Fülszöveg:

Egy üveggolyó Isztambul piacáról, egy pár dobókocka egy budapesti bolondokháza mélyéről, egy lány Párizs metrójából, egy férfi fekete kalapban, egy holló tolla. 

Benyák Zoltán nemcsak érdekfeszítő történetet kínál az Ars Fatalis lapjain. Sorai észrevétlenül telepednek az olvasóra, és ott maradnak a könyv olvasása után is.

Tehát A végzet játszmája a mai téma. Igazából még mindig a hatása alatt vagyok, kicsit olyan volt a regény mintha tornádóval végigsöpörtek volna az agyamon vagy valami hasonló, az biztos hogy nem ezt vártam. Nem voltam felkészülve erre a könyvre, a filozófiájára, a szépen ívelt gondolatokra és a hangulatára. Hát igen a célközönség nem a még mindig agyhalott egyetemista a vizsgaidőszak után... na de most nem erről van szó.

Az előszóban az író egy igencsak érdekes gondolatot vet fel: ,,Vannak történetek amelyek meg akarnak születni." Ezzel már találkoztam A tizenharmadik történetben és akkor is figyelemfelkeltőnek tartottam, most - hogy így újra találkoztunk - nosztalgiáztam egy kicsit, ez a gondolat nagyon szép szerintem és igaz is és örülök hogy több ember vallja magáénak, többek között én is, de hát én nem vagyok író.

A történet szerint Anton Pal egy világcsavargó, vagyis egy világügyi aktivista - ahogyan a regényben is olvashatjuk - aki fel akarja fedezni a világot, be akarja azt habzsolni. Útja során szinte minden megállóhelyen találkozik egy lánnyal, akibe első pillanatra beleszeret és folyamatosan csak őt lesi, kutatja minden helyen ahol jár, az első fejezetben éppen Isztambulban, ám ott furcsa dolgok történnek vele és környezetével: pernyeeső és hó hullik a melegben különféle helyeken és az események különféle láncolata miatt rájön hogy a lánynak - akit követ - jelentős szerep jutott mind a Földön, mind a különleges események oldaláról nézve. Ebben a városban pedig élete legnagyobb kalandjába csöppen, ami megváltoztatja életét.

Meg kell jegyezni hogy még rengeteg idézetet jelöltem és ideírhatnám az összeset, de annak mi értelme lenne? Ezt a regényt egyben kell olvasni, ezért csak néhány kiragadott mondatot mutatok, a többit pedig tessék elolvasni a könyvből, rendben?

Igazából nekem a feléig nyögvenyelősen ment a regény, bevallom őszintén, úgy igazán nem fogott meg mert még mindig tart az a zombiszerű állapot, egyszerűen csak ezzel magyarázom. Szépnek szépek voltak a mondatok, tetszettek a visszaemlékezések de igazából Petrovics kalandjától kezdve lett izgalmas. Ő az egyik ,,kiválasztott", ők azok akik különleges képességeikkel irányítani tudják a világ alakulását, ők Isten elejtett ,,csodái", szóval szerintem tőlük lesz izgalmas a regény, a kedvencem még Simone és Mortimer karaktere volt közülük de hát ők később jöttek be. Ez a szál nagyon tetszett, ez volt az amit szívesen olvastam és ezek a könyv legjobb részei. Itt a különleges képességeken nem a szupererőt kell érteni, hanem egészen ,,hétköznapi" dolgokat, például a szerencsét. Azért írom azt hogy hétköznapi mert ez minden ember életében megjelenik, ha nagyon balszerencsés az illető csak egyszer.

Oké ez most lehet csak beleképzelés lesz de bibliai utalásokat találtam: kezdjük alapból Jézussal, utána folytassuk - bár ez nem a Bibliához kötődik, hanem Kálvinhoz - az eleve elrendeléssel. Talán - de csak talán - Mortimer szálánál a hajózás is az, egy bibliai motívum. Biztos van több is de ezekre figyeltem fel. Hoppá! A legfontosabbat kifelejtettem: a szeplőtlen fogantatást, itt egy kis iróniát fedeztem fel: a szűz mégsem volt itt olyan szűz mint ahogy azt várnánk...

Amúgy azt figyeltem meg hogy a szerző jól használta ezeket a csodákat, ha már Istent belevette nem felejtette el tanulmányozni a teológiát, a Szent Könyvet és ezt sokan nem teszik meg. Én úgy veszem észre sikerrel tette magáévá az egész elvet tehát gratulálok hogy ezt így sikerült visszaadni. Mindig Adornettóval dobálózom, de az a könyv rémes volt! Köszönöm az ellenpólust!

Emellett ott a filozófia rész is, ami miatt írom azt hogy limonádékönyvet akarok most! Ott volt az elmélkedés a vallásról, sorsról, végzetről és visszaköszön az eleve elrendelés, vagyis a predesztináció elve és a karakteren keresztül azt vizsgálja, hogy a sors véletlenek összessége vagy minden előre meg van írva és egyáltalán: írja valaki azt a könyvet? Gondot visel ránk valaki? Vagy csak megteremtett és magunkra hagyott minket? Igazából ezek olyan kérdések amelyek bárkiben felmerülhetnek és az alkotó pedig leírja az ő téziseit ezzel kapcsolatban és ez jó. Nem szúrom ki senki szemét a bibliai idézetekkel pedig akartam de ilyennel mégsem szeretnék poénkodni, na mindegy, szóval ennek a regénynek a világkidolgozása gyönyörű, ilyen gondolatokkal még nem találkoztam és igazából nem is gondoltam rá hogy pl. a szerencse-balszerencse Isten egyik eszköze lehet. Tudom ez így furán hangzik, de most komolyan, nem így van? Olyan alapvetőek hogy meg sem kérdőjelezzük a meglétük eredetét.

Ha már az utalásoknál tartunk, meg kell említeni Dürrenmatt A fizikusok című művét, annak a parafrázisa ez a regény. A Boldogtalan szűzben játszódó rész pontosan a fentebb írt műnek egy átvett formája: az igazgató aki az őrület őrültje lesz plusz annak a lány aki a saját boldogtalanságának rabja és a ,,rabok" akik nem is azért vannak ott, mert bolondok, hanem az intézmény megvédi őket a külvilágtól. Már a drámában is tetszett ez a paradox helyzet, itt is jó volt, főleg, hogy mégsem ugyanazt olvashattuk leírva mint az elődjében.

Anton karaktere fejlődik: az Istentagadó, az ember egyedülállóságát valló személyből egy komolyabb, tapasztaltabb egyén lesz. ,,A világ kegyetlen!" - hirdeti mindig és egy egész életút keserűsége érződik minden szavából és néha a tetteiből is. Antonnak a könyvön átívelő története igazi jellemfejlődés: megtudhatjuk hogy a csodák hatására hogyan válik egy teljesen más emberré. Hogy milyenné? Az majd a könyvből kiderül, mert ez spoiler lenne.

 Bár a végén nem értem azt a tettet, lehet én vagyok túl begyepesedett, én nem értek vele egyet. Amúgy itt jön a vissza a mű zsenialitása: ez is eleve elrendelés.

A többiek háttértörténetét is megismerjük és szerintem ez egy hatalmas plusz a történetnek. Nagyon tetszettek ezek a részek, a könyvből igazából ezeket élveztem igazán. Az író rátapintott a lényegre, egy műben mindig ezekben van a legnagyobb lehetőség hogy a szereplőket megkedvelje és hogy egy alkotás igazi ereje, szíve legyen. Fekete és Fehér története a jin és jang párhuzamra emlékeztetett engem, egyszerűen nem működne a képességük a másik nélkül, ők együtt alkotnak egy egészet. Pascalnál volt a legjobb a háttér, az övé egy bukás története, amit az idealizmusa okozott, de még ő is része az egésznek, a nagy gép egy kis egysége. Merinről viszont nagyon keveset tudhatunk meg, az ő szemszöge nem volt úgy bemutatva ahogy a többieké viszont ez éppen előnyére válik, mert titokzatos marad, amit tudunk róla az a többiek egy-egy elejtett szavából illetve édesanyja élettörténetéből derül ki.

Először Mortimerről azt hittem hogy Isten alakja, a passzív megfigyelőé, de később kiderül hogy tévedtem, az is spoiler hogy miért, viszont mégsem tévedtem olyan nagyot de ezt sem árulom el miben, egy beszélgetéshez van köze és Merinhez (utalás annak, aki már olvasta a regényt).

A kezdő kép leírása nagyon jó volt, Isztambult teljes mértékig el tudtam képzelni és a leírás hangulatteremtése igazán jól működik ebben az esetben de ez egy idő után eltűnt, mert a többi városnál nem volt ilyen és ezt hiányoltam, mert hol maradnak a színek, fények, formák, illatok?

,,Isztambul mindig is magán hordozta a kettősséget. Kelet és Nyugat. Vallás és Coca Cola. Könyörtelen valóság és tündérmese."

Ez a regény egy mese, tele durva elemekkel de akkor is olyan érzésem volt mintha azt olvastam volna. Az író lélekben még gyermek, ezzel tudom magyarázni hogy egy ilyen csodaszép történetet tudott írni, az egész gondolat - Isten elejtett csodáiról - nagyon szép és nagyon jól kidolgozott. Hohó! Műfajilag mágikus realizmus is lehetne, ezzel az elvvel lehet egyedül állok a világban és azért a csoda itt nem épül bele annyira a világba mint mondjuk Márquez esetében, ott egyszerűen nem lepődünk meg rajta, ha mondjuk valaki éppen felszáll az égbe, mert az egész olyan hangulatú hogy ez bármikor bekövetkezhet, de itt azért igen és rácsodálkozunk a dolgokra. Vagyis most a korábbi érvelésem cáfoltam meg, hogy ez a regény miért nem mágikus realizmus. Gratulálok magamnak!

Igaz hogy még nem olvastam a Felhőatlaszt de az Ars Fatalisban szereplő kifejezés miatt egyből arra a műre gondoltam, ez pedig nem volt más mint ,,Az élet zenéje".

A borítója egyszerű, tele jelképekkel és borús hangulatot áraszt, nekem helyből Poe Hollója ugrott be nem tudom kinek volt még ez a gondolata. A fenti képen nem látszódik de a hátsó borítón két kocka van még, a tollakkal együtt a regény jelképeit adják, igaz hogy a borítón nincs az utóbbi de tessék továbbgondolni a dolgot. Ezzel együtt puha kötés és nagyon kell rá vigyázni, a Grafoman kiadó adta ki a regényt 2012-ben és 2500 Ft-ba kerül, szerintem ez bőven megéri az árát, sőt ez még az olcsóbb könyvek közé tartozik.

Az író Jonathan Cross álnéven többek között publikált a Pokoli szimfóniák antológiába, illetve saját könyvei is vannak, ilyen a Veszett lelkek városa, a Kvartett és A háború gyermeke.

Értékeljünk!

Kinek ajánlom? A filozófusi vénával rendelkező olvasóknak, akik szeretik a különféle elméleteket de azoknak is ajánlom akikbe egy csepp ilyen vér sem szorult, azért valljuk be: nincs benne olyan sok elmélkedés.

Hasonló műnek tartom:

http://moly.hu/konyvek/friedrich-durrenmatt-a-fizikusok

http://moly.hu/konyvek/diane-setterfield-a-tizenharmadik-tortenet

http://moly.hu/konyvek/david-mitchell-felhoatlasz

Már csak az említés miatt is.

4.5/5 pont

Sokat nem tudok levonni mert nem hiszem hogy lenne miért, egyedül az zavart hogy olyan nehezen rázódtam bele a világba, ezért van a pontlevonás amúgy mindent jónak tartok.