Értékelés | Egy trilógia végére érni
Instán sem titkoltam, hogy számomra nem volt egyszerű ezt a regényt olvasni, mégpedig azért, mert nagyon szeretem a trilógiát. Egy kezemen megtudom számolni hány olyan széria ejtett annyira rabul, hogy a végtelenségig igyekeztem elhúzni az utolsó rész olvasását, hiszen egyiknél sem akartam azokat a bizonyos záró mondatokat látni. Ahogy az Aranybirodalomnál sem, de végül megtettem és most elveszetten bámulom a monitort, mert már érzem a hiányát ennek a világnak.
(A bejegyzés egyébként a Halloween projekthetünkre készült (Prológus), hiszen a dzsinnek varázsnépnek számítanak, így úgy voltam vele, hogy simán ideillenek ők is, ünnepeljük őket együtt!)
A történet szerint Nahri és Ali Egyiptom földjére kerültek, miután Manézse elől a tóba vetették magukat. A pecsét a férfinál van, aki alig tudja az ezzel járó fájdalmat elviselni és Nahri minden tőle telhetőt megtesz a boldogulásukért és próbál nem arra a belső hangra figyelni, ami szeretné biztosítani magának egy jobb, nyugodtabb életet az emberek között a férfival együtt. Tudja, hogy vissza kell térnie, hiszen az anyja minden eszközt bevet a hatalomért. Kettejük mellett láthatjuk a másik oldalt is, Dárát és Manézsét, ahogy próbálják Dévábádot uralmuk alatt tartani és megmenteni a még nagyobb összeomlástól. Ezek az alapok, ebből építkezik a harmadik rész.
Rövid tudnivalók az olvasás körülményeiről:
- Alig akartam olvasni, mert nem szerettem volna, hogy hamar vége legyen,
- 720 oldal és amikor megláttam ezt, örültem és kicsit elborzadtam, hiszen mostanában nem szeretem annyira a féltéglákat, de hát mégiscsak a kedvenc sorozatom befejezője, szóval inkább boldog voltam miatta,
- a borítója csodaszép, tetszik a zöld és az arany árnyalat, na meg az, ahogyan a város előbukkan a levelek mögül.
Röviden annyit tudok írni, hogy egy nagyszerű trilógia méltó lezárása az Aranybirodalom. Ugyanannyira tetszett, mint az előző részek és a szerző nagyon figyelt arra, ami eddig szintén a védjegye volt: a hús-vér és nem fekete-fehér karakterekre, a világról szőtt történetek mesélésére és arra, hogy minden a megfelelően legyen elvarrva, lezárva. Egyszóval imádtam, a Reading Journalomban pedig a hónap könyve lett.
Kicsit bővebben pedig így alakult a kapcsolatom a regénnyel:
Elfogódottan írom a sorokat, mert idén rászoktam arra, hogy a sorozatokat lehetőleg egyszerre daráljam le, vagyis amint elérhetőek a részek, és így sok kedvelt történetem végére érhettem, ahol néha fájdalmas volt a búcsú. Így járt a Caraval, a Harry Potter, amit újraolvastam és a Dévábád-trilógia. Az utóbbivel kapcsolatban akad egy tavalyi előzményem: ugye a Bronzváros és a Rézkirályság 2019-ben jelent meg, azokat akkor sikerült megismernem és mivel olyan függővége van a másodiknak, hogy elhatároztam, amint megjelenik, elolvasom az Aranybirodalmat. El is kezdtem... csak akkor még nem számoltam a szeszélyes szívemmel és azzal a tapasztalattal, hogy igen nehéz haladni annak a lezárásával, ami olyan sokat jelent neked. Szóval így jártam, de végül elolvastam, hiszen akkor nem lennénk itt, ha nem tettem volna.
A trilógián belül mindegyik rész másról szól. Az első Nahri rácsodálkozásáról egy olyan világra, amelyben dzsinnek laknak, akik eddig számára csak a történetekben léteztek és megláthatjuk azt a Dévábádot, ami puskaporos hordóra épült és az etnikai feszültség csak úgy várja, hogy kitörjön és amit Gasszán - ahogy a második részben lehetett látni - véres kézzel fogott, igyekezett eltaposni a hordó felé dobott szikrákat. Itt Nahri nehéz helyzetbe került, muszáj volt túlélnie és megpróbált kiépíteni egy élhetőbb világot, miközben mindenhol csak falakba ütközött. A harmadik rész pedig megint másik oldalról közelít a problémához és ezzel sok kérdést vet fel egyrészt a bizalomról, hűségről, becsületről és arról, hogy vajon a cél szentesíti-e az eszközt, amit a karakterein át meg is válaszol és regét mesél még arról, hogy nem az örökségünk vagyunk, hanem a döntések tesznek azzá amivé, na meg arról, hogy mivel jár egy ostrom ezen vagy azon az oldalon. Itt már nem annyira a politikai csatamezőn zajlanak a csaták és csak azért nem, mert a dzsinnek / egyéb teremtmények jó részének már elfogyott a türelme hozzá vagy éppen külső események sodorják véres jelenetekbe a szereplőinket.
Továbbra is három főszereplőnk nézőpontjait követhetjük nyomon egy kisebb kitérővel, amikor Manézse gondolatai kerülnek elénk, de ez egyszeri eset. Az első, nem is tudom talán háromszáz oldal kicsit döcögős volt számomra Nahri és Ali miatt, mert ott az írónő érezhetően lelassított és őket, kettejüket először Kairóban majd később egy másik úton követhetjük. Félreértés ne essék szeretem ezt a két karaktert, de az utazós leírásoknál... hát... akadtak érdekesebbek ebben a regényben, mint például Dára. Számomra ő vitte az egészet a hátán, szomorú volt látni a múltját, azt, ahogyan arra nevelték, hogy az uralkodói számára egy fegyver legyen és drukkoltam neki, hogy végre lássa meg azt, amit már régen meg kellett volna. Azok a folyamatok, amiken átment lassúak, de hitelesek és róla szerettem leginkább olvasni. Végig ott volt az események sűrűjében. Viszont Nahri az, akit a legjobban meg tudtam érteni a bizalomról szóló kérdései miatt és talán Ali az, aki a hármasból a legtávolabb került tőlem, de az ő részével sem akadt gondom igazán.
Továbbra is szeretem ebben a regényben - ahogy a sorozatban - hogy nem minden fekete vagy fehér. A szereplők komplexek (na itt már tényleg merem használni ezt a kifejezést), mindenkinek megvannak a maga indokai, célja, mozgatórugói és ez különösen igaz Manézsére. Ez a könyv inkább karakterdráma, nagyon fontos a szereplők lelki útja, legalább annyira, mint Nahriék utazásai bizonyos irányokba. A szereplők színessége mellett pedig azt is szerettem benne, hogy a szerző újfent kitágítja a világát, hiszen most a máridok és valamennyire a perik is előtérbe kerülnek benne és hogy a harmadik részre maradt még mesélnivaló titok és történet.
Bármit építek is, összeomlik.
Nemcsak a főszereplők brillíroztak ebben a részben, hiszen a mellékkarakterek szintén erősen vázoltak. Külön kiemelném Muntadzirt, aki bámulatosan szerepel itt, na meg Dzsamsédot. Egyébként az ő párosukat nagyon szerettem.
A szerző az említett lassabb részen kívül feszes tempót diktál, alig lehet elszakadni a lapoktól és a kötet vége pedig szerintem nagyon jól lezárja az egész trilógiát, szinte megkoronázza azt, de fáj a szívem, hogy vége a történetnek. A második könyv olvasása óta sejtettem, hogy ilyen lesz az egész és tetszik ez a keserédessége és az alapossága az utolsó kvázi száz oldalnak. Egyetlen negatív dolgot tudok csak felemlegetni a kötet tempóján kívül, ez pedig a szerkesztése. Egynémely helyen furcsa, máshol pedig egybeírt szavak tömege fogad és ez sajnos kivetett az élményből legtöbbször.
Tehát összességében egy jó trilógia erős lezárásáról van szó, amit én nehezen olvastam el, mert nem akartam elszakadni tőle és bár vérzik a szívem, örülök, hogy ilyen jó utolsó művet sikerült alkotnia az írónőnek hozzá és hogy végig színes karakterekkel és motivációkkal találkozhattam. Erősen ajánlom a trilógiát a fantasy kedvelőinek és azon olvasóknak, akik kíváncsiak egy dzsinnekkel és politikai csatározásokkal teli könyvsorozatra, nem fogják megbánni.
5 / 5 pont
Szerző: S. A. Chakraborty
Fülszöveg:
A Dévábád-trilógia utolsó kötetében egy szélhámosnő és egy idealista dzsinn herceg szövetségre lép, hogy megmentsék a mágikus királyságukat egy pusztító polgárháborútól.
Dévábád elbukott.
A város varázserejébe kerülő kegyetlen ostrom után Banu Manézse, a Náhidok vezére és újjáélesztett parancsnoka, Dára kénytelenek helyrehozni a bomladozó szövetségüket, valamint kibékíteni egy szétszakadt, hadakozó népet. Ám a vérontás és szeretett Nahrijának elvesztése előhozza Dára múltjának legsötétebb démonjait. Az eltiprásukhoz szembe kell néznie a szörnyű tényekkel, és rábíznia magát azokra, akiket egykor az ellenségének tartott.
Nahri és Ali szintén nehéz döntésekkel szembesülnek Kairó biztonságában, miután az utolsó pillanatban elmenekültek a vérszomjas családjuktól és Dévábád gyilkos intrikáitól. Noha Nahri békére lel az emberi otthona régi szokásai és megszokott kényelme révén, mégis kísérti, hogy a hátrahagyott szerettei és az őt megváltóként tisztelő népe ki van téve egy új zsarnok elnyomásának. Alit ugyancsak nem hagyja nyugodni a múlt, így eltökéli, hogy visszatér megmenteni a városát és a megmaradt családját. Miközben az anyja királyságában szövetségeseket keres, felfedezi, hogy sokkal mélyebben gyökerezik a máridokhoz fűződő kapcsolata, ami nemcsak a Nahrival való viszonyát, de a hitét is alapjaiban ingatja meg.A béke terjedésével sorra tűnnek fel a rejtélyes ősi szereplők, Nahri, Ali és Dára pedig rájönnek, hogy a világuk helyreállításához talán muszáj összecsapniuk a néhai szeretteikkel… és kiállniuk azok mellett, akiket egykor eltiportak.
.jpg)
0 megjegyzés