---

A mostani projekthét, a Mitikus lények hetének végén egy értékeléssel érkezem, hogy egy kicsit foglalkozhassunk az angyalokkal és a kimérákkal többek között, úgyhogy örömmel vetettem bele magam a Füst és csont leánya sorozat második részének olvasásába és vajon tetszett?

A Vér és csillagfény napjai értékeléséből kiderül:

Régen kaptam ezt a könyvet ajándékba, azóta ott porosodott a polcon és vártam az alkalmat arra, hogy előkaphassam, hiszen annyira tetszett az első rész, hogy még a lezárás közelébe sem akartam kerülni... hát most sajnos ott vagyok.

A Füst és csont leánya egy tündérmese érzését keltette a maga véres részleteivel és megvolt a saját bája és ezért, amikor úgy döntöttem, hogy felrakom a második részt az idei Csökkentős listámra és utána pedig azt, hogy elolvasom a projekthét keretén belül, nem vártam semmit a másodiktól. Illetve egyvalamit igen: azt, hogy nem fogok érteni sokat, mert régen olvastam az elsőt (ehhez képest egész jól tudtam tartani a tempót, nem panaszkodhatom), és kicsit tartottam tőle, hogy nem fog tetszeni. Tévedtem. Szerencsére.

Hangulatkép Forrás

Nem lesz ez egy hosszú élménybeszámoló, meg is indokolom gyorsan miért:
- mert tetszett a regény, úgyhogy most nincs mit szidni és
- második rész lévén nem igazán szeretnék a cselekményről bővebben értekezni, mint amennyit az érthetőség megkíván.

Úgyhogy térjünk rá a tárgyra rögtön:

Az elsőhöz képest kicsit más irányba haladt a sztori és szerencsére az izgalmas felé, hiszen háború van és ehhez mérten sötétebb a Vér és csillagfény napjai, mint a Füst volt, pedig azért abban szintén akadt jópár hasonló vonás... szóval a kettes felnőttesebb vonala nagyon megfogott.

Sokáig azt hittem, hogy nem igazán fogok tudni egy sornál többet megosztani a műről, pedig most úgy néz ki mégis. Az elején ugye nem tudtam pár dologgal mit kezdeni, ilyen például kettejük külön-külön eseményekhez kötődő szála, aztán ahogy egyre haladtam a történettel, egyre jobban kinyílt az egész, egyre inkább belerázódtam és láttam a teljes egészet, na meg sikerült tanulságot levonnom és következtetni és mielőtt leszögeznénk, hogy ez olyan nagy dolog lenne, nem minden könyv éri el ezt a szintet, de továbbmegyek, a második mű nemcsak ezt a mércét ütötte nagyon szépen.

De akkor még milyen szintet?

Kicsit kitérek, de muszáj megemlítenem a zseniális Undertale játékot, amiről már regéltem és akkor volt egy kijelentésem, hogy annak a történetét egyik regény sem tudja felülmúlni az interaktivitása és a felvetett kérdései miatt. Az a reménnyel foglalkozott, na meg a döntések következményével és itt kapcsolódunk vissza a most tárgyalt kötethez, mert a Vér és csillagfény napjai központi témája ez a kettő fentebb említett, hiszen iszonyúan szenvedteti a szereplőit a korábbi döntések miatt és mellette még ott szerepel a remény kérdése. Úgyhogy erős a könyv, eddig ez a mű idézi legjobban az Undertale-t, fogalmazzunk úgy, hogy hasonló agyagból gyúrták a kettőt, de sajnos az interaktivitást, azt a vonást, hogy részese legyek a döntéseimmel a cselekménynek, azt nem tudta adni értelemszerűen, viszont a regények palettáján nagyon erős és sok manapság népszerű kötet elbújhatna mögötte (Papírizé) és ezt kaszálták el... nincs igazság.

Forrás

A karakterek a szívem csücskei lettek, már akit úgy teremtett meg az alkotó, hogy ne kelljen utálni... és egyszerűen, ha lenne díjátadó, hozzávágnám a Legjobb mellékszereplők díjat, mert abban nagyot alkot a szerző, Zuze és Mik (Karou barátai) párosa élettel teli és vicces, Liraz és Hazael (Akiva testvérei) pedig komolyan veendő szeráf katonák, nagyszerű testvérek és bajtársak, nagyon szerettem őket egytől egyig, Kénkő miatt pedig még mindig fáj a szívem.
Akad itt egy-két másféle mellékszereplő is, akikre érdemes figyelni és akik nem lapkitöltésnek vannak, hanem célzottan azért, hogy mélyítsék a világot és ezt teszi a két főszereplő mellettük, hiszen általuk mutatódik be jobban a szeráfok és a kimérák helyzete igazán. Akiva szerintem útjának azon részéhez ért, ahol már nem fog többet változni, bár azért kérdések még akadnak egy-két dologról... Ami a leginkább megfogott vele kapcsolatban az az a folyamat, hogyan lehet megváltoztatni egy egész társadalmat (ez természetesen nem spoiler, itt az alapelvre gondolok), viszont Karou a második kötet folyamán sokat változott és ő még elég nyitott könyv, szerintem formálódik majd a szemlélete és viselkedése a későbbiek folyamán, mindenesetre mindketten szerethetőek és jó volt a szemszögüket olvasni. A mágiás részeket meg még mindig imádom, többet, még többet belőle!

A sok aspektus mellett, amit megmutat a könyv, talán egy kicsit hiányoltam azokét a katonáékét mindkét oldalról, akik gyilkolni akarnak. Nem tudom miért szeretném, de hát már sötét ez a rész, akkor lehetne még sötétebb, hiszen már így is megkapjuk a háború különféle szerepeit és építőköveit: ártatlan civilek, háborús okok, árulók, stratégák, akik generálják a konfliktusokat többek között, de főleg azt a jellemzőt, hogy a háború mennyire értelmetlen.

Tehát ebben a részben is találtam tanulságot bőven és meglepő, hogy mennyire szeretem ezt a sorozatot, na meg ezt a világot és azt, hogy a szerző ilyen komorrá tudta tenni a második részt és hogy ez nekem nagyon bejött (miért szeretem a komorságot?). Úgyhogy száz szónak is egy a vége: örülök, hogy olvastam és a VCs-ből már csak 11 kötet van hátra... idén meglesz!

Forrás

Ítéletem:

Nagyon tetszett

- kusza időnként
- szereti húzni az időt és az információelhallgatás is befigyel, de nem annyira idegesítően, hogy számottevő legyen

Szerintem a héber és a koreai borítók a legjobbak, a kérdés az, hogy melyek illenek a leginkább a regényhez... itt most egyik sem igazán.