Értékelés | Narancsnak lenni a fogaskerekek között
Régen olvastam a Gépnarancs c. könyvet és ahogy emlékszem rá, akkor nem tetszett, vagy nem feltétlen voltam abban az életkorban, amikor minden egyes tanulsága leesett. Valószínűleg anno nem értettem, hogy mi ez az egész felhajtás körülötte. Zavart a nyelvezete, a főszereplő gonoszsága és az egész folyamat, amin Alex, a főszereplő végigment.
Azóta több év eltelt és mikor megláttam, hogy érkezik a Helikonnál Zsebkönyves kiadásban, arra gondoltam, hogy szívesen megpróbálkoznék vele tapasztaltabb, érettebb(?), bölcsebb(?) fejjel bár kicsit tartottam tőle, viszont ezt rosszul tettem. Megdöbbentő olvasmányélményben volt részem és rájöttem arra, hogy ennek a történetnek esetemben idő kellett és az, hogy többet lássak a világból, na meg hogy csalódjak is benne rendesen. Úgyhogy most nézzük meg, hogyan értelmeztem másodjára jobban és keserűbben az olvasottakat és mi a véleményem most kicsi Alexről, na meg a Gépnarancsról!
Viszont! Előre is elnézést kérek, de itt már ki kell raknom a SPOILER feliratot, mert egy klasszikusnak számító műről van szó, ezért nem lehet róla úgy írni, hogy ne mennék bele a részletekbe, csak úgy van értelme ennek az élménybeszámolónak. Konkrétan nem írom le a végkifejletet, de utalásokat teszek az egyes eseményekre. Jó olvasást kívánok hozzá!
A könyv értékelése a Back to School projekthetünkre készül. Úgy gondoltam, hogy tökéletes lehet erre a hétre, hiszen sok helyen kötelező vagy ajánlott olvasmányként szerepel, másrészt pedig iskola is megjelenik benne, amit Alex messze elkerül... hm, Ti ezt ne tegyétek!
A történet szerint Alex éli a fiatalok szokványos világát... tejbárba jár, a Karóvába, sameszaival, akik követik minden egyes tanácsát és tervét, ami többnyire mások megrövidítésével és bántásával jár... hm, mégsem túl hétköznapiak ezek a fiatalok? Ő magát tartja főnöknek a négyesükben, míg egy napon olyat tesz, amit a többiek sérelmeznek, vagyis megüti a Balfék nevű tagot. Úgy néz ki a lopás, erőszak, rongálás mellett nem fér bele a testvéries csapatban az egymás bántalmazása... Ketten ezért fellázadnak Alex ellen, amit gyorsan lever, de hogy mutassa milyen jó vezér ő, enged az egyikük tervének, de ez végzetes döntésnek bizonyul. Alex pedig, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, bármire hajlandó, még egy új, kísérleti fázisban lévő, ún. Ludovico-eljárásnak is képes lenne alávetni magát, míg egy nap ez már nem döntési lehetőségként jelenik meg számára, hanem kényszerűségként.
De én azért figyelmeztetlek, kicsi Alex, mert a barátod vagyok, az egyetlen ebben a nyavalyás beteg közösségben, aki szeretne téged megmenteni önmagadtól.
Ha röviden kellene értékelnem ezt a regényt, akkor azt emelném ki, hogy ez nem az a történet, aminek elsőre tűnik. Sokkal komplexebb és összetettebb problémát tárgyal, ami mindenkit érint kispolgártól felfelé a politikusokig, egy színes írói stílussal és egy olyan szereplővel, aki cseppet sem szerethető, de közben mégis a rendszer áldozata, több személlyel együtt.
A hosszabb élménybeszámolót pedig a lentebbi sorok tartalmazzák.
Azt már írtam, hogy korábban, azon belül pedig legalább 9 éve olvastam a kötetet, de máig él bennem, hogy milyen eszméletlenül ronda borítókkal adták ki ezt a regényt a hazai kiadók. Amit olvastam anno, szintén nem tetszett sem külcsín, sem belbecs tekintetében. Viszont! A Helikon Kiadó újra kiadta a történetet a Zsebkönyvek sorozatában, ahol fantasztikus borítókat választanak a remekművekhez és a Gépnarancsé sem lett rossz. Imádom a minimalisztikus stílusát, a narancs és a fekete színek dominálását és a fehér használatát köztük. Szerepel rajta Alex ikonikus, gonoszan vigyorgó alakja és a fegyvere, amiről ki tudom találni, hogy mi csöpög... szóval telitalálat.
Felcsapva a könyvet és elolvasva az első mondatokat, kissé elment a kedvem a történettől. A szerző olyan argó nyelvet alkotott, amibe beleszőtte az orosz(?) szavakat és ezt Alex narrátorunk annyiszor használja, hogy kezdetben nagyon zavaró és alig lehet érteni mit szeretne közölni. Viszont pár oldallal később már kezdtem belejönni az értelmezésbe és már alig okozott gondot annak a sok ismeretlen szónak a kihámozása, a közepén pedig alig akadt már olyan alak, amihez ne tudtam volna jelentést társítani. Viszont emiatt az egész regény éle tompított, hiszen a bűnre léteznek egyéb szavai és egy erőszak jelenete sem üt akkorát, amekkorát kellene, mert végül is maszkolja ezeket a tetteket és a legtöbb dolgot az életében.
De amit csinálok, azt azért csinálom, mert szeretem csinálni.
Alex, a regény katalizátora, egy szemét suttyó, igazi bűnöző, aki valahogy úgy tud lyukat mesélni az olvasók hasába, hogy nehéz őt utálni, ezt a fentebbi bekezdésben említett, maszkként használt szavakkal is tudom magyarázni. Ettől függetlenül nem szeretem a karaktert, rosszul vagyok tőle, de nem tudom úgy utálni, ahogy megérdemelné, ez pedig a szerző érdeme. Vele kapcsolatban érdekes még az, ahogy az utolsó oldalakon viselkedik, de ő a bűnök indítója, ahogy már utaltam a szerepére, de mégis... ő csak egy narancs a gépezetben és nem rajta áll az egész, hiszen Alex csak betagozódik egy olyan rendszerbe, ami felülről lefelé gyűrűzik. Ennek ábrázolását szerettem egyébként a legjobban a Gépnarancsban, vagyis a maga kimondatlan, de eléggé hangsúlyozott rendszerét. Forrong a háttérben a politikai színpad, de ebből csak annyit látunk, hogy hogyan használnak fel egy erkölcsi normák nélkül élő embert olyan módon, ahogy nekik tetszik nem nézve senki mást sem magukon kívül. Burgess fantasztikusan oldja meg azt, mutatja meg, hogy a hatalom mennyire nézheti semmibe az embereket és itt most nemcsak Alex példája jut eszembe, hanem a Gépnarancs (könyvbeli könyv) szerzője és annak szerencsétlen élete. Na, ő az igazi áldozat! Ártottak neki és még büntetést sem kap az, aki ezt tette vele, miközben ő kiáll a gépiesítés ellen és szélmalomharcot vív.
Érdekes kérdésekből nincs hiány a regényben, hiszen van itt szó arról, hogy a szülői oldal rontja-e el a gyerekeket, amit Alex ki is figuráz és gúnyolódik rajta, továbbá kitér egy kicsit a generációk közti feszültségre, a rendőri brutalitásra a rablóból pandúr esetével, a fentebb említett hatalom viselkedésére, na meg az egyik, ha nem a legfontosabb tárgyalt kérdésre, a kondicionálásra. Azt mutatja meg bővebben, ha valakit rászoktatnak fájdalommal arra, hogy az, amit addig szeretett, ne okozzon számára több örömöt soha többé, hanem heveny reakcióval reagáljon rá a szervezete és ne fogadja be még annak a tudatát sem. Hol kezdődik a szabadság? Hol kezdődik az ember? A szabad döntések teszik az embert, de ha valaki ártalmas a társadalomra, akkor nem a cél szentesíti az eszközt? Embernek lehet tartani egy olyan bűnözőt, aki gyilkolt is és megérdemli azt, hogy gép legyen? Egyáltalán, ha valakinek a vágya az erőszak és ezt megvonják tőle... szabad ilyet tenni egyáltalán? A szerző kényelmetlenül az olvasói arcába tol különböző véleményeket és választhatunk, melyikkel értünk egyet, de egy biztos: foglalkozunk vele, mert Burgess nem hagyja, hogy ne tegyük.
És ahogy haladunk a végkifejlet felé, az állomásokat így járjuk végig narrátorunkkal: bűn - bűnhődés - szembenézés a következményekkel. Kellemetlen az összes rész, de a vége előtti pár oldal a legrosszabb, a rémálmok rémálma, úgy is megfogalmazhatnám egy kérdéssel a lényeget, hogy "Ki őrzi, az őrzőket?". Az utolsó oldalak pedig nyitva hagyják azt a bizonyos kérdést, ami fricska is lehet, de igazából a maga nemében zseniális, hiszen a szabad akaratot hirdeti és élteti ezzel, na meg azt is felvetheti az olvasóiban halványan motoszkáló kételyként, hogy ez miért történik vajon... az átéltek hatására...?
Tehát összességében ez egy zseniális kötet, amit most láttam meg, hiszen sok évvel ezelőtt még fiatal voltam hozzá és nem értettem a lényeget, csak Alex dolgait figyeltem mérgesen, de így viszont kontextusba tudtam helyezni. Végre. Úgyhogy ajánlom, ne zavarjon meg senkit a sok ismeretlen szó, rá lehet állni Alex beszédére hamar.
Kérdés, hogy efféle eljárással jobbítható-e a ember. A jóság belülről fakad, 6655321-es. A jóságot választjuk. Ha az embernek nincs meg a választási lehetősége, megszűnik ember lenni.
5 / 4.5 pont
Szerző: Anthony Burgess
0 megjegyzés