Jana Robins teljesen átlagos lipcsei lány egy vak házvezetővel, egy jó baráttal és egy kis szülői hiánnyal, hiszen édesapja elfoglalt ember, nem ér rá a lányával foglalkozni. Egyik nap, egy bulival eltöltött este után Jana egy ismeretlen helyen ébred, mint kiderül Krakkóban, Griffin haverjával, aki mintha a kelleténél kissé furábban viselkedne és talán nincs is minden rendben a srác fejével...

Ijedten bolyongva a városban, bajba kerül és rájön, hogy semmi sem az aminek látszódik, továbbá találkozik egy olyan sráccal és kelti fel az érdeklődését, akitől mindenki óva inti... <-- sarkított cselekményleírás pipa

Nehéz dolog egy jó könyv után olvasni az Öld meg Jana Robinst!, hiszen a Karvalyszárnyon a maga lassú és elég egyedi módján képes volt egy lassan kibomló, heroikus sztorit elmesélni és úgy érzem, hogy azután túl hamar pottyantam bele a Jana Robins gyors világába, ami miatt szerencsétlen könyv kapta az ívet tőlem, az pedig nem mentett a helyzetén, hogy egy szörnyű tárgyfelvétel közben olvastam (amivel az volt a baj, hogy előtte még aggódtam, utána pedig már idegeskedtem és ez nem tett jót szerencsétlen Janának), de azért meg merem kockáztatni, hogy a regény ezek nélkül sem tetszene. Nézzük is meg miért:

Már az elején éreztem, hogy nem leszünk jóban a lánykával, aki felvillantotta a kicsit hisztis oldalát és furcsa dolgokat tett már az első pár oldalon, vagy csak az én logikámnak nem megfelelőt - mindenesetre nem tudtam ráhangolódni a sztorira. Ezt tetézte az, hogy túl gyorsan történtek a dolgok és nem igazán volt idő kifejteni bármit is, én pedig igényeltem volna a kéziféket (főleg hogy a lassú tempóra álltam rá teljesen), de nem találtam, nem volt mellékelve a regényhez, így alkalmazkodnom kellett volna a tempóhoz, ami nem sikerült valami jól.

Az idegesítő rohanáson túl nem tett jót a könyvvel való viszonyomnak az sem, hogy a regényben mindenki rébuszokban beszélt és az elhallgatás előszeretettel alkalmazott eszköz volt ebben a társaságban. Alapból sem szeretem ezt az eszközt, az pedig hogy itt oldalak mentek el azzal, hogy a csaj nem tud semmit - mondjuk ez még hagyján, de hogy mi, olvasók sem? Az fáj a legjobban.
A szereplők annyira mellébeszéltek egymásnak, hogy lassan azon gondolkodtam, hogy ha én így regélnék egy védésnél az egyetemen, olyan szép egyest kapnék a programomra, hogy nem győzném csodálni az elégtelenem művészien kidolgozott vonásait.

"Mégis mit vártál magadtól? Hogy minden esetben tudni fogod, hogyan dönts a másodperc töredéke alatt?"

Janára visszatérve, szegény olyan üresnek tűnik, alig emlékszem rá, nem sok maradt meg róla, inkább csak a csakazértis karaktere. De most nem? Mindent majdnem azért tesz, mert az ellenkezőjét mondják neki, de ő csakazértis megcsinálja, mert miért ne? Mondjuk ezt pont bírtam benne, bár néha csak leütöttem volna.

Mellé társult Griffin, aki engem halálra idegesített és nem értettem, hogy miért kellett őt erőltetni állandóan. Persze értem miért fontos ő, de amit a sztori közben leművelt a srác, hát... az ésszerűtlen és az indokolatlan na meg az érthetetlen jellemzők jutottak az eszembe leginkább és hogy őszinte legyek - és miért ne legyek az, azért vagyunk itt - az erőltetés szó elég sokszor eszembe jutott a jeleneteit olvasva. Pedig kezdetben sajnáltam és bár választ nem kaptunk arra a bizonyos első tettére csak utalást, vagyok annyira nem előítéletes, hogy nem fogom elhinni a találgatásokat, ha azt a szereplő maga nem mondja. Így kicsit úgy jártam, ahogy sokan az SZJG sorozat esetében Arnolddal, csak én itt nem hittem el, hogy ez a srác ilyen fejlődésen mehet keresztül, ennyire hamar. Túl erőltetettnek éreztem ezt a fajta életutat és azoktól a közbeékelt random tettektől meg falra másztam, nincs indokolva, még személyiségileg sem. Meg könyörgök, minek vele úgy viselkedni egy idő után? Nincs a többiekben egy cseppnyi túlélési ösztön sem? Falra mászok ezektől az életképtelen szereplőktől!

A harmadik pillérünk Oliver, aki azért egy erős szálat hoz, de az ő személyisége meg túl színes és egy kicsit OP (overpowered) mindenki máshoz képest - értem, hogy miért, de ő túl sokat, míg más túl keveset kapott deus ex machina módon a szerzőtől, viszont... bárcsak ez lenne a legnagyobb bajom ezzel a könyvvel!

És a romantika... na ott is csúszik számomra a téma, bár ez elég általános ha engem nézünk, hiszen nagyon nem szeretem YA könyvekben ezt a vonalat, kb annyira nem, hogy kocka poén: ha én függvény lennék, amit meghívnak, a feltételem az lenne, hogy loveInYA==false, már az első sorban és nekem senki ne mondja, hogy nincs ifjúsági kötet szerelem nélkül (Ezer éjszaka khm), de ez itt különösen időhúzósra sikeredett és unalmasra.


A mű kicsit hasonló a Csontvároshoz, csak sokkal gyorsabb az üteme, mint annak és nincsenek olyan jól adagolva az infók sem - ez a szint nekem elég a frusztrációhoz. Egyébként egyetlen egy pozitívuma van a könyvnek, mégpedig az, hogy a kitalált világa egyedi és érdekes, csak ezért raktam fel a második részt várólistára, mert érdekel mit tud még a szerző elmesélni róla. Tetszik a  különleges világa, annak a hierarchiája, a különféle lényei és a szabályokkal való sakkozás, na meg az egész téma, amire kifut végül (bár eléggé sablonos, mert nem ússzuk meg ezt a kiválasztott témát és azt már kezdem unni egy ideje, de kellemesen csavart ez a szála). Kár, hogy a karaktereken elcsúszik az egész és hogy Jana túl sok fókuszt kap az érdekesebb háttérvilág helyett - azért megjegyzem Mr Loran, a vezető, különösen idegesítően bolondra sikeredett, ő vagy egy zseni vagy egy idióta lesz végül, na, ő többször is jöhetne még.

Ami szubjektív pont az az, hogy a regény szerintem felvethetne még kérdéseket az ő saját felállított alapjához, gondolok itt az eleve elrendelésre, de nem igazán van ez árnyalva. Két csoport áll szemben egymással és kalap kabát, de lehetne több frakció, több vélemény, több elmélkedés, de ennek a gondolatiságát nem kapjuk meg részletesen, sajnos nem igazán veti fel a bővebb kifejtés lehetőségét, hiszen a két csoport elvakultan hisz az igazában, érzésem szerint egyáltalán nem akar eszmék előtt nyílni. Kár érte. Remélem azért ez később jobban előtérbe kerül az eszmeiség.

Nincs értelme többet írnom a regényről, gúnyolódni és gonoszkodni nem akarok, a közhiedelemmel ellentétben az nem az én stílusom, úgyhogy zárjuk is le az élménybeszámolóm krónikáját. Sajnos ez így sikerült, adok még esélyt a szerzőnek, de nagyon úgy néz ki, hogy nem igazán Ő az én szerzőm. Kár érte.

Ezek után senki sem hinne nekem, ezért az ajánlástól most eltekintek.

Köszönöm, hogy elolvastad!