Az elfeledett kert
,,Egy kislányt magára hagynak 1913-ban egy Ausztráliába tartó hajón.
Lélek egyedül érkezik, csak egy kis bőrönd van vele, benne néhány ruhadarab meg egyetlen könyv – egy gyönyörű mesekönyv. A gyermeket befogadja a kikötőmester és felesége, és mint a magukét nevelik fel. Huszonegyedik születésnapján elmondják neki az igazságot, és „Nell”, aki úgy érzi, hogy kicsúszott alóla a talaj, nekivág, hogy megtudja, ki is ő valójában. Kutatása során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és nyomára jut a Mountrachet család titkainak. De csak Nell halála után folytatja a kutatást az unokája, Cassandra, és akkor áll össze a kirakós rejtvény valamennyi darabja."
Hű ez a könyv, ez aztán nagyon jó volt. (Elöljáróban ennyit.)
Az egymásra találásunk egy hideg, téli vagy őszi napon kezdődött, amikor a gazdaságföldrajz zh-ra igyekeztem volna. Böngésztem a facebookot egy kis megnyugtatásért és a Könyvmolyképző híreire bukkantam amiben éppen közzé tették, hogy mely könyveket fogják hamarosan kiadni. Köztük volt ez is. A következő alkalommal, a kiadó kalendáriumában találkoztunk újra ahol el lehetett olvasni a könyv egy részletét, már itt megtetszett. A legutóbbi találkozás (ez az olvasás előtti) a könyvtárban történt, ahol szépen megbújt a könyvek mögött. Csak a szerencsén múlt, hogy észrevettem.
Az alaptörténetet a fent olvasható fülszöveg teljes mértékben tartalmazza, bár tény, hogy spoilert tartalmaz, de a könyv élvezetét nem rontja el. Már az első fejezettől rabul ejtett a történet, nagyon örülök hogy olvashattam.
,,Aki a halál néma hajójára vált jegyet, mindig a rég eltávozottak arcát keresi a parti tömegben?"
Ahogy Kate Mortontól megszoktam, kisebb bölcsességekkel egészíti ki a történetet, bár itt most kevesebb volt, mint a Felszáll a köd c. művében. Igazából nem is hiányzott, hiszen a cselekményesség kárpótolt mindenért és a szóhasználat egyszerűen mesteri volt.
A szerkesztése csak az elején volt zavaros, tudniillik az első rész az 1913. év Londonjában játszódik, a második pedig 1930-ban, Brisbaneben, a harmadik pedig 2005-ben. Mindig más szereplő szemén keresztül, ezért ismerünk meg minden karaktert és ettől lesz jó a regény. Az elején nagyon zavaros és kicsit bonyolulttá teszi ez, tehát figyelni kell rendesen a szálakra, hogy ki mikor és kivel beszél de könnyen bele lehet rázódni és a közepén szerettem a legjobban ezeket a váltásokat, a végén pedig már ki nem állhattam. Kicsivel lentebb lesz szó a regény hibáiról (szerintem) és ez is köztük van.
A legjobban amúgy az 1900-as éveket szerettem, tehát Eliza sorsa érdekelt a legjobban.
,,– Ne várd, hogy valaki kiszabadítson – folytatta Anya, és a tekintete mintha a távolban keresett volna valamit. – Ha egy lány arra vár, hogy megszabadítsák, sosem fogja megtenni magának. Még ha módja volna is rá, nem lesz hozzá bátorsága. Ne légy ilyen Eliza. Találj rá a bátorságra, tanuld meg, hogy hogyan szabadíthatod meg magadat, soha ne támaszkodj senkire."
A szereplők nagyon nagyon kidolgozottak, amiért pirospontot adok az írónőnek. Mindenki élőnek tűnik, reális problémákkal amikkel legjobb tudása szerint igyekszik megbirkózni. A végére nagyon megutáltam Rose-t, unszimpatikus lett. Lady Mountrachet sem a kedvencem igazából.
Meg kell említeni még a regényben a szereplők egymáshoz való viszonyait. A fanatizmustól az igaz szeretetig, mindenféle érzelemmel találkozunk. Hasonlít Eliza és Rose viszonya a Vámpírakadémia párosához Rose és Lissa viszonyához. Az önfeláldozás ugyanaz Eliza és a VA. Rose esetében. Bár Lissa sosem volt olyan idegesítő mint a Kertes Rose.
Linus fanatizmusa túlmutat már a testvéri szereteten, talán megőrült amikor a húga fájdalmat okozott neki?
,,Remény – hogy meggyűlölte ezt a szót! Az ember lelkébe plántált alattomos mag nem kíván ápolást, titkon gyarapszik, majd látványosan virágba borul, ahogy az ember óhatatlanul is dédelgeti. A remény akadályozza meg azt is, hogy az ember a tapasztalattól fogadjon el tanácsot."
A stílusról annyit, hogy Morton nagyon szépen ír, élvezet olvasni.
A kötet állapota és borítója: mivel könyvtári könyv ezért itt lehet a legjobban megfigyelni mennyire tartós egy adott példány (bár az ,,enyémnél" úgy nézem max. második vagyok aki olvassa ezt a regényt) szóval azt mondanám, hogy a kemény borítós extrán tartós, viszont a puháért már nem tenném tűzbe a kezem. A borító elfogadható, viszont jobb az angol.
,,Az ítélőképességet gyakran megviseli, ha az ember alól frissiben húzták ki a talajt."
Ami nem tetszett a regényből (mielőtt rátérek a többi jó részre és elemre) az a hossza volt és ellentmondásként néhány összecsapott rész. Kezdjük Rose és Nathaniel vonatútjával, erről csak megemlítés szintjén van szó, pedig nagyon kíváncsi lennék a gondolataikra. A következő összecsapott elem az a Lady és Lord Mountrachet *spoiler* úgynevezett büntetése *spoiler*. Valahogy úgy érzem Ms. Morton ezeket is megírta, csak kihúzta őket. Hiányt éreztem az elején, Nell 21. születésnapján mikor Hugh elmondja a dolgokat.
A hossza azért probléma, mert nagyon nagy kínzás hogy olyan későn tudjuk meg a megoldást.
,,A mesék különös élvezetet jelentenek, felkeltve a gyermekkor elbűvölő és olykor félelmetes érzéseit."
Nagyon szerettem benne a meséket. Én is szívesen elolvastam volna Eliza Makepeace meséit. Adják ki!
Az írónő humorát (?) mutatja, hogy beletette a regénybe Ms. Hodgson Burnett írónőt, akinek úgy tűnik az ihlete A titkos kertre Eliza kertjéből származik és Rose felépüléséből persze csak a regényben. Annyira szeretem amikor Kate belerak egy-egy írónőt a regényébe. Nem hiába éreztem hasonlóságot a két mű között, szándékosan csinálta így Morton.
Imádtam a regény meseszerűségét, a hangulatát, a kísérteteit amik ha nem lennének Julia csinálna és a szavakat, azt hogy a regény elvarázsolt és hogy meséket akarok olvasni! Annyira jó könyv volt!
Végezetül:
,,Sose feledd, hogy kellően erős akarattal még a gyengék is nagy erővel rendelkezhetnek."
Összesítés:
4,5/5 pont
Kedvenc szereplő: Eliza
Kedvenc rész: a mesék
Utált szereplő: Rose és Lady M.
Utált rész: -
Eredeti cím: The Forgotten Garden
Eredeti megjelenés: 2008
Kiadja: Könyvmolyképző, 2011
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 622
Köszönöm, hogy elolvastad!
0 megjegyzés