Hát nem is tudom mit írjak így elsőre, mivel kezdjem? Eskü nem gondoltam volna, hogy pont ez a könyv lesz az, amelyre az év legrosszabb pontszámát fogom adni (szerk. 2013-ban írtam ezt a részt), de megtörtént. Pedig próbálkoztam szeretni, de nem ment.

A magyar szerzők iránt érzek valamiféle gyengédséget - talán itthoni büszkeség lehet? És igyekszem minél több szerző, minél több művét a kezembe fogni, ám néha akad olyan is, amit egy kicsit megbánok, hogy olvastam. Ilyen a Loreley is. Folyamatosan gondolkodom, hogy lehet hogy túl szigorú voltam a könyvvel, de nem szokásom az indokolatlan rosszindulat, így úgy érzem, hogy most nem ez volt a döntő tényező a pontszám alakulásában.

A Loreley c. mű igazából egy testvérpárról szól, Roscoe-ról és Sethről, akik élete fenekestül felfordul mikor hírt szereznek Loreleyról, a halott lányról, aki szellemként kísérti a szobatársát. Roscoe legjobb barátai ivócimborái ronda módon meghalnak és a fiú börtönbe kerül pakolás miatt. Ezek után a két fiú bosszút esküszik, hogy megtalálják és megölik azt, aki miatt olyan csúnya véget értek az ismerőseik. A gyanú Loreley-ra terelődik és elindulnak megkeresni azt a szerencsétlen szellemet.

Annyi mindenről kell írnom és annyira sok információ jut eszembe, hogy nem is tudom mivel kezdjem. Először a fülszöveg fogott meg, nagyon tetszett a leírás. Ám én a borító alapján egy gyilkos történetére gondoltam, azt hittem, hogy nem démonvadászokról fog szólni a kötet. A szerző kiemeli, hogy a Supernatural sorozat hatása erősen érződik a művön. Erről nem tudok nyilatkozni, viszont kíváncsi lennék annak a véleményére is, aki nézi a sorozatot, szóval hagyjuk is a témát ennyiben.

Az alap nagyon tetszik, a Vérbe öltözött Anna óta kedvelem a szellemes történeteket és tudatosan keresem is az ilyeneket. Azt hittem, hogy valami hasonlót fogok kapni, de miután rájöttem, hogy nem egy gyilkos lelki világába pillantunk be, könnyen átálltam az új felállásra.

Igazán nincsenek olyan elvárásaim, mint mondjuk Stephen King felé, de ez a történet egy borzongást sem tudott belőlem kiváltani és sajnos a hangulatkeltésben sem volt igazán az élen.

Az eleje furcsa volt, de nekem bejött. Sejtelmes prológus, tetszetős, izgalmas - igaz tőmondatos, egyszerű szerkezetű - leírások, de tényleg jó volt. Azt viszont nem értem, hogy milyen feladatra emlékeztetik a lányt, Elisát? A könyv során max. háromszor szerepel és egyszer sem jelenik meg a rejtett oldala és nem lehet tudni, hogy mire vonatkozik az a párbeszéd, amit a prológusban olvashatunk. Ez így hiba, egy elég erős potenciál figyelmen kívül hagyása.

#1 hiba: ha valaki sikít éjszaka a kollégiumi folyosón és még az ablaküveg is betörik, akkor tuti, hogy a tett helyszíne nem marad üresen. Halk megjegyzés: elsőre azt hittem, hogy egy elmegyógyintézetben járunk, mert barátom éppen olvasás közben játszott a Sanitarium c. számítógépes játékkal, így a hangulat megvolt. 

Ezek után Roscoe és Seth életére terelődik a hangsúly, akik mindketten egyetemisták (gondolom középiskolások nem tanulnak boncolást...) és beleütik az orrukat olyanba, amilyenbe nem kéne, amivel nincs semmi baj, mert legtöbbször ez adja a jó cselekményt. Itt viszont amint találkoznak Loreley szálával, úgy gondolják, hogy ebből mégse kérnek köszi, mert Roscoe csak kíváncsi volt és inkább ki szeretnének hátrálni belőle. Ám a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várták, mert valaki nem hagyja, hogy a túlvilág elengedje őket sértetlenül és nyakig belekeverednek. Roscoe két barátját - fentebb azért húztam le ezt a szót, mert bánt az hogy ilyen felelőtlenül kéne használnom - szóval két ivócimboráját R. meglátja az óratoronyra felaggatva és bosszút esküszik Loreley ellen. Ezt a részt nagyon nem értettem. A két testvérpárról később szerettem volna írni, de most muszáj leszek közbeékelni a gondolatot: ők ketten a rossz zsaru-jó zsaru párost alakítják, Roscoe az előbbi, Seth pedig az utóbbi kategóriába bújik, tehát Sethnek kéne a higgadt, megfontolt öccsnek lenni, aki megállítja a testvérét, amikor az rossz következtetésre jut. Loreley hibáztatása pedig a legnagyobb fokú butaság, mert akkor még nem is találkoztak a szellemmel. Plusz igazából a cimborák halála értelmetlen. Nem figyelmeztetés volt és nem is bosszú, tényleg nem tudom, hogy ezt miért kellett? A legésszerűbb az lett volna, ha a tettes meghúzza magát.

Igazából itt kezdtem kiakadni, mert a zsarus részek nagyon betettek. Azért tartóztatják le az idősebb testvért, mert gyanús hogy pont akkor pakolnak, amikor a gyilkosság történt?!

Ha tovább folytatnám a történések jellemzését, amit az előző bekezdésekben elkezdtem, úgy érzem könnyen elronthatnám a még olvasás előtt állók örömét a spoilereimmel, így nem fogok többet írni a cselekményről csak annyit, hogy nagyon akciódús a kötet, de ez inkább negatív tulajdonság itt és nem elismerésként írom. A szereplők nem beszélgetnek, csak egyik akcióból a másikba esnek és ez a végére - a gyönyörű kapcsolatrendszerekhez szokott lelkemnek - már sok volt. Tényleg az volt: túl tömény. Bárhová mentek

1. démonok ütöttek rajtuk,

2. másfajta démonok ütöttek rajtuk,

és ez így ment tovább és tovább és ne haragudjatok de én ezt nem szeretem. Egy regényben meg kell lennie az arany középútnak amely a leíró, a párbeszédes és a cselekményes részek között húzódik és itt nagyon elbillent az akció irányába. Nem sok leíró résszel találkozunk a könyvben és csak pár vonást kapunk meg az adott szereplőkről, tehát a később feltűnő Caráról azt, hogy albínó, Loreley szőke hajú, szürke szemű és ez alapján nem szeretném elképzelni a karaktereket, mert az írónő nem festette meg rendesen a szereplők alakját és azt sem tudjuk meg hány évesek. A regény vázlatos, olyan mintha egy kéziratot olvastam volna, nagyon kezdetleges még és szinte csak az akció része került leírásra, a karakterek egyéb dolgai nem és nincs karakterizálás.

Úgy érzem, hogy a kiadáson még gondolkodni kellett volna és egy kicsit javítani a történeten, mert sokkal, sokkal több gondolatra és párbeszédre van szükség és egy kicsit kevesebb akcióra! Plusz bármilyen probléma adódik, az szinte azonnal megoldódik. Semmilyen feszültség sincs a könyvben.

Ha a kidolgozottság kérdésére keresem a választ, azt kell írjam, hogy ez is szűkszavú volt, tehát a szellemvadászat és a mágia témája nincs kifejtve rendesen. Kevés eszköz, varázslat, stb. lett bemutatva és akár az eladó monológjában, akár a két fiú valamelyikének előadásában is szerét lehetett volna ejteni és akkor máris sokkal több a bemutatás, mint az alapban volt. A mágiával kapcsolatban pedig csak annyit írnék, hogy szerintem nem mindenki képes arra, hogy egy varázskört fenntartson és megidézzen egy szellemet. Úgy emlékszem nincs különleges képességük, tehát nem tudom hogyan vitték végbe ezt az egészet. A könyv alapján bárkiből lehetne vadász.

Viszont nem panaszkodom, mert rengeteg démont kapunk, de sajnos tőlük már mérgezést kaptam, annyiszor találkoznak az útjuk során a különféle lényekkel és mindig csak egy rövid rész erejéig.

A szereplők közül Roscoe-t és Loreleyt utáltam, de nagyon. A fiú beképzelt, bunkó, szexista és próbál laza lenni, de annyira erőltetett ez, hogy izzadságszagúra sikeredett sajnos. Ott utáltam meg, amikor Loreley haláláról volt szó, mert a lány éhen halt, erre ő azt gondolta, hogy milyen jót evett reggel...  Az egyetlen értékelhető a jellemében az a testvére iránti szeretet. Viszont az elején fogalmam sem volt ki kicsoda, összekevertem őket, mert annyira egyformák voltak. Végül kikristályosodott az irányvonal, de nem jól. Seth felejthető egyéniség, okos és hirtelen nem tudnék róla többet írni. Bár vele szimpatizáltam a leginkább és Carával, aki sokkal később jelent meg a színen, mint alkimista és ő az, akinek az ereje nagyon tetszett, bár egyből eszembe jutott róla néhány anime (Chrno Crusade), de ezt nem rovom fel hibaként.

Volt hogy legszívesebben Loreleyt egy szellemirtós készülékkel (szerk. szellemcsapdával) gyűjtöttem volna be, annyira irritált a jelenléte. Általában úgy viselkedett, mint egy nebáncsvirág, mert ő csak úgy van és ennyi. Miért nem csinálsz már végre valamit?! Na ő volt az, aki még Roscoe-nál is jobban irritált, egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, annyira irracionálisan viselkedett. Amikor pedig mégis cselekszik, az meg nekem a nekrofília hatáskörébe tartozik...

Nekem az is furcsa volt, hogy szellem létére bárhová mehet. Nem kéne a koliban maradnia, ott ahova a halála köti?

Igazából a múltjukkal sem ismerkedünk meg, sajnos nagyon keveset tudunk meg róluk és így nem lehet velük azonosulni sőt még a szimpatizálás is csak nagyon nehezen jön össze. A szerző próbálkozott valamiféle kapcsolatot létrehozni a testvérek között, talán ez volt a legerősebb a szereplők között, a többi pedig teljesen felesleges.

Még a szerelmi szálak is azok. A Loreley iránt érzett érzelem teljesen érthetetlen, mert egy labdában több élet van, mint abban a bárgyú bambában. Párhuzamként hozom a Vérbe öltözött Annát, mert ott a szerelem már sokkal hihetőbb és itt pedig csak úgy hirtelen egymásba esnek, páronként. Roscoe különféle kicsapongásai pedig igazán feleslegesek a démonos affért kivéve, de a rendőrnővel hogyan jutottak el odáig, az teljesen érthetetlen! Miért kell ezt a nőcsábász jellemzőt így erőltetni?

Akkor most leírom mi tetszett: sosem hallottam még a Lilithes legendát. Emellett pedig a vége, a kötet lezárása tetszett nagyon, azért érdemes volt elolvasni a regényt.

Összesítve a cselekménnyel nem lenne probléma, a világgal és az alappal sem, de hiányzik a kötőanyag, ami ezt az egészet egy egységbe forrasztja. A leírásokból többet kell hozni, ez így nagyon kevés volt és túl gyorsan történik minden. Ez egy vázlatnak jó, de könyvnek édeskevés.

Azt tudom tanácsolni a szerzőnek, hogy olvasson minél többet. Figyelje meg ki hogyan ír és milyen a kidolgozás és kiadás előtt kérje ki idegenek véleményét, akik biztos nem lesznek elfogultak!

A borító nagyon szép, tetszik az egyszerűsége, bár ez is megtévesztő, eskü valami hentelős horror jut róla eszembe. A kötet kiadása szép, még mindig tetszik a kiadó dombornyomott logója a könyvben, mindig végigsimítok rajta. Az Underground kiadó jelentette meg 2013-ban.

Köszönöm, hogy elolvastad!