A regény egy komoly és a valóságban sokszor rosszul végződő témát dolgoz fel, a csapdába esést, amely bárkivel és bárhol megtörténhet különféle okok miatt. Erre jó példa a Piano Forte is, mert a történet egy alagsorban ragadt csoport viselkedését mutatja be.

A könyv főszereplője Federico, aki zongoraórákat ad néhány gyereknek, Nadiának, Procopiónak, Kunwarnak, Lallának, Francescának és Maritának. Csak az alagsorban próbálhatnak, mert az iskolának nincs zeneterme és csak lent kaphatott helyet egy ósdi zongora. Az egyik nyári napon, június nyolcadikán is ott voltak és amikor a foglalkozás a végéhez közeledett

mintha megállt volna az idő.

Először is muszáj azzal kezdeném, hogy a kötet ártatlan. A téma komoly, a megvalósítás pedig olyan ártatlan és nem is szeretném ezt leszólni. Inkább csak elhinni, hogy ez megtörténhet, hogy nem ugranak egymásnak az emberek azonnal, hanem megpróbálnak együttműködni és nem egymás torkának esni. Igazából elgondolkodtam azon, hogy vajon ha én akár a mostani csoporttársaimmal, vagy a régi osztálytársaimmal egy ilyen helyzetbe kerülök, akkor mi történne...

Egyúttal megérintett a könyv klausztrofób hangulata is egy kicsit, bár mivel ifjúsági a kötet és a célcsoportja egy kicsivel alattam van, nem jellemző rá a túlírtság, tehát a hangulata sem annyira erős. Ahhoz viszont elég, hogy megérintsen. A szerző itt inkább azt vizsgálja az ifjúsági illetve a gyermekirodalom kategóriáin belül, hogy egy csapat gyerek hogyan reagál a szorult és bizonytalan helyzetre. Felállít egy teóriát arról, hogy egyes emberek hogyan viselkedhetnek, kikből lesznek vezetők és kik azok, akik legjobban pánikolnak. Ezzel csak az a baj, hogy nem különülnek el élesen az egyes embertípusok és így igazi jellemrajz nem nagyon volt a kötetben. Pedig ez engem igencsak érdekelt volna. Ez lenne az elvárásom egy felnőtteknek szóló regény felé.

A történet két szálon fut. Egyrészt ott van a jelen, amikor a szorult helyzetben próbálnak minden egyes nap túlélni és biztatni egymást. Másrészt pedig ott van Federico múltja is, a történet, amelyet elmesél a zenetanárairól, önmagáról és a kicsinyes irigységről. A cselekményről sajnos nem lehet többet írni lévén egy rövidke regényről van szó. Nagyon tetszett az, hogy egy történet a történetben, tanulság a tanulságban könyvet olvashattam az összefogásról, barátság erejéről, vagy akár az önzetlen segítségnyújtásról és a kitartásról.

A Piano Forte eleje nagyon kusza. Az a néhány oldal szörnyű, de szerintem ez tudatosan van így. Egyrészt lehet a trauma hatása, másrészt pedig az, hogy Federico nem tudja hol kezdje a történet mesélését.

Plusz az sem segített sokat a zavaron, hogy először nem nagyon tudtam eldönteni, hogy Federico hány éves, igazából én olyan tizenkettőnek tippeltem, utána pedig az volt a kérdésem, hogy akkor ő most kicsoda. A későbbiek során élvezhetővé vált a kötet és elég könnyen olvashatóvá egyrészt a rövidsége, másrészt pedig a stílusa miatt.

Tetszett még az, hogy nem egy tanár áll a kötet középpontjában, legalábbis ami nem a narrációt érinti, hanem a helytállást a nehéz körülmények közepette. Federico sokszor elámul, hogy milyen tapasztaltak ezek a gyerekek, egyúttal kimondatlan marad az a gondolat, hogy mit kellett nekik átélniük, hogy mindezt tudják...

Viszont mivel felnőttként olvasom és sajnos nem tudom minden egyes szempontból úgy nézi a regényt, mint egy gyerek, bizony vannak olyan vonások is, amik nekem nem tetszenek. A gyerekeknek nem igazán vannak tulajdonságaik, nem nagyon ismerjük meg őket és igazából egy fő/egy karakterjellemző az átlagos arány, sőt valamivel ez alá megy az érték, így nem is igazán tudtam senkivel sem együtt érezni. Olvasás közben olyan voltam, mint aki bennragadt a szereplőkkel, ráadásul klausztrofóbiás és nem szól senkihez, egy kívülálló maradtam, a többiek pedig nem is siettek engem bevonni a körbe.

Sokszor inkább csak utalások történnek a gyerekek múltjára és a történetük kimondatlanul a mélyben marad. Ám Federico esetében ez nem így van. Az ő életét részletesen is megismerhetjük, a gyerekkorától kezdve, a tanárain át, a jelenlegi helyzetig.

A kötetben fontos szerepet kap a zene, ahol a mankó szerep jut neki. Itt úgy éreztem, hogy ahhoz képest nagyon keveset bíztak jótékony hatására, elbírt volna még a könyv egy kicsivel több dallamot is. Ám ha nincs zene, akkor van más szerencsére, a vidámság is tesz akkora szolgálatot.

Összességében szerintem inkább a fiatalabb korosztálynak érdemes olvasnia ezt a regényt, én már úgy érzem, hogy kinőttem belőle, bár még én is találtam benne értéket és szeretnivalót, tehát nincs rossz kapcsolatom ezzel a könyvvel. Lehet, hogy rövid a regény és pár dolgot kifogásoltam is, de azt nem lehet írni, hogy nincs benne feszültség, mert aggódtam a szereplőkért és drukkoltam nekik a szabadulásért.

A könyv nagyon szép kiadású, szokás szerint, zeneszerzők képei, nevei találhatóak minden egyes fejezetnél. A Pongrác kiadó jelentette meg 2013-ban és a kötet 2600 Ft-ba kerül teljes áron. Egyébként kemény táblás, védőfóliás példányról van szó és szerintem gyönyörű a borítója. Először ez keltette fel a figyelmem és emiatt tettem várólistára, majd olvastam el.

,,Úgy érzem magam, akár egy összetört edény, amelyből elfolyt a büszkeség, méltóság, bátorság, szív és lélek. Nem maradt benne más, csak az iszony. Az egész lényemet betöltő rémület. A mindent elborító, fejvesztett rettegés. 

Feladom."

Fülszöveg:

Santino már hatévesen tisztában van azzal, mit jelent Szicíliában a hallgatás törvénye – miután az apját és a nagyapját megölte a maffia, tántoríthatatlanul hallgat a tettes személyéről. Amikor végül mégis vallomást tesz, a családjának mindent hátra kell hagynia, hogy új életet kezdjenek.

Lucio tizenegy éves, és kísértik a múlt árnyai. A mindennapjaiba befészkelte magát a félelem – ők ültették el, azok, Szicíliából –, pedig legidősebb „férfiként” már az ő feladata, hogy vigyázzon a családjára. Amikor az édesanyja egy nap nem érkezik haza, a fiú azt hiszi, elrabolták. Lucio a húgával együtt útnak indul… A véletlenek és az egyre élesebben kirajzolódó emlékek különös összjátéka aztán sorsdöntő fordulathoz vezet mindannyiuk történetében.

Ettől a könyvtől el vagyok ájulva (tudom a macska fel van mászva a fára...), egyszerűen hihetetlen csavar volt benne.De erről részletesen később, a spoiler felirat mögött.

Az első találkozásunk a molyon történt amikor is a kiadó nyereményjátékot hirdetett meg vele kapcsolatban. Elolvastam a fülszöveget és mivel olaszt is tanultam még anno egyetemi gólya koromban ezért gondoltam nem fog tőlem messze állni a regény és így is lett. Persze nem nyertem meg, de megkaptam recenziós példányként.

Megragadó a fülszövegben még az hogy a maffia is szerepel a regényben témaként, ilyen nem sokszor fordul elő...

Tehát az alaptörténet olvasható a könyv ismertetőjében. Santino apja és nagyapja meghal és ezt a gyilkosságot a fiú látta, de persze nem tanúskodhat mert akkor áruló lesz és akit annak tartanak rövid időn belül alulról szagolja az ibolyát (vagy a tavi rózsát). Lényegében ennyi történik, a többi fülszövegben tökéletesen olvasható.

A cím jelentését nem nehéz kitalálni, az ismertetőben talán nincs benne de a narráció és a történet alapján is ki lehet találni kire lőttek.

Műfajilag inkább a krimit írnám rá (természetesen az ifjúsági regény mellett) hiszen van itt nyomozás szál kéremszépen, bár mégsem annyira klasszikusan krimi. Ez a rész a könyv végén található leginkább. Lélektanit is lehetne ráaggatni, de mégsem annyira az, mert 1. hosszabb lenne 2. ifjúsági és akkor ha erre tért volna ki, nem lett volna meg az a pergő akció ami oly' éberen tart olvasás közben. Nem egy lélek fejlődéséről van szó, hanem a mindent elferdítő félelemről és az amiatt elkövetett meggondolatlanságokról ezért is sorolom a lélektani regények közé.

Itt zseniális dolog az atmoszférateremtés, ahogy az írónő el tudta velem hitetni hogy én is Szicíliában vagyok és úgy az egészről sütött az hogy a háttérben miféle folyamatok zajlanak és ez jó volt így.

A fenti mondatom kissé ködös volt, tisztítok: tehát itt a háttérben dolgozik a maffia és ezt nagyon jól ábrázolta az író, még úgy is hogy nem voltak aktívan jelen. Nem ismerjük meg ki a vezér, csak az egyik mellékágát illetve annak hatékonyságát és példákon keresztül kapjuk meg hogy milyen is ez a világ amit az író megpróbál elénk tárni (megjegyzem: sikerrel). Ott van a hallgatás törvénye az omertá és a félelem eszközként. Példákat kapunk arra a világra ami Szicíliában van és az Nem vénnek gyerekeknek való vidék.

,, - Ezt a kollektív hallgatást nevezik omertának - mondta. Ez a szicíliai kultúra sajátja. Mi, szicíliaiak nemzedékről nemzedékre továbbadjuk, és a járás tudományával egy időben sajátítjuk el, hogy sohasem szabad beszélni a ,,mi ügyeinkről". Szem nem lát, fül nem hall. Ha beszélsz, áruló vagy. Le merem fogadni, hogy te is ismered ezt a szót."

Mert az írónő nagyon alaposan utánajárt ezeknek a dolgoknak, bár én csak felületesen néztem utána rengeteg gyerek járt rosszul a maffia dolgai miatt és talán egy kicsit emléket állít a könyv nekik, hogy ne feledjük őket. A mű Toto Riina (az egykori rettegett keresztapa) soraival kezdődik, idézem: ,,Na és? Szarajevóban is halnak meg gyerekek." Mintázza azt a hozzáállást amivel az elszenvedők (tehát a családtagok) felé fordultak a pisztolyok. Aki áruló lett, már nem volt képes megvédeni a családját és ezért azokon a legkönnyebb bosszút állni aki a legtehetetlenebb.

A cselekményességre nem lehet panasz, a regény pörgős és könnyű olvasni, bár ez köszönhető a nagy betűméretnek is. Könnyednek nem könnyed délutáni olvasmány. Kivéve vizsgaidőszakban.

SPOILER!

Ez a narráció! Le a kalappal, jól átvert! 

A narráció zseniális, a bevezetéssel együtt félrevezető és ez jó is. Egy idő után derengeni kezdett valami az elszólásokból, de csak az SMS után esett le hogy miről van szó. Az is jó pont, hogy az írónő képes volt úgy játszani velünk hogy tényleg nem lehetett rájönni a csavarra. 

Ez csak a szokásos Liliane-féle ködösítés volt a lényeg kimondása nélkül... 

SPOILER!

A karakterek körül Francesco az aki a maffia elleni harcot testesíti meg, lévén ő maga is egy vizsgálóbíró. Ő az a jó, amire Santino mindig is vágyott, az az ember aki a gonosz ellen munkálkodik; ám mégsem olyan tiszta mint hisszük. A személyisége ellentmondásos, fél meghalni az igaz ügyért (elejtett félmondat!). Az ő karaktere volt hangsúlyos és Santinóé. A fiúé, aki a veszély ellenére megpróbál a jóknak segíteni de ez sosem ilyen egyszerű, még mindig létezik a jin és jang szabály tehát egyik oldalra sem lehet ráhúzni tisztán azt a címkét hogy jó vagy rossz.

Igazi kultúrcsemege ez a regény az olasz vidékek szerelmeseinek is.

Példát kaphatunk még a családszerkezetről is, férfiember lesz az akinek az apja éppen Oroszországban hadifogoly. A komolytalanságot félretéve, nagyon apaközpontúak.

Könnyen vegyül a katolicizmus a miszticizmussal és ez így egy felemás képet ad, itt megfér egymás mellett a kettő és valami színes egyveleget ad ami amúgy jellemző az olaszokra.

A blogbejegyzés címének A félelem csapdájábant választottam és ezt most indoklom is. Tehát: már írtam az atmoszféráról (legyen inkább mikorklíma, na) szóval a világot átszövi a rettegés. Egy ponton a könyv átfordul már lélektani mélységekbe, ahogy a tetteket a félelem hajtja, olyasmit képzel be a főszereplő ami nincs és ez így nagyon hiteles. A túlélők félelme jól ábrázolt ebben a műben.

Érdekes módon most figyeltem a motívumokra. Egyrészt mert a könyv tele van képekkel a

darazsakról illetve babák különböző végtagjairól, de mindegy is. A darazsat értem, a babákra csak sejtéseim vannak. Tehát:

Először is a legfontosabb Szicília jelképe, a trinacria. Görögül ez háromlábút jelent. A három láb utal a sziget alakjára (a labda, amibe belerúg Olaszország) és úgy az egész kompozíció a szigetet jelképezi vagy egy önjáró asztalt az istenek kovácsműhelyéből...

A regényben ennek egyik változata is szerepel, a borostyánba ragadt darázs. A darázs lehet az agresszió szimbóluma, tehát itt arra gondolok, hogy ez az egész jelkép a Szicíliában uralkodó maffiára utal. A borostyán pedig a megállt időre, ahogy a darázsnak is véget ért az idő múlása, tehát a helyzet változatlanságára. (Gondolok itt a rendőrség viszonylagos tehetetlenségére.)

A regény szerkezetére jellemző a kettős osztatúság és azokon belül a Santino és Lucio narráció. A fejezetek, monológok képekkel vannak elválasztva ami nagyon szép viszont egy kicsit hátborzongató ahogy a babafejek a hatalmas szemeikkel bámulnak az emberre...(már ahol, általában kicsi a szemük...) Tehát a kiadása nagyon igényes ahogy azt megszokhattuk a Pongrác kiadótól bár a borító nekem annyira nem tetszik.

,,Silvana Gandolfi olasz írónő, Rómában nevelkedett. Már gyerekkorában írni kezdett, orosz nagyszüleitől örökölt tehetsége korán megmutatkozott. Eleinte újságíróként dolgozott, első ifjúsági regénye 1992-ben jelent meg." A lenti képen látható ő, illetve az olasz nyelven megjelent regénye a Io dentro gli spari.

Értékeljünk:

Aki szereti a jó ifjúságit és többet akar egy tömegterméknél illetve szereti az olasz kultúrát, nyelvet.

Fogyasztásra ajánlom:

Semmit, mert még leeszed a könyvet.

Hasonló könyv:

Eskü, nem jut eszembe semmi ilyen.

5/5 Egyrészt, mert nem jut eszembe hiba és elámultam mennyire is összetett ez a regény. Nagyon szerettem olvasni és ebben a légkörben élni pár napot. Csak gratulálni tudok az írónőnek és a kiadónak is!