Fülszöveg:

Mindketten tizenhét évesek. Mindketten félnek. Mégis mindketten igent mondanak. 
Tökéletes első randinak tűnt: végigkenuzni az ikertavakon, szendvicsekkel és sörrel a hűtőládájukban. Ám a két tizenéves, Amelia és James felfedeznek valamit a víz felszíne alatt, ami örökre megváltoztatja az életüket. 
Két emelet. 
Egy kert. 
És a bejárati ajtó nyitva áll. 
Egy ház a tó mélyén. 
A fiatalok egyetlen szabályhoz ragaszkodnak: nem kérdőjeleznek meg semmit. Így teljes természetességgel veszik birtokukba ezt a mesés otthont. Persze, hogyan is létezhetne egy ilyen lenyűgöző hely ellenszolgáltatás nélkül? Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Miközben Amelia és James lépésről lépésre felfedezik a házat és egymást a hullámok között, egy örök igazság könyörtelenül bebizonyosodik: 
Attól, hogy egy ház éppen üres, még nem biztos, hogy senki sem lakja.

Két főhősünk Amelia és James a történet elején ismeretlenek egymás számára és mindkettejüket meglepi az a tény, hogy a fiú elhívja randira kenuzni egy alig ismert tóra a lányt, aminek a lényege pont az, hogy kevesen látogatják, így kettesben lehetnek a gyönyörű tó vizén ringva. Amelia igent mond és a randi megvalósul, sikeresen eljutnak ahhoz a bizonyos második tóhoz, amikor felfedeznek egy harmadik tavat, amire nagy nehezen átevickélnek. Az a hely nem olyan szép, mint az előzőek, ám egy nagyon furcsa dolgot rejt, mégpedig egy házat a víz alatt. Ezt látva lemerülnek és elhatározzák, hogy többször visszatérnek és megpróbálják annyira megismerni a helyet, amennyire csak lehetséges. Ám valószínű, hogy nem ez életük legjobb döntése...

Engem a szerző neve mellett a borító fogott meg igazán, nagyon szépre és hangulatosra sikeredett, emellett számomra borzongató egy kissé. Ránézve, azzal a nyitott ajtóval, ami a sötétbe nyílik és bármi rejtőzhet mögötte, egy bennük élő ősi félelmet szólít meg, úgyhogy telitalálat... a horrorrajongóknak, de nem árul el semmit a szimbolikáról, ami még meghúzódik a regényben. Ezzel nincs semmi baj, csak szerintem ez lehet a magyarázat arra, miért várja szinte mindenki a zsáner egy erős hangulatú, keményebb vonalas képviselőjét.

Az első oldalak nosztalgiával töltöttek el, mert régen imádtam kenuzni. Ezzel együtt sajnos nem indult jól a kapcsolatunk a regénnyel (ismeretlen elhív kenutúrára és fel sem merülhet senkiben, hogy ebből baj lesz például), de ahogy megtalálják a tavakat, átkapcsolt bennem valami és már csak a ház érdekelt, na meg a kapcsolatuk.

A szereplő párosunk olyan édesen aranyosan csetlik-botlik, hogy nem lehet őket nem kedvelni és drukkolni, hogy könyörgöm éljék túl az egészet (ha már horror a kötet)! Egyszer az egyikük, másszor a másikuk gondolatait láthatjuk és ez általában zavar, de az olvasásomkor nem ez történt, legalább tudtam, hogy mi zajlik bennük. Mert ennek ez a lényege. Az azelőtti dolgokból, múltból nem sokat mutat meg velük kapcsolatban, mert a hangsúly nem a múlton és az abból következő eseményeken van - illetve, ha igen, azt megmutatja a könyv - hanem azon, hogy éppen akkor mit élnek át együtt és hogyan. És itt jön be a regény másik értelmezése, a szerelem. A kezdet kezdetétől fogva ott szerepel a lapokon az áthallása ennek az elemnek és számomra plusz élményt adott, na meg alapból emiatt van értelme az egész történetnek!

Arra is gondoltam, hogy többféleképpen lehet értelmezni akár ezt a ház = szerelem egyenletet, mégpedig úgy, hogy az épület maga a kiváltó ok és nem annak a szimbóluma. Mert a közös titok, az, hogy van egy olyan tulajdonsága a másiknak, amit ismersz, amitől ő több lesz, mint más, a kiváltó ok a szerelemre és ahogy egyre mélyebbre merülnek és egyre több szobát fedeznek fel, úgy zúgnak egyre jobban a másikba... a közös titkok pedig még inkább összehangolják őket, de közbe is jöhet valami, ami ezt megzavarhatja azt. A harmadik tavat pedig mindenki csúnyának találja, pedig ez kettejüknek rejti a legnagyobb csodát, vagyis itt a belső értékek hangsúlyozódnak. Tetszik, hogy ilyen kérdéseket fel lehet tenni az olvasás közben / után, mert ilyesmi töprengést hoz ki az emberből.

Egyébként nekem a hangulattal sem volt igazán bajom, mert a borzongató szintet eléri még így is. Akad benne néhány jelenet, ami a kategóriába eléggé beleillik és bár a kötet nem ezt tartja végig, mégis egy-kettő olyan érzékletes, hogy szabályosan izgultam a karakterekért. Az egész regényre végig jellemző ez a feszültség, nálam legalábbis erősen előjött és tűkön ülve vártam a végét, meg hogy meg tudjam mi ez az egész. Nem is igazán kellett sokáig várnom, mert a rövidség okán hamar az utolsó oldalakon találtam magam és addig meg komolyan alig vártam, hogy végre megtudjam, mi van abban a házban és miért ilyen furcsa! Azon kívül, hogy a víz alatt van. Már az is elég cringe. Erre mondjuk olyan magyarázatot nem kapunk, amilyet mindenki vár, de nekem pont emiatt tetszik igazán. Nem mintha a Madarak a dobozban kötet végén azt kapnánk, amit várunk... azt hiszem ez már a szerző védjegye.

Tehát összességében szerintem ez egy olyan könyv, amihez a megfelelő idő kell, mert anélkül akkor valószínűleg nem fog tetszeni (én is kétszer kezdtem neki). A ház és titkai nagyon izgalmas kérdéseket hordoznak, Malerman érdekfeszítően írta meg a felfedezés jeleneteit, számomra ezek és a kettős értelmezés együtt adtak egy nagyon különleges élményt, de ez sajnos nem fog mindenkinek tetszeni. Ajánlom, ha nem riadsz meg a szürreális dolgoktól, a mágikus realizmustól és ha kíváncsi vagy, milyen az, ha egy horrornak titulált regényt máshogyan értelmeznek és ez pontosan hogy néz ki. Számomra nagy újdonság volt, még úgy is, hogy ez a harmadik olvasottam a szerzőtől. Úgyhogy ajánlom.

Egyet biztosan írhatok: Malerman nem hétköznapi logikával ír, mert nem mindig lehet egyből rájönni, hogy mit szeretne igazán elmesélni és erre a legjobb példa ez a kötet.

Tetszett

5 / 4.5 pont

Ajánlott évszak az olvasásra a borító színei alapján:

❥ nyári