Josh Malerman művészete egyáltalán nem ismeretlen számomra, mert a Madarak a dobozban c. művét kétszer is olvastam és nagyon tetszett az áthallásos üzenete arról, hogy a külső erők úgy dobálnak minket, ahogy akarnak és hogy csak madarak vagyunk egy dobozban az életünk pedig semmi más csak tapogatózás a sötétben. Adtam, nagyon is. Második körben A végzet tébolyult kereke került elő a listámról, amit viszont tervezek még egyszer újraolvasni, mert azt talán még nem sikerült rendesen dekódolni, de az nagyon bennem van, hogy mennyire szürreális az egész történet. Ezután így, harmadikként került fel az olvasottjaim közé a Ház a tó mélyén és nem folytatódott a szerzővel való ismerkedésem rosszul, na de nézzük meg pontosan miért gondolom ezt! 

Figyelem! A bejegyzés tartalmaz egy fontos aspektust, amit spoileresnek tartok (még akkor is ha nem tartalmaz cselekményleírást). Ha még olvasás előtt vagy és nem akarsz tudni túl sokat a kötetről, akkor megkérlek, hogy előbb a könyvet olvasd el és ha érdekel, hogy mit pötyögtem nagy szerényen itt, ezen a platformon, akkor visszavárlak szeretettel! Sajnos enélkül nem lehet beszélni erről a műről, ez elengedhetetlen. 

Malala neve nem volt számomra ismeretlen korábban sem, főleg mivel olvastam az Esti mesék lázadó lányoknak c. köteteket és az egyikben szerepelt, mint egy olyan ikon, aki fiatal kora ellenére Nobel-békedíjjal gazdagodott az elnyomás elleni küzdelme okán. Nagyon kíváncsi lettem emiatt Malala könyvére és nem is igazán tudom mit vártam tőle olvasás előtt. Talán azt, hogy jobban megismerem a helyzetét, a környezetét? Érdekelt az a lány, akitől egy rendszer annyira félt, hogy súlyosan megsebesítették és aki ezt túlélte, hogy folytathassa tovább a harcát a nők oktatásáért. Viszont a kötet nem azt adja, amit gondoltam, hogy adni fog, bár ezt nem szabad rossz értelemben érteni. Ez is az a fajta "mese", ami inkább ad a másik embernek és általa fordulhat egyet az addigi szemlélete. Különösen ebben az őrültek háza időkben igaz ez. Na de ennyi bevezető után nézzük meg az ajánlómat és az érveimet arra vonatkozóan, hogy miért kéne több embernek olvasnia ezt a könyvet! 

Ó és pontozást és értékelést nem adtam, ahogy szokásom eljárni az ilyen típusú köteteknél. Nem érzem helyénvalónak, hogy keretek közé szorítsam a véleményem, mert hát mit pontoznék is tulajdonképpen? Mennyire kegyetlen a világunk? Mennyire bátrak azok a lányok? Úgyhogy ilyen megfontolásból pont nélküli értékelés alatt fut a véleményem. 

Kedvelem a macskákat és a róluk készített vicces vagy aranyos gifeket, amiket előszeretettel osztok meg facebookon mindenkivel, akit még nem idegesítettem halálra vele. Ám nem tartom magam macskabolondnak, meg nincs is cicám, maximum három teknősöm... na de nem ez a lényeg, hanem az, hogy emiatt a rajongásom miatt akartam nagyon olvasni Kawamura rövid regényét, a Ha a macskák eltűnnének a világból című kötetet. Szóval először a cím fogott meg, majd ahogy a fülszöveget is elolvastam elkezdett érdekelni a filozófiai vonala a történetnek és azután már csak egy kérdés nem hagyott nyugodni: vajon a főszereplő tényleg eltünteti a macskákat a világból? Képes lenne rá? 

A Caraval után nagyon vártam, hogy kezdhessem a Legendaryt, a második részt, amiről annyit legalább tudtam, hogy nem Scarlett, hanem helyette az egyébként csapongó lánynak beállított Donatella lesz a főhősünk. Nagyon birizgálta a fantáziám és ezért nem húztam annyira sokáig és most itt vagyok, hogy leírhassam: ez a sorozat nekem egy guility pleasure kategória. Minden benne van, amit YA-ban nem feltétlen szeretek, igen még egy-egy halvány szerelmi háromszög is mindkét regényben, de valamiért ebben a környezetben ezek sem zavarnak annyira, mert megbabonázott a Caraval varázslatos világa. 

Úgyhogy íme az értékelésem a széria második részéről!