Sorozat: -

A korábban kirakott Mindent róladban már megemlékeztem a Mielőtt elalszomról és nem véletlenül hasonlítottam össze a két művet hiszen az alapjuk illetve a hangulati alapozásuk hasonló. Viszont míg az Európa Kiadó újdonsága a zaklatás fogalmát járja körül, addig az Athenaeum egy teljesen más alapsztorival rendelkező művet hozott el a hazai piacra, amelyből azóta film is készült Amnézia címmel, tehát elérte a könyvek pályafutásának egyik legmagasabb fokát. Bár Szirmai filmhez készült kritikája elvette egy picit a kedvem a műtől, de végül mégis belekezdtem. Egyrészt túl sokáig bámult rám a gerincen lévő szem meredten, másrészt a thrillermániám nem kopott még ki vagyis javában tombol és ez elég is volt ahhoz, hogy lekapjam a polcomról.

Na jó, tettre szuggerált az a szem!

Az alap: Christine több éve bekövetkezett balesete miatt egy különleges amnéziában szenved, mely előtt az orvosok is tehetetlenül állnak. A nő amnéziája azért különleges, mert minden reggel teljesen tiszta tudattal ébred és amit az előző nap tapasztal kitörlődik a fejéből az alvással töltött órák alatt vagyis sem a hosszútávú, sem a rövidtávú memóriája nem működik rendesen, így a házastársára, Benre, illetve az orvosára, Dr. Nashre sem emlékszik. A nő viszont nem adja fel és mindennap küzd, hogy visszanyerje az emlékeit és megtudja kicsoda is ő valójában.

   

Lassan egyre több női thrillerrel találkozom pl ott volt a Lány a hegyen vagy itt van akár a most tárgyalt Mielőtt elalszom. Lehet, hogy ez a meghatározás sztereotip - nem áll szándékomban megbántani ezzel semmit és senkit elvégre én is nő vagyok és mélységesen felháborít a faji alapú meg az akármilyen típusú lenézés - de nem tudok erre jobb szót találni, nevet kellett adni ennek a jelenségnek. De talán pontosabb lenne megadni ennek a definícióját, amit meg is teszek és legalább eloszlatom a fenti kétségeket. Tehát

Egyébként felvethet egy kérdést a fenti meghatározás: ez a regény így is thrillernek számít? Nem vetettem bele magam a műfaj rejtelmeibe, de eddigi tapasztalataim alapján sokkal véresebb és megterhelőbb köteteket szokott produkálni ez a kategória és hát a fenti meghatározás egyáltalán nem hozza az általános jellemzőket... de miért ne lehetne ennek a műfajnak egy kistestvére? Vagy éppen párja?

Hogy ezt tisztáztam, sokkal nyugodtabban vetem bele magam az értékelésbe, merthogy ez a fenti szöveg teljes mértékben igaz a Mielőtt elalszomra. Viszont most egy picit bajban vagyok, mert már röviden jellemeztem is a könyvet... bár azért úgy érzem nem mondtam el még mindent úgyhogy még maradok itt egy picit regélni a kötetről. Ekkora öngól után muszáj megemlítenem, hogy legjobb tudomásom szerint - mert sokan találtak benne logikai bakikat - a szerző nem rúgott be magának egy eltévedt labdát sem bár az tény, hogy nem hozott létre tökéletes művet. Akad egy-két furaság benne, pl. miért nem látogatják meg Christine-t, de számomra mégsem ez okozta a legnagyobb problémát, hanem az, hogy egyrészt túl hosszúnak éreztem ezt a művet, másrészt pedig nem igazán tetszett nekem a vége.

Na de haladjunk sorban, kezdem az első bajjal.

A Mielőtt elalszom egy naplóregény, amelyben Christine minden egyes napját részletesen leírja, hogy másnap emlékezzen rá. Ezzel az a baj, hogy a szerző nem tudta kikerülni az ismétlést a regény megírásakor, hiszen a főszereplő semmire sem emlékszik és folyamatosan narrálja, rögzíti újra ugyanazt és ugyanazt, tehát ez az egész egy idő után unalmassá és hosszúvá válik.

A második nagy probléma pedig a regény végénél jött elő. Egyrészt thrillernél nem szokás ilyesmit elkövetni másrészt még mindig a Bőr baszdmegolós vége jut eszembe - annál keményebbet még nem találtam és sajnos azóta mindent ahhoz mérek öntudatlanul - de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Mielőtt elalszom lezárása nem illik ebbe a kötetbe. Egyszerűen annyira tájidegennek érzem, annyira oda nem valónak, hogy nem tudok ezzel megbarátkozni, meg amúgy is sokkal másabbra számítottam nem erre a nagyon SPOILERes (kijelöléssel olvasható) nagy boldog összeborulásra, SPOILER VÉGE hát ennek hány százalék az esélye?

Viszont ez a könyv a kezelt témák miatt jó, vagy legalábbis nálam egy emelkedett ki a sok közül: az idő múlásának kérdése. Maximálisan együtt tudtam érezni a szereplővel, aki huszonéves fejjel ébred minden nap egy negyvenéves testébe zárva, tehát eliramlott felette az élet és ő lemaradt a java részéről és annak a rabjaként az ablak csak egyetlen nap eseményeire világít rá. Iszonyú tragédia: minden reggel azzal szembesülni, hogy nem ért el semmit az életében, nem emlékszik a fontos eseményekre és teljesen másra van utalva. Lényegében el sem tudná magát tartani.

A kötet vége felé viszont már csömört éreztem: mindenhol csak a tragédia lesett a lapokról, egyetlen család sem volt, akik boldogok lettek volna és nem tudom eldönteni ez miért alakult így: Christine negatív szemlélete miatt vagy azért mert az a világ ennyire rossz hely? A regény még későbbi vége fele pedig újabb témák jelennek meg a színen: milyen a családtagoknak ha egy beteg rokonuk szorul ápolásra illetve egy SPOILERES (kijelöléssel olvasható) téma is, a családon belüli erőszak. SPOILER Bár ez utóbbival nem foglalkozik a szerző olyan sokat, úgyhogy csak így említeném meg, mert egy sokkal komolyabb problémához vezet el minket: SPOILER az átveréshez és ahhoz, hogy mennyire lehet kihasználni egy embert SPOILER VÉGE ám sajnos ez utóbbihoz csatlakozik a legtöbb logikai baki.

Mély együttérzésem mellé társult a feszültség az olvasás során, na meg az-az érzés, hogy itt valami nincs rendben. Túlságosan idilli a környezet, túlzottan nem történik semmi rendkívüli és mivel a kötet a thriller műfajba került ezért egy picit beleborzongtam ebbe a tökéletes világba és magamnak bemeséltem, hogy itt valami nem oké és mindig vártam a nagy lelepleződést. Valószínűleg rám is átragadt a főszereplő paranoiája és kiszolgáltatottsága, én is mindenkire ferdén néztem egy ideig. Viszont a kötet közepétől valami megváltozott, biztos lettem a dolgomban. Már akkor tudtam mi történt és a nagy csavart már jóval annak a kibontakozása előtt kitaláltam.

A cselekmény a fentebb írt gyanakvó hangulatomhoz járult hozzá méghozzá nem is rosszul, mármint ami ezt a feszült és idegölő várakozásban telő olvasást jelentette, mert különben a Mielőtt elalszomban alig történik valami. Inkább Christine napi botladozásairól szól a regény, plusz arról hogyan veszi fel a harcot ezzel az amnéziával és küzd, na meg nyomoz, hogy kiderítse mi történt és hogy kicsoda is ő valójában. Ezért nagyon is karakterközpontú ez a könyv, de nem tudom eldönteni, hogy mennyire kedvelem a szereplőket. Christine nem egy angyalka és a narrálása egy idő után idegesítő, de mégsem tudtam figyelni a ténykedését szánakozás nélkül. A többiek pedig nem kerülnek előtérbe, de ez nem is csoda, mindent Christine szemén meg naplóján keresztül látunk.

A szerző végül minden felmerülő kérdésemre válaszolt és sikerült úgy lezárni a részletes kötetet, hogy ne maradjanak kérdéseim, jó a logikai bakikat megcélzó érdeklődésem nem veszem ide. Viszont úgy gondolom, hogy túl hosszú a regény, simán lehetett volna 50 oldallal rövidebb is, hiszen csak kb a felétől válik izgalmassá a történet. Úgyhogy a Mielőtt elalszom inkább a lassú folyású történeteket kedvelőknek fog igazán tetszeni.

A kötet az Athenaeum Kiadó jóvoltából jelent meg 2011-ben, új kiadását már Amnézia címmel lehet kapni.

Fülszöveg:

Sky egy kicsit zárkózott, szorongó tizenhat éves lány, aki túlságosan jól tudja, milyen érzés kívülállónak, idegennek lenni valahol. Mikor Londonból Coloradóba költözik kissé különc nevelőszüleivel, megtapasztalja milyen egy tipikus amerikai középiskola, és milyen egy nem tipikus fiú. Zed Benedict jóképű, tehetséges, minden lány álma, csak épp sötét titkok veszik körül.

Természetfeletti képességek, szövevényes összeesküvés és két kamasz szerelme – a trilógia első része, a világsiker után, végre magyarul is!

Figyelem! A kötet a Lélektársak sorozat első része! Angol sorozatnév: Benedicts.

Még most sem tudom, hogy milyen értékelést adjak a könyvek. Sajnos nem az én korosztályom regénye ez, ha a Harry Potter után olvasom (arra a korra gondolok, amikor az első részt először kaptam kézbe) akkor nagyon szerettem volna. Így, felnőtt fejjel kissé bizonytalan vagyok ezt illetően, illetve annyira nem, mert aranyosnak tartom a könyvet.

Tehát Sky életében változások történtek: új város, új élet, új lehetőség és ő rühelli ezt. Félénk ember lévén nem szereti az új dolgokat, megnyugvást számára csak a zene hoz. Az új iskolában ezzel nincs gond, a zeneóra tárt karokkal fogadja az új tehetségeket. Oda jár Zed is, az iskola egyik rosszfiúja, akibe főhősünk azonnal beleszeret ám ő nemhiába érdemelte ki ezt a nevet, a lányt is úgy lekezeli, ahogy a többieket egészen a focimeccs pillanatáig.

Ebből a leírásból teljes mértékig kihagytam a szupererőt, szóval arról majd később írok.

Igazából az egész könyv izgalmas, nagyon könnyen elolvastam és csak peregtek a lapok, főleg a vége felé és úgy érzem, hogy jó a cselekmény illetve a hétköznapi történések közötti arány és egyszerűen jó volt olvasni és sikerült kikapcsolnia. Ahogy visszagondolok rá úgy érzem, talán egy kicsit lassan indul be a történet, a századik oldal körül volt az első jelentősebb csavar, addig csak ismerkednek és folyamatosan halmozódik a feszültség. Igazából ott raktam félre a könyvet egy kicsit, de nem azért, mert untam (dolgoztam) és kicsit később tudtam elővenni, de akkor már szinte végigszaladtam a könyvön. Az igazi élményt viszont az utolsó negyede adja, ott már nem tudtam letenni.

Viszont amit megpróbál Skyról elhitetni az elején, az nem feltétlen valós. Épp ez az, hogy aki félénk annak idő kell, hogy feloldódjon. Az első találkozásnál már poénkodik és ez szerintem így nem hiteles vagy csak nem találkoztam még ezzel a típussal. Igen, én félénk vagyok, az első harminc percben csak mosolygok és figyelek, maximum elejtek egy-egy megjegyzést és ennyi, sőt ismerek olyat is, aki a sokadik találkozásig meg sem mer mukkanni. Vagy amikor arról van szó, hogy milyen okos, amikor a raftingról azt hitte, hogy a tutajt neki kell összeállítani. Magyarországon sincs vadvízievezés és mégis tudom, hogy az kb. hogy működik. A polgárháborús esetet is ide akartam sorolni, de az tényleg hiteles, hogy a felszólítás lefagyasztja és elfelejt mindent. A raftingos szituáció pedig baráti környezetben hangzott el, tehát kifogásként nem lehet ráhúzni a ,,lefagytam, bocsi" dolgot.

A Hogwarts magyarul Roxfort.

A tragédia, ami történt vele komoly és a gyerekkori reakciója érthető, de a felnőttkori annyira nem hiteles és pont a fentit hozom példának, aki félénk, az nem így viselkedik vagy ha ilyen traumák érték, akkor nem gyógyul ki ebből ilyen szinten, még (nevelő)szülői segítséggel sem szerintem.

A vége felé, pedig az írónő megmutatta, hogy azért bátor (vagy vakmerő?) és ott már megszerettem.

Sokszor éreztem azt, hogy a párbeszédek túl gyerekesek, ilyen korban már nem szokás panaszkodni a srác apjának a fia bunkóságáról, viszont Zed egyszer ilyen, egyszer olyan viselkedésének magyarázatát elfogadom. SPOILER A többivel úgy igazán csak akkor volt baj, amikor Sky azon aggódott, hogy nem tudta, hogy randizik a fiúval, ahelyett hogy azon parázott volna többet, hogy rájuk lőttek. Ide tartozik még a szülők nem normális reakciója is, ahol az aggodalom megvolt, de a nagyobb bajt a ,,kilógtál otthonról" jelentette. SPOILER VÉGE

Egy gondolat: ha Zed azért kezdte kedvelni Skyt, mert ő a lélektársa, akkor az nem igazi szerelem. 

A lánynak egyből megtetszik a fiú, úgymond instant szerelem lesz belőle, ami később árnyalódik azzal, hogy nem tudja kezelni ezt az eleve elrendelés dolgot. Úgy érzi a félénksége és a traumája miatt nem lehet jó társa Zednek és a korábbi emlékek sem segítenek neki. A könyv közepétől eltűnt az a sok rossz véleményem és gondolatom, a vége felé egész jó kis történet kerekedett az egészből és pont az előbb leírt szál miatt.

Mini SPOILER

Hiba #3: Ha rájuk lőttek és meglátták a lányt, akkor miért mondják azt, hogy nem lesz veszélyben?

SPOILER VÉGE

Az írónő nagyon szerette a Bridgertonok történetét, enyhe utalások vannak a másik sorozat szereplőire, már csak a nevek tekintetében is. Tehát Julia Quinn regényeiben a szereplők ABC szerinti nevet kaptak (tehát Anthony, Benedict, Colin, stb.) és itt is ugyanez a helyzet, csak visszafelé (Zed, Yves, Xav, stb.) és a sorozat részei is ugyanerről a hasonlóságról árulkodnak, mert a második kötetben már Yves lesz a főszereplő és a későbbiek során a többi fiútestvér is külön részt kap. Ez nagyon tetszik! Örültem a hasonlóságnak és az utalásnak és az alap is hasonló csak itt most nem házastársat keresnek, hanem lélektársat.

Fentebb írtam már Skyról egy-két dolgot, ezért itt most nem ismételném, hanem hozzáírnék még egy pár infót. Nem esik le neki a képességes dolog, még önkéntelenül is eszébe kéne jutnia, hogy van különleges képessége. Tehát tudja, hogy régen látott fura színeket az emberek körül, igazából elnyomja ezt magában és amikor közlik vele, hogy ő savant (direkt nem írom le ki mondja), még véletlenül sem jut eszébe, pedig ha ez megtörténik, akkor a történet átlépett volna egy önmagát kereső, helyét nem találó és tagadó karakter problémájává. Itt nagyon jó szál lett volna az öntagadás, hogy ő nem savant, de így csak a felfogóképességében kezdtem kételkedni. Bevallom én a könyv feléig nem szerettem Skyt, viszont ahogy egyre több helyzetbe kerül, úgy kezdtem szimpátiát érezni iránta és persze drukkoltam, hogy a végére minden jó legyen.

Igazból még az is zavart, hogy a gondolatolvasásnál (ld. fülszöveg) nem rohant azonnal pszichológushoz. Az pedig furcsa, hogy ezt azonnal elfogadta, míg a lélektárs dolgot pedig nem. Az írónő okosan kihagyta az elfogadás folyamatát, jobb volt, hogy ugrottunk egyet az időben.

A többi karakter nem volt olyan lényeges, Zeden kívül. Érdekes, hogy mindenki próbálta elhitetni Skyjal, hogy a fiú gonosz, csak kihasználja és hogy egyéb rossz dolgokat tesz majd vele, amit a lány nem akart elhinni. Itt viszont nem érzem jónak a dolgot, nem elég ha mindenki csak egyszer mondja és röviden, hogy Zed miért gonosz (ami nem is állja meg a helyét), hanem komolyabb érvek kellenek és mivel azok nincsenek, így ezt ki kellett volna hagyni a regényből. Amúgy nagyon kedveltem Zedet, nekem ő a kedvencem. A többi Benedict fiúval ugye később fogunk megismerkedni, így most nem is baj, hogy alig tudunk róluk valamit. A mellékszereplőkről sem tudunk meg semmit, a kötelező elemeken kívül például a védelmező barát, aki szerelmes a... *spoiler* -be, így erről inkább nem írnék. Pozitívumként említeném meg, hogy a fiúk neveinek jelentése van és jellemzi is őket a kapott név (Nomen est omen.).

Felmerül megint az eleve elrendelés gondolata, csak itt most a párkapcsolati témába ágyazva. Ennek mélyebb filozófiai kifejtése van, ez egy jó szál, mert kapcsolódik hozzá az a gondolat, hogy a Földön a lelkünk csak egy fél rész, meg kell találni a társunkat ahhoz, hogy egészek legyünk. Akkor, ha a savantoknak lélektársaik vannak,  hiszen ha ez így sorsszerű, tehát eldöntetett és nincs ebben semmi véletlenszerűség, akkor az nem zár ki egy magasabb irányítót, tegyük fel egy Istent. Sky viszont ezt ellenzi a legjobban, a traumákból kifolyólag akarná tagadni a dolgot. Amúgy most kissé elrugaszkodtam a könyvtől, vallási oldal nincs benne, egyedül a sorsszerűség kérdése jön elő és ezt egy kicsit sajnáltam. Viszont Sky ateista lenne, ha mégis lenne benne egy kis teológia.

Eddig csak úgy tűnik, hogy nem szerettem a regényt, pedig erről szó sincs. Annyira várom a második részt, de nem akartam elkezdeni az első bejegyzés megírása közben/elején. Lelkes vagyok, a fülszöveg nagyon ütős történetet ígér, igen, ez pont olyan, ami ha nem létezne, akkor szívesen megírnék csak hogy ilyen legyen. Az biztos, hogy nem fogunk unatkozni és ki tudja, meg győz-e az írónő, hogy jobb eredményt adjak neki. Ígéretesnek tartom és kíváncsi vagyok a sorozat végére is, biztos hogy végigolvasom majd mindet. Magyarul egyelőre a második kötet jelent meg, ez a Phoenix, de várjuk már a harmadik, Crystal címűt is, ami szeptember 25-én fog megjelenni. Plusz tetszik, hogy a női oldalról kapták a nevüket a részek.

A könyv gyönyörű. Nagyon tetszik a borító, a szöveg elrendezése és a kiadó nagyon szép és igényes munkát végzett velük. A fejezetek elején díszítés található, a borítón lévő mintákat használták fel és le a kalappal előttük!

Köszönöm, hogy elolvastad!