Értékelés | Elveszni a víz és a madarak birodalmában
Régóta figyelgetem a Hollókirályt, de még nem vettem rá magam az olvasására. Várólistás ezer éve, úgyhogy, amikor megtudtam, hogy jön a Piranesi, ujjongtam, mert úgy voltam vele többek között, hogy az ismerkedés az új kötettel eldönti majd a kérdést, hogy akarom-e olvasni a másikat, meg hogy egyáltalán mikor. Ez tett arról, hogy olvasni akarom a Piranesit. Átfutva a fülszövegét megfogott a végtelen termek, a labirintus képe és az a rengeteg szobor bennük, amik a falak mentén állnak és üres tekintettel néznek a történésekre. Ez pedig arról győzött meg, hogy mikor tegyem meg.
Szóval eldöntöttem, hogy olvasnom kell ezt a regényt és minél hamarabb, amire a Prológus révén lehetőségem nyílt és te jó ég! Sosem volt ennyire más az elvárt és a végül kapott élményem, mint most. Na de nézzük is meg miben nyilvánul ez meg, jöjjön a Piranesi élménybeszámolója!
Röviden annyi a történet, hogy Piranesi tudós elme, aki egy végtelen labirintusban éli mindennapjait és annak határait kutatja, közben pedig néha találkozik a Másikkal, aki a termek egy más részéről származik, legalábbis hősünk ezt hiszi és úgy néz ki, ebben a világban csak ők ketten élnek. Piranesi számon tart még pár halottat és rengeteg madarat és úgy ismeri a labirintust, na meg annak három szintjét, mint a tenyerét, az abban lévő tenger és annak apály-dagály változásaival együtt. Időnkénti találkozásaik alkalmával a Másik folyamatosan a Nagy és Titkos Tudásról beszél neki, na meg annak megszerzéséről és Piranesi segítségét kéri, mert csak az utóbbi tud kiigazodni a labirintusban, hiszen annak termeiben a Másik könnyen eltévedhet. Így élnek harmóniában és barátságban, amikor egyik nap a Másik rossz hírt hoz: ellenségei közelegnek és mindkettőjükre veszélyesek.
Bár még messze az év vége, nagyon esélyes, hogy a regény az összesítőmben a Top 10-ben végez, mármint a legjobb olvasmányélményeim listájat tekintve, nem a legrosszabbakét, nálam ezt ki kell hangsúlyozni. Röviden és tömören azért, mert a várt világképtől totálisan messze esett a kötet különleges világa (tehát a Csillagtalan Tengert vártam és nem ez lett, nagyon pozitív meglepetésemre) és még így is egy olyan atmoszférát teremtett, amiről szerettem olvasni. Meghökkentő, a gondolatisága eléggé érdekes, a főszereplője pedig szerethető. Nem tudok negatív vonást írni, tetszett és... ennyi.
Kicsit hosszabban pedig így alakul a véleményem:
Nem egyszerű összeszedni a gondolataimat a könyvről, mert olyanok, mint az üveggolyók, vagyis szétgurulnak, ahogy földet érnek leesve az asztalról. Kb így állok most hozzá a véleményem leírásához, de valószínűleg a betegségem (nem covid) hozzátesz a kissé kótyagos és álomszerű állapothoz, ami meg mondjuk a regénynek kedvez... ezt az állapotot folyamatosan éreztem olvasás közben (akkor még betegség nélkül), nagyon magával ragadott a kötet világa. Az a sok szobor a falak mentén, a labirintus azzal a sok teremmel és a folyton változó vízszinttel és a "vadonban" élő főszereplővel, ez egy modern Robinson Crusoe lehetne, de mégsem teljesen az. Másik párhuzamként a Csillagtalan Tenger jutott eszembe még a regény első oldalainál, aminek képei olyan ragadósak, mint a méz és nem eresztenek, de ahogy belelendültem a Piranesibe, egyből elfelejtettem Erin Morgenstern maga nemében páratlan művét és csak a most tárgyalt könyv különleges világára tudtam figyelni, viszont egy idő után a Holdgyermek és Crowley köre kezdett be-betörni a tudatom peremére.
Rájöttem, hogy a Tudás utáni kutatás arra késztetett minket, hogy a Házra megfejtendő rejtvényként, értelmezendő szövegként gondoljunk, és ha valaha felfedezzük a Tudást, akkor mintha Értékét vesztené a Ház, s minden, ami marad belőle, csak díszlet lesz a továbbiakban.
Ha elkezdtem ecsetelni milyen érzés volt a Piranesit olvasni,
akkor folytatom a témát, de egy szóval kifejezéssel össze tudom foglalni, ami
körülbelül a kedvenc szavam a blogon, de soha nem mindegy milyen
szövegkörnyezetben használom: érdekes, a furcsával karöltve. A hangulata többféle érzést tükrözött bennem, egyrészt az egyetemi világ titokzatos és okkultista hagyományait és azt az érzést, hogy az olvasó is beavatott lehet egy darabig - ami azért fura, mert nekem az igazi egyetem csak unalmas, de semmiképpen sem titokzatos - másrészt erősen jelen van a szereplő elszigeteltsége és a labirintus nagyszerűsége, hiszen a világa, amit Piranesi hősünk lát, azt Ő az erejétől függően megmutatja.
A regény maga egyébként naplóbejegyzésekben mutatja meg Piranesi útját, mindennapos küszködéseit és elragadtatását a hely iránt. Nagyon nagy erőssége a könyvnek ez a lassan kinyíló narrálás, ahogy elkezdi az egyik végletben, majd szépen lassan bevezeti azt a bizonyos másikat, amitől az előbbi sokkal jobban megérhetővé válik és alig várja az olvasója azt, hogy megtudhassa miről van szó igazából. Ezt nagyon szerettem benne. A másik nagyon szerettem benne elem pedig maga Piranesi. Ő ártatlan, gyermeki szemmel képes figyelni azt a világot, ami körülveszi és mindennek tud örülni, de cseppet sem buta vagy idegesítő. A bejegyzései érdekesek és élesen látja a termeket és a labirintust és szinte vallási áhítattal csüng annak csodáin.
A "csak" szó alsóbbrendű kapcsolatra utal. Úgy hangzik, mintha az állítanád, a Szobor valamiképp alávalóbb lenne az általa megjelenített dolognál. Én nem értek ezzel egyet. Véleményem szerint a Szobor sokkal inkább felsőbbrendű magánál a dolognál, mert a Szobor tökéletes, örökkévaló, és nincs kitéve a pusztulásnak.
Mély igazságok húzódnak a pillérek között: a különféle embertípusokról és motivációkról tudhatunk meg többet. A gondolatisága az, ami a harmadik nagyon szerettem elem, vagyis a szereplők mögött meghúzódó ok és cél, amitől minden világossá válik az olvasók számára és miután megtörténik, akkor vált egy nagyot a regény hangulata, vagy ha úgy tetszik, kinyílik a világa.
Piranesi mellett érdekes karaktereket ismerhetünk meg kicsit, ilyen például a Másik, akivel kapcsolatban kezdettől fogva kérdések merülnek fel az olvasóban, mert túlságosan... olyan... szavak nincsenek rá, de egyből bizalmatlanságot kelt. A többieket nem igazán ismerjük meg, de többnyire azok, akik kicsit előrébb kerülnek a regény színpadán, azokra jellemző a vágyakozás valami után. Egy-két személyhez pedig erős jelenetek kapcsolódnak, de ez már inkább a könyv vége felé a jellemző.
Úgy érzem, hogy ezt az egészet valaminek kellene mondanom, valamiféle energiának, valami létfontosságúnak és élőnek. Erőre, hatalomra vágyom, ezért olyasvalaminek kellene címeznem a szavaimat, ami már most hatalommal bír. Van ennek bármi értelme?
Tehát összességében ez a regény egy különleges olvasnivaló, egy kinyíló világgal, egy szerethető szereplővel és érdekes helyszínnel, rengeteg szoborral és egy teóriával, ami megkoronázta az olvasottakat. Nagyon szerettem olvasni, engem teljesen megfogott Piranesi személyisége és egy biztos: az újraolvasás érik ebből a kötetből, hiszen szerintem más és más apró információt fogok tudni majd a helyére rakni, ami felett most lehet elsiklottam. Úgyhogy ajánlom bátran, főleg ha egy különleges történetet keresel!
5 / 5 pont
Szerző: Susanna Clarke
A Hollókirály szerzőjének mámorító, hipnotikus új regénye, mely egy álomszerű, alternatív valóságban játszódik.
Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.
Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.
Susanna Clarke várva várt második regénye lenyűgöző új világba vezeti az olvasót: egy meglepő képekkel és szürreális szépséggel teli végtelen labirintusba, melyet dagályok és felhők kísértenek.
A bejegyzések képei általában itt találhatóak. A mostani viszont saját kép.
0 megjegyzés