhír - egy helyről, ahol gázzal veszik el az emberek lélegzetét - formájában és stb, stb, a listát még lehetne folytatni. A könyv Auschwitzban válik igazán szörnyűvé, ott nem bírtam sokat olvasni egyszerre és muszáj volt szünetet tartanom. Emlékszem, a benzines résznél voltam teljesen készen, ott abba is akartam hagyni az egészet, de végül elolvastam...
Vladek egyébként egy teljesen életrevaló szereplő, ravaszsága és találékonysága, néha az angoltudása jópár bajból kihúzza, de nem mindenből. Ellentétben áll a kötetbeli jelenben mutatott személyiségével és én inkább arra gondoltam, hogy ez a háború hatása lehet, hogy valaki ennyit változzon és ilyen nagy mértékben - vagy csak ennyit láthattam belőle, ebből meg nehéz következtetni. Szerencsétlen sok szörnyű dolgon keresztülment és én csak sajnálni tudtam őt, akármelyik pontján voltam az olvasási folyamatomnak. Az író nemcsak az ő karakterét mutatta meg, hanem bepillantást engedett a saját érzéseibe, a múltjába - és az sem egy sétamenet, Art Spiegelman nem szépít a dolgokon, az őszintesége húsbavágó és ugyanezt a kegyetlen eszközt alkalmazta a szörnyűségek és a hétköznapi életük megmutatásánál is. Szerettem azokat a részeket, ahol az öreg Vladeket mutatta és az ő kapcsolatát vele, igaz kicsit vihar előtti csend hatásúak, de abszolút kellettek a kötetbe.

Már egy ideje le akartam írni, de végre teret engedek neki: a mű rajzolása nem szép, de itt nem is ez a lényeg. Nem tetszik a stílus, a Lokiban már rávilágítottam, hogy azért, mert én nagyon a mangás vonalon mozgok, de azt észre kellett vegyem, hogy az illusztrátor - aki a szerző is ugye - sokkolóan találékony, ha a szemléltetésről van szó. Akad benne egy-két jelenet, amikor - pl. a spray - szavam nem volt, kreatívan megvalósított olvasómegdöbbentés ez és ennél jobban nem tudom kifejezni mit éreztem az egész könyv során. A felvetett kérdései pedig szintén sokkolóan zseniálisak, ezekkel bárkit sarokba lehetne szorítani napjainkban is akár, például a túléléssel kapcsolatban szintén falnak szegezi az olvasót.

Nehéz arra válaszolni miért működik ez a képregény, de egy biztos: messzebbről kezd, van időnk megismerni és megkedvelni a szereplőket, így ha végül elhagyják az élet színpadát, akkor az fájdalmas űrt hagy. A képek ráerősítenek a mondanivalóra, a szimbolika működik és a szerző nagyon ráérzett az apróságokra, amitől a történet nemcsak egyedi, hanem fájdalmas lesz. Fontos ez a könyv, mert nem engedi, hogy felejtsünk és ezzel egyetértek: életben kell ezt a művet tartani, hogy emlékezzünk és ne engedjünk semmi ilyennek a jövőben. A teljes Maus ebben jó és bár én nem tenném kötelezővé egyik iskolában sem (a hatása kisebb lenne), de mindenkinek ajánlanám, hogy valamikor az élete bármelyik szakaszában olvassa el. Úgyhogy bár összességében azt nem írhatom, hogy jó élmény volt, mert hát eléggé szenvedtem közben, de azt tudom helyette írni, hogy egy különleges és maradandó tapasztalatot kaptam, ez egy olyan könyv, amitől több lesz az olvasója - ha mással nem is, pár lelki sebbel biztos.