Rengeteg olyan könyvet tudnék felsorolni, amelyek noha nem az állatot, de a bennem lévő fangirlt képesek előrántani. Viszont azt hiszem két kezemen meg tudnám számolni a majdnem ezer olvasott és éppen most olvasom könyvből, hogy hánynál éreztem azt, hogy szeretném még olvasni, hánynál éreztem szinte fizikai fájdalmat, hogy el kell szakadjak attól a világtól.

Az olvasóim a címből már kitalálhatják, hogy a fenti sort melyik klasszikus regényről írtam - bár gondolom véletlenül senki sem téved erre, mert a blogom elrendezése per pillanat nem engedi, de mindegy - szóval igen, a Büszkeség és balítélet ilyen volt. A leges legnagyobb kedvencemről van szó - persze a Harry Potter sorozat mellett, ami elindított az aktív olvasás rögös útján - és nekem a BB miatt még mindig olyan hiányérzetem van, amit csak kevés alkotás tud ideig-óráig betölteni. Persze rengetegszer írtam már, hogy érdekel a világ és olvasnám a folytatást, de ilyen mélyen kevés könyvért rajongok.

És hogy jön a képbe Syrie James kötete?

Még anno, mikor kerestem a feldolgozások között, ráakadtam a Kelly kiadó által megjelentetett Jane Austen naplójára, ami tökéletesen betöltötte azt az űrt és nekem nagyon tetszett az a regény. Úgy gondoltam, hogy ezután érdemes odafigyelnem Syrie Jamesre és meg is tettem, de a kiadó úgy döntött sok szerzőjét nem fogja tovább kiadni, így én a Tündérkrónikák sorozat mellett ezeket a könyveket is sirattam.

Míg fel nem tűnt egy reménysugár...

A Cor Leonis kiadó.

És kiadták a Tündérkrónikák utolsó két részét és az új Syrie James könyvet!

A történet két szálon fut, egyrészt megismerhetjük Samanthát, aki egy antikváriumban vásárolt kötetben egy levélre bukkan, amiről azonnal megállapítja, hogy azt Jane Austen írta, lévén a diplomamunkája témája is a híres írónő és munkássága, így írhatom, hogy igencsak járatos benne. Érdekes, hogy szó esik az irományban egy kéziratról, amely Greenbriarban veszett el, ezért a nő eldönti mindenféleképpen utánanéz és ezzel kezdetét veszi a nyomozás és a versenyfutás az idővel.

A másik történet Rebeka Stanhope szála, aki egy falusi lelkész lánya. Édesapja egy szörnyű botrányba keveredik, ami miatt el kell hagyniuk szeretett otthonukat és ezután megtapasztalják, hogy mit jelent az, amikor a Társaság nem nézi mások botlásait jó szemmel...

A kötet eleje egy kissé csalódás volt, úgy értem, hogy azt éreztem mintha Syrie James szaladna, de nem is, inkább rohanna azért, hogy végre a kézirathoz érhessünk, ami ugye nem baj, az viszont már inkább, hogy néha összecsapottnak hat a leírás, mert James tömörít. Mire tudnék gondolni ezen kívül mint arra, hogy azért, mert szeretné már felvenni Jane Austen szerepét és megírni Rebeka történetét?

A regény Samantha-féle szálában található egy kis nyomozás, amelyben főszereplőnk elindul megkeresni az elveszett kéziratot - ugye nem lesz meglepetés a végkimenetel? Az elején ennek nem feltétlen van sok szerepe, maximum annyi, hogy a szerző megismerteti egymással a szereplőit, de nem bonyolódunk komolyabb krimis szálba és a könnyedsége a kötet végéig megmarad. A későbbiek folyamán pedig minden felmerült kérdésre megkapjuk a választ, tehát lehet hogy egyszerű a mű ezen része, de nem hagy hiányt az olvasóban.

Syrie James sokszor magyaráz az olvasóknak illetve Samanthán keresztül Anthonynak is - a Greenbriar birtok jelenlegi tulajdonosának - Jane Austenről, a műveiről és a munkásságáról, ami számomra nagyon érdekes volt. Ezt nagyon szerettem olvasni, de sajnos nincs olyan sok ezekből a kifejtésekből, több is lehetne. Egy mondat ütött szeget a fejemben, méghozzá az, hogy a kézirat, Jane korai művei közül való és szerintem ezt a szerző tényleg eltalálta és ennek megfelelően írta meg. Syrie képes volt abban a stílusban írni, amiben a híres szerző is, és folyamatosan a Catharine c. regény jutott eszembe, amely Austen töredékeit tartalmazza, amiben akadnak khm... furcsa történetek, ahogy a Charlotte című elejében is, szerencsére ezt Syrie James nem vette át.

Egyrészt érezni lehet A Stanhope családon Austen korai, szerintem még kiforratlan stílusát. Viszont ott van az a pár jelenet, amely visszaköszön más austini műben is, viszont bizonyos pontokon lehet látni, hogy ez nem Austen alkotása. Ő sosem mutatta be igazán a mélypontot, egy karaktert sosem döngölt bele a földbe a Társaság által, legalább is az általam ismert nagy regényeiben nem, és sosem állt ki a női egyenjogúság mellett, ezeket a témákat kerülte. Ezek annyira nem austeni vonások, hogy egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni.

A másik oldalam pedig, aki képes volt elvonatkoztatni, pedig szereti ezt a könyvet. Mert igen, nagyon megérintett és hatott rám a regény. Nem számítottam rá, hogy Syrie szakít a formával és új vonást visz a kötetbe, aki ismeri Ms Austen alkotásait, tudni fogja miről írok. Emellett pedig olyan együttérzést tudott belőlem kicsikarni, amely nem sokszor jelenik meg más műveknél.

A karakterek közül az egyik főszereplő totálisan semleges volt számomra sajnos, ő Samantha. Bár kapott egy kisebb szálat, de én nem tudtam azonosulni vele, semleges maradt. A végén viszont én is izgultam a kézirat sorsáért és a spoilertilalom miatt titok hogy hogyan reagáltam és mi történt pontosan, de ha egy lágy szívű pillanatban kap el a kötet, lehet hogy megsiratom azt... viszont akkor, az utolsó kb ötven oldalnál hozzám sem lehetett szólni, zsörtölődtem, hogy miért-nem-hagyják-már-hadd-fejezzem-be-ezt-a-regényt-mer-tudni-akarom-mi-a-vége.

Rebeka kifejezetten idegesített az elején, egyrészt általában a jajj-de-gyönyörű-ez-a-táj-vagy-bármi-egyéb-féle ömlengést nagyon nem szeretem, Werther óta hogy pontosabb legyek, szóval egy kicsit ezért is. Illetve azért, mert egy kicsit elkényeztetettnek tűnt. A múlt időt helyesen használtam ebben az esetben, a kötet során ez megváltozik és fény derül néhány igencsak értékes tulajdonságára is és meg is kedveltem őt. Ám nekem a fő kedvencem mégis Mrs Harcourt volt, nagyon bírtam a szókimondását és az őszinteségét.

A két főszereplőt egy közös ponton lehet összekötni, az állhatatosságnál és igazságérzetnél.

A többiekkel kapcsolatban pedig nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, hogy ha valaki legalább három Jane Austen regényt, de azok közül is mondjuk a legismertebbeket olvasta - direkt nem írok címet - akkor nem fog meglepődni a fejleményeken... ami csak annak az olvasónak baj, aki nem azzal az elhatározással ül le a kötet elé, hogy hagyja magát elvarázsolni. Ne legyenek túlzott elvárások, mert Syrie James nem fog újdonságot adni, sajnos ő sem Jane Austen. Jó volt az, hogy elég sokszor megtaláltam a megfelelő egyezéseket a híres regényekkel és a szerző hagyta, hogy ráismerjünk magunktól is, még ha utána el is árulta az összefüggéseket. A gondolataim szinkronban voltak az írónőével, mert elég sokszor gondoltam ugyanarra, mint Ő és nem zavart ez a fajta rávezetés, de ez is inkább emberfüggő.

Viszont nagyon tetszik nekem az üzenet, amely például a nehéz helyzetben lévő boldogságkeresést, tehát a pozitív életszemlélet megjelenését jelenti, emellett pedig egyesek sorsa lehet akár egy hitpróba, amely kicsit hasonlít a Bibliában szereplő Jób történetére, vagy akár a végén lévő dilemmához köthető elgondolás is vehető egy üzenetnek. Van benne viszont olyan is, amely egy kissé erőltetve érkezik, szájbarágósan, ez is jó, csak néha már lehet túlzás...

Imádtam benne, hogy a szerző ennyire fanatikus és lehet, hogy sok információ számomra már ismert volt, de nagyon örültem az elemzésnek és ezeknek az érdekes életrajzi vagy éppen életművel kapcsolatos adalékoknak. Egyúttal érdekesek a karakterek beszélgetései is, legalábbis számomra azok voltak, egy kicsit kaptam a kor nemességének életéből is.

Ennek a regénynek mégis az a legnagyobb érdeme, hogy néha hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy nem Jane Austen írta a kéziratot, hanem Syrie James. Azt hiszem ez többet mond, minden szónál barokk körmondatnál.

Tehát összesítve nekem tetszett a regény, viszont van benne egy-két vonás amely nem feltétlen jön be, ilyen például a stílus és a kötet eleje. Olyan olvasóknak tudom ajánlani ezt a könyvet, akik el tudnak vonatkoztatni Jane Austentől illetve a műveitől és szeretik a romantikus regényeket.

Az elveszett Jane Austen-kézirat a Cor Leonis kiadó jóvoltából jelent meg 2013-ban puha kötésben, amely elég tetszetősre sikerült. A benne lévő, jelenkort jelző betűtípussal nem békültem ki, olyan furcsa volt olvasni.