Sorozat: -

   

Jodi Picoult az egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő a tavalyi év során, mert minden, amit 2014-ben olvastam tőle, tetszett. Ezen felül általában olyan témákat boncolgat a jog asztalán, amelyek tabunak számítanak és úgy hozza döntéskényszer elé a szereplőit, hogy egy csepp irgalmat nem hagy számukra és mivel nagyon szeretem, ha egy írónő vagy író nem ad túl sok levegőt a karaktereinek, ezért egyértelmű, hogy minden egyes könyvét szeretném olvasni. Megpróbáltam a már ismert műveiből felállítani egy tetszési sorrendet és a legelső gondolatom az volt, hogy az utolsó hely a Sorsfordítóké, hiszen nem tetszett annyira mint a többi műve, bár azért elvoltam vele, de nem éreztem benne azt, amit mondjuk az Egyszerű igazságnál, amit először olvastam tőle. Nagyon nehezen választottam ki másodiknak a Szelíd vadakat, mert ugyanannyira szeretem az Egyszerű igazságot, mint az elefántokról szóló történetet, viszont ebben az utóbbiban ott volt az a plusz, na meg az újítás, hogy muszáj volt felraknom a második helyre. Az első pedig *dobpergés* a Csodalány lett.

Először is, jó kevés könyvet olvastam a szerzőtől...

Másodsorban pedig érdekes az összetétel, mert ahogy végiggondolom a kötetek fő témáját, egyszerűen az jut eszembe, hogy egyik sem egyforma. Jó, itt mondjuk a nyilvánvaló Picoult-alapokon kívüli dolgokra gondolok, mint például amikor a szerző az amisok életén keresztül foglalkozott a gyilkosság és az anyaság kérdésével az Egyszerű igazságban, vagy többek között az elefántokkal a Szelíd vadakban. Viszont a bíróság és az ott zajló már bocsánat farokméregetés majdnem mindig visszaköszön a regényeiben és valahogy mindenkor megtalálja annak a módját, hogy ne unatkozzak pl az érdekes témáival vagy éppen a tárgyalásokon zajló sztorikkal, esetleg a kemény logikákkal amikkel az ügyvédek egymásnak feszülnek. Úgyhogy kíváncsian vártam ezúttal a szokott mederben zajlik-e a történet, viszont ilyen fokú lelkesedésre, mint ami elkapott az olvasás közben, egyáltalán nem számítottam.

A történet főszereplője Faith, aki Istennel beszélget. Legalábbis a médiában ez terjedt el és mivel sok ember kíváncsi a ,,csodalányra", ezért a családi ház köré gyűlnek, hogy legalább láthassák az ifjú csodatevőt. Ez a regény alapja, amelybe illeszkedik a konfliktus MINISPOILER (kijelöléssel olvasható) a válással és MS VÉGE az önmagával küzdő anyával, Ian Fletcherrel, a népszerű anitpappal, szónoklataival és bizonyítékkeresésével, illetve az aggódó apa képével és az ügyvédi acsarkodással.

A szokásosnál is több a szereplő és azoknak a szemszöge, mert majdnem a legutolsó helyi paptól a rangos tisztelendő atyáig megismerjük legalább egy fél oldal erejéig a gondolataikat. Viszont ez nem tesz rosszat a regénynek, mert érdekes olvasni a Csodalányt és pont emiatt, mert elég sok különböző személyiséggel lehet a lapok olvasása közben találkozni és mivel a vallás a központi téma, én pedig imádok azzal foglalkozni, ezért nem is volt kérdés, hogy érdekel-e mások véleménye ezzel kapcsolatban, még ha fiktív személyek is. Úgyhogy ez a sokszínűség a témakezeléssel karöltve a regény egyik nagy erőssége, mert pont emiatt a sok személy miatt lehet jól tárgyalni a hitkérdést. Mert ez - ami egyébként mindenkinek személyes élmény - az egyiknek azt jelenti, a másiknak meg amazt és ezért volt egy nagyon ügyes húzás így szerkeszteni a könyvet. Sajnos ez a sok nézőpont egy pici kuszaságot is jelent, amelynek nem igazán örültem kezdetben, de aztán fene tudja miért, elmúlt a frusztrációm - nagyon zavar ha valami nem egyértelmű és nem látok le a mélyére a sajátos szemléletemmel, hogy legalább egy picit megértsem a működését. Na meg a személyes hitélmények mindig érdekesek, főleg úgy, hogy még én is keresem a magam hitét... hát még ha a vallás képviselői csapnak össze, hiszen ilyen ha felakarják vágni a csodát, az érvek csak úgy pattognak ide-oda!

Ám a karakterek szempontjából nem ment minden olyan olajozottan, mint szokott, mert általában Picoult szereplőit kedvelni és utálni is lehet egyszerre és nem különülnek el egymástól a jó és a rossz tulajdonságok, de itt nem ez történt. Túl egyszerűvé vált a helyzetem, amikor kategorizáltam a szereplőket: ,,ezt utálom, azt meg nem". Colint például kifejezetten rühelltem - igen, az előző értékelésben felállított mérce alapján a ,,mikor halsz már meg...?" fokozaton állt meg a jelzőm, majdnem állandó jelleggel, mikor ő feltűnt. A szerző ezt a szerencsétlent próbálta áldozatnak beállítani, de ilyen mértékű vakságot könyvekben képtelen vagyok tolerálni. Bármit csinált engem irritált. Ugyanez a helyzet az egyik ügyvéddel is, bár nála inkább a kellemetlen érzések jöttek elő, egyszerűen szörnyű ez az egész bírósági herce-hurca a hozzáállással.

Rajtuk kívül talán még Ian volt az akit, ahogy haladtunk a kötet vége felé, egyre kevésbé bírtam, SPOILER az ellágyulása végett. SPOILER VÉGE Bár nála meg pont az arcátlansága miatt kaptam fel a fejem kezdetben, meg az eretnek gondolatai miatt. Furának tűnhet, hogy a férfival kapcsolatban ellentétes érzésekről számolok be, de fentebb arra gondoltam, hogy egy időben érzem azokat és nem egy folyamat két végpontjánál, Ian esetében - na meg Mariah-nál is - ez utóbbi történt.

Ez az egyetlen problémám a könyvvel, nincs meg az egyensúly a szereplők között, mert bár kezdetben nem kedveltem Mariah-t, Picoult folyamatosan úgy adagolja a karakterfejlődést na meg az eseményeket, hogy ő tűnjön jónak, míg Colin a rossznak pedig a férfit is simán meg lehetne érteni, de annyira messze jutottam az ellenérzések vizein, hogy már - elnézést de - kurvára nem érdekelt, mi történik vele és majdnem az elejétől a végéig egy töketlen balfácánnak tartottam...

Ezzel be is zártam a negatív sarkot, mert ettől függetlenül kedvenc szereplőim is lettek - például a könyv végére Mariah, vagy a kislánya, Faith, aki a fény, amely a molylepkécske lelkeket vonzza. Igazából kettejükkel kapcsolatban csak egyetlen szó jut eszembe, méghozzá az, hogy ,,összetett" és ezt tartom az egész regényre mindenféle spoiler lelövése nélkül. Faith fontos, mert ő az egész történet mozgatórugója, az, akiről mégis a legkevesebbet lehet megtudni, de általa elég sok kérdés kerül boncasztalra. Mariah pedig a karakterfejlődésén túl az egész egy másfajta elszenvedője, ő az, aki pedig a kívülálló passióját mutatja be... erről jut eszembe, ez simán lehetne az, ami kimaradt a Bibliából modern környezetben és köznyelvre fordítva a Szent Könyvre jellemző szimbolika nélkül, hiszen Mariah Mária gyötrelmét adja át az olvasóknak... de hát ez meg már lehet az én kis továbbgondolásom. (Arról nem is beszélve, hogy ügyesen és okosan rejtett el egy, a játékosok körében eastereggnek nevezett utalást a Fő Műre. KözépSPOILER Salamon király döntéséről van szó, amikor két nő megkeresi egy gyermekkel és az uralkodónak döntenie kell, melyiküké valójában. SPOILER VÉGE

Egyébként érdemes lett volna még rámenni Mariah és Colin közös múltjára, nagyon érdekeltek volna a közös iskolás éveik, bár lehet attól csak jobban utálnám a férfit.

Ezek után nehéz lenne még bármit is írnom a regényről, mert még kifejthetném, hogy mennyire éreztem élettelinek a beszélgetéseket, mennyire foglalkoztatott a kötet és hogy az első és konkrétan leírt tanulság mennyire felderítette a szívem, hogy miért letehetetlen és mámorító, de nem teszem, inkább azt ajánlom, hogy mindenki olvassa el. Bár nem ismerem még túl sok könyvét a szerzőnek, meg merem kockáztatni, hogy ez az egyik legjobb műve!

Picoult nem zárja le egyértelműen a kérdéseket, mindenkinek magának kell megtalálnia a megoldást és a tanulságot, legalábbis én így éreztem a végén. Már csak ezért megéri olvasni.

- Zeneajánló -

Egyértelműen a God is a Girl.

Amiben a Csodalány erős:

- a sok szereplő nézőpontjában
- a vallás témájában

Amiben nem az:

- a karakterekben

- A szerző magyarul megjelent művei -