A művészet nyelve: december 2015

2015

Géczi János: Vadnarancsok

Sorozat: -

,,Borzalmasan érzelmes az ember morfinos állapotban. A közepén már nem tudod, hogy mi van veled, félelmetes."

Amikor először láttam a Vadnarancsokat nem igazán támadt arra kedvem, hogy elolvassam, de amikor tüzetesebben megvizsgáltam a fülszöveget, éreztem, hogy mégiscsak kell, hiszen majdnem minden hívószó szerepel benne, ami engem érdekel: ,,botránykönyv, bezúzatták, társadalom, mélyréteg". Úgyhogy már több okom volt a kezembe venni ezt a könyvet és nem is haboztam sokáig.

Van olyan élethelyzet amikor az ember elkeseredett, jönnek a kisebb-nagyobb gondok, stresszhelyzetek és ott van az a levakarhatatlan kilátástalanság, ami követi mindenhova és folyamatosan sugdossa, hogy ettől nem lesz jobb sosem. És akkor jön ez a könyv, ami még rádob egy lapáttal az amúgy sem fényes hangulatra - a kötet négy másik ember terhét osztja meg az olvasóval, négy nagyon nehéz sorsot, amelyek ráülnek az olvasó vállára és fülébe búgják szomorú dalukat. A Vadnarancsok nehéz olvasmány, főleg úgy, hogy már én is értem miről van benne szó. Szomorú és nagyon megterhelő, lélegzetelállítóan fájdalmas és igazi, amely csak mély döbbenetet hagy. Elkeseredett voltam és ez a könyv rezonált velem, de nem erősítette fel a hatásokat. Csak megmutatta, hogy ilyen is van.

,,Nagyon ideges tudok lenni, ha az emberek ítélkeznek. Szerintem senki nem tud semmit, senki nem biztos semmiben. Minden megérthető, és semmi se érthető meg."

A történetek közös pontja a nehéz, küzdelmes sors és az, hogy a szereplők egy élettöredéket próbálnak elmondani, méghozzá a sajátjukat. Emellett általában igyekeznek felállítani egy ok-okozati érvelést vagy helyzetképet, azt hogy hogyan jutottak el A-ból B pontba, vagyis a kezdetektől a jelen helyzetig, amikor már elromlott minden. Drog és mentális betegség, intézetes múlt, mindenről mesélnek a szereplők, itt-ott húsba vágóan. A kötet stílusa nagyon érdekes, inkább hozzátesz az élményhez, mert kusza és picit ugrálós de ez inkább csak azért van, mert Géczi János hagyta érvényesülni a beszélőt és ezzel olyan hatást ér el, mintha az a szereplő közvetlenül az olvasóhoz szólna: kicsit csapongva, ahogyan az emlékezet engedi.

Apátia árad a lapokból és talán ezt viseltem el a legnehezebben: a beletörődést, a közönyt. Ezért volt számomra olyan nehéz olvasmány, mert én olyan vagyok, aki pörög ezerrel és megteszi amit kell, de a reménytelenség hamar eluralkodik rajtam, ha nincs mi vigyen előre, ha nem látom a kiutat. Ezért veszem körbe magam olyan dolgokkal, amik mozgatnak és ezért olyan nehéz látni, tehetetlenül nézni, ahogy mások a közönybe esnek. Na meg nem is veszélytelen! Segítenék,viszont nem tudok és én szintén hajlamos vagyok elveszíteni a szárnyaim.

,,Nagyon szeretek vizionálni. Többek között azért hagytam abba a narkózást, mert iszonyatos felébredni. Az ember egész álmában nagy szeretetben és melegben fekszik az anyja mellett. Fény, forgás, ringatózás van mindenütt, és nagyon aranyos állatok jönnek hozzá, katicabogarak, ilyen nagy katicabogár, bocsánatot kér. Aztán felébred az ember egy koszos vécében, ott fekszik a saját vizeletében."

Az első Berta, aki mesél édesanyjához fűződő szorosabb kapcsolatáról, az ő és saját életéről, drogokról, az intézetről, az őt megölni kívánó házinyanyáról, a szomorú sorsáról. Ha az ő életére gondolok, egy szó jut eszembe: sivár. Berta része egy kisebb társadalmi korképet is bemutat, bár a kimondott kritikát nem ő, hanem Juli adja, Berta csak alapoz addig... bár ha azt nézem, hogy az ő esete is egyfajta kép... na mindegy, itt most inkább a kritikai felhangra gondolok, arra amit a szereplő ír le és nem, amit Géczi János szeretne megmutatni a szereplőről.

Az egyik legerősebb mondat viszont hozzá kötődik:

,,Nagyon félek az élettől."

A második szereplő Tibor, aki, elmondása szerint:

Bohém fiú volt, azért vetette ki magából a társadalom.

Az ő részét sokkal nehezebb volt olvasni, mint Bertáét, mert míg az előző részben a lány csak-csak hozott némi pozitív életszemléletet, addig Tibor egyáltalán nem, és ő adja a kötet legszomorúbb hangvételét. Tibornál egy szó jut eszembe, ha az olvasottakra gondolok: kilátástalanság. Az ő életébe sok minden belefért, kezdve az apai kép hiányával és torzulásával - az öreg jellemére gondolok itt elsősorban - az öngyilkossági kísérletig. Tibort féltettem a legjobban a kötetből!

,,Nekem a munka két okból kell: egyrészt legyen, ami még elviselhető, tehát kevés bajjal jár, másrészt ha meg egy munka jó, akkor egyszerűen jó. Pedig nekem nem létszükségletem a munka. Képtelen vagyok emberek között élni. Mindig képtelen voltam erre, az iskolában is. Utálok dolgozni. Itt nem lehet magamat megvalósítani. De az se jó, ha az ember nem dolgozik."

Juli a harmadik és bevallom ő lepett meg a legjobban. Hasonló a gondolkodásunk és sokszor köszönt vissza egy-egy gondolatom az ő szövegében. Emellett érdekes az elmélete, amit a szorongásról írt és helyt adok neki.

,,Két rossz érzés van, a szorongás és a halálfélelem. A szorongás az, amikor az ember nem tudja, hogy mitől fél. Tizennégy éves voltam, mikor az anyámnak egy barátnője meghalt. Rettenetes halálfélelem jött rám, éreztem, hogy bármely pillanatban meghalhatok. A halálról olvastam verseket, a halálról gondolkoztam és írtam. Borzalmas érzés volt azt tudomásul venni, hogy nem fogok örökké élni, pedig már akkor megértettem a halált, mikor a fecske meghalt."

Juli nagyon nehezen alakít ki kapcsolatokat és talán ő az, aki a kötetbeli emberek közül a legtöbbet gondolkodott a helyzetén, szerintem a lány látja át a legjobban az eddigi útját. Csapong az emlékei és gondolatai között és nála éreztem leginkább azt, hogy megnyílik az őt hallgatni vágyóknak és ez a rendszerkritikában is megnyilvánul, amely fájóan találó még napjainkban is: ha akár arra gondolok, amit az iskoláról ír vagy esetleg az lehet még érdekes, amit a munkáról alkotott. A Dagonya rész a regény számomra legfontosabb része.

,,Nem azért nem szerettem iskolába járni, mert hülye tanárok voltak, meg gyerekek között kellett lenni - ezért se szerettem iskolába járni -, a fő ok az, hogy tudtam, ha hagyom, akkor deformálnak. Azzal védekeztem ez ellen, hogy semmit sem tanultam."

Józsi a négyes utolsó tagja és mire hozzá elértem, kissé kiégtem. A része viszont nagyon érdekes volt számomra a Jehova Tanúi tagsága, a származása miatt és azért, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történik vele.

Ezek után nem is tudom milyen összesítőt írhatnék, talán azt, hogy bár nem tiport agyon a könyv, de régen olvastam már olyan művet, amely ilyen döbbenetre késztetett és szerintem ezt mindenkinek el kéne olvasnia! Ne csak az irodalom (és az élet) szép oldalát lássuk! De arra fel kell készülni, hogy nem lesz könnyű menet, főleg ha valaki érzékeny az apátiára, ahogy én is.

A kedvenc idézetemmel zárom az értékelést:

,,Az irodalom igazsága azt hiszem, biztosabb, mert a szépségnek van értéke, a szépet érezni kell, és nem lehet elferdíteni."

Amiben a Vadnarancsok erős:

- húsbavágó sorsok
- érdekes történetek
- elég kemény atmoszféra, hat az olvasóra

Amiben nem az:

- nincs

Jelölések az Év végi nagy blogos párbajra:

2015 - legtöbb idézet az értékelésben

2015 - legjobb realista

2015 - legjobb életrajzi

2015 - legkomorabb atmoszféra

Ha tetszett a bejegyzés, itt lehet megrendelni a regényt:

A Vadnarancsok az Athenaeum Kiadó által látott napvilágot 2015-ben. A borító komor hatású, illik a négy élettörténethez.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Fülszöveg:

A Vadnarancsok négy élettörténet-rekonstrukciójában az író napjaink deviáns fiataljairól ad látleletet: kiforrott írói eszközökkel, szuggesztiven és szociográfiai pontossággal mutatja meg, hogy kiegyensúlyozatlan egyéniségük és a külső körülmények összjátéka sodorta őket a társadalom peremére. A Vadnarancsok-at egy nagyobb vállalkozás gyűjtőcíméül is választotta Géczi: versciklusban (melynek rlszleteit már közölték az irodalmi folyóiratok), készülő regényében, szociográfiájában és tervezett drámájában nemcsak a fiatal korosztályok szélsőséges magatartásformáiról tudósít, hanem saját életérzéseiről, világképéről is vall.

Szerző: Géczi János
Sorozatcím (kiadói): -
Sorozatcím: -
Cím: Vadnarancsok
Eredeti cím: -
Eredeti megjelenés: -
Műfaj: életrajz, életregény

Fordító: -

Oldalszám: 394 oldal

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Megjelenés: 2015
Ár: 2.990 Ft

Jelölések:

2015 - legtöbb idézet az értékelésben

2015 - legjobb realista

2015 - legjobb életrajzi

szerda, december 30, 2015

0 Komment

2015

Peter V. Brett: A Sivatag Lándzsája

Sorozat: Démon-ciklus 2.

A szerzőtől már olvastam, értékeltem:

A Rovásember

,,Talán megtörtem, de a törött csontok erősebbé válnak, és rám is ragyogni fog még a nap fénye."

Nagyon nagyon akartam ezt a részt olvasni, hiszen imádtam az első kötetet! Bár a Csontszüret sokat segített anno, abban a bizonyos válságomban, a Rovásember elérte, hogy kikapcsoljam a külvilágot és csak a démonok által terrorizált emberek küzdelmét vagy bujkálását figyeljem és ne érdekeljen semmi más. Ezért történt - mivel azt előolvasóiban kaptam és így recenziós példányként olvashattam - hogy amikor megrendeltem és megkaptam végül az első részt a maga fizikai féltégla formájában, csak pislogtam nagyokat: ez tényleg ilyen hosszú? Nekem bizony sokkal rövidebbnek tűnt, hiszen majd' két napig olvastam, hát miért nem háromszáz-négyszáz oldalas?! Ezért mikor megláttam A sivatag lándzsáját szentségeltem egyet, hogy miért nyolcszáz oldal?! Hogy fogom én ezt elolvasni?! Mostanában tartok ezektől a bitang méretű monstrumoktól, a kapacitásom lekorlátozódott a közepes méretű regényekre. Viszont annyira jó ez a sorozat, hogy muszáj volt belekezdenem és mikor befejeztem a könyvet csak annyit tudtam mondani: még!

Illusztrációk.
Forrás

A történet kezdetben nem ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész befejezte, hanem visszamegyünk az időben Jardir gyermekkorába és a szerző végigveszi az életét a kezdetektől az első rész bizonyos jelenetéig. Itt a férfi motivációin van a hangsúly és amint Brett elmesélt mindent - illetve Jardir és Krázia köré szőtte a maga misztikus történeteit - csak azután kerülünk át Szabadítóházára, ahol pedig Leesha, Rojer illetve a vándorló Rovásember útját követhetjük végig közel nyolcszáz oldalon keresztül.

Nagyon jó, hogy a szerző olyan irányba vitte az egész sztorit, mint amilyenbe én nagyon szerettem volna, hogy menjen - tehát Krázia fele - de valahogy az egész kötet túl hosszú lett és szerintem jobb lett volna kettészedni a sztorit és két rövidebb részben kiadni A Sivatag lándzsáját. Mivel ezt a terjedelmes mennyiséget nehéz lenne ízekre szedni, ezért kettő darab részre osztom a művet: Jardir szálára és Jardir szála utánra vagyis amikor már Leesháék tevékenykednek. Tévedés viszont ne essék, szerencsétlen nem tűnik el a Lándzsa végére sem, egyszerűen csak nem ő kapja meg a narrátori pozíciót. A történetet a kötet stílusa teszi gördülékennyé, de néha elég nehéz volt vele haladni, bár lehet hogy ez inkább az én bajom, hiszen általában is alig tudok haladni a high fantasyval illetve lehet, hogy a kicsit kusza időkezelés zavart be egy kissé, meg hogy a kráziai világ bemutatásakor oda kell figyelni a nevekre és a tisztségekre. Tehát na, nem egy könnyű sétagalopp ez a kötet annak, aki a sci-fit részesíti nagyobb előnyben, vagy a könnyedebb urban fantasyt.

A fentitől függetlenül elég érdekes élmény volt ez a könyvet olvasni:

1. a buszon tuti hülyének néztek, mit mászkálok én hidegben egy téglával amit kinyitok és - te jó ég - még olvasok is,

2. egyszerűen még mindig imádom a világot,

3. de repedezik a burok.

Azt hiszem az egyes pontról már eleget beszéltem, tényleg nem volt egy egyszerű mutatvány ezzel a kötettel mászkálni, de ismerősöm már el is kérte, úgyhogy mégiscsak megérte.

A második pont egyszerű: imádok Kráziáról olvasni, lenyűgözően érdekes az a világ, bár arra még nem kaptam választ, hogy ők miért pont a harcot választották az északi népek életmódja helyett még réges-régen, de ez most nem igazán lényeges. A lényeg az, hogy Jardir történetén keresztül elevenedik meg ez a terület igazán, Brett részletesen bemutatja ezt a kultúrát és életmódot és egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni az iszlámtól, folyamatosan a törésvonalháborúk és annak a vallásnak a jellemzői jutottak eszembe, bár az alapok eltérnek. Jardir része pedig olyan mértékben meggyőzött, hogy bár az elsőben utáltam, itt már egyáltalán nem tudtam irányába semmilyen negatív érzést felmutatni, csak megértettem és sajnáltam néha. Ha ez mondjuk egy nulladik rész lenne, akkor lehet, hogy Arlen helyett neki szurkolnék...

,,Vajon a magúrok miatt sodródott az emberiség a kihalás szélére, vagy mi magunk vagyunk az okozói?"

A hosszú oldalak alatt fontos kérdésekkel szórakoztattam magam: élet-e ez egyáltalán? Mi lenne akkor, ha én ott lennék? Mennyire összevethető az itteni Szabadító képe a Jézusival? Konklúziót nem állítottam fel, egyáltalán nem ütköztettem pro és kontra érveket, mert erről a világról csak olvasni jó, ott lenni és aktívan részesülni a mindennapos félelemből szívás ~~hát még a démonok támadásaiból!~~ Illetve de, egy konklúziót mégis felállítottam: annyira érdekes volt A Sivatag lándzsája, hogy amikor a valós világban tevékenykedtem, akkor is csak a sztorival tudtam foglalkozni.

Inevera

Forrás 1 és 2

Viszont Brett nem jó a női karakterek árnyalásában. Azt vettem észre, hogy nincs átmenet csak a szélsőségek és hiányoznak az összetett - hangsúlyozom - női karakterek, mert valaki vagy teljesen behódol a hatalomnak és eszébe sem jut hogy más legyen minden vagy egy erős hős, aki a démonok vérében fürdik minimum. SPOILERszerűség (utalás szintjén - kijelöléssel olvasható) Ez a kráziai kultúrában a jiwah'Sharum esetén nagyon feltűnő: amikor erről olvastam, csak arra tudtam gondolni, hogy miért nincs egy lázadó sem? Miért jó az a nőknek, ha a háremben ott kapja el egy erőszakos alak, ahol akarja...? Ám az északi kép sem jobb, Leesha a traumája után arra gondol, hogy kitől legyen gyereke és kivel feküdjön össze és ezt a szerző más nőkkel többször is eljátssza. SPOILER VÉGE Plusz a szerző nem mutatja be mi van ilyenkor az emberben, ezt átugorja és egyből azzal foglalkozik, hogy haladjon a sztori, gondolom erős személyiségeket akart, de akkor legyen bennük vívódás is!

A második egység már számomra nem volt annyira kedvelt, mint az első, pedig Leesháékkal nem volt bajom - ahogy emlékszem. Kevés a humor és Rojer nem ont szellemes megjegyzéseket pedig lehet hogy jobb lett volna hogy valaki oldja azt a fojtogató feszültséget, mert amit Brett a lelkemmel csinált az hallatlanul fájdalmas. A Rovásember képe pedig túlságosan közel került hozzám az első részben és ezért érintett rosszul az, hogy úgy fakult meg bennem, mint pl. egy városi legenda, ami szép és jó és elérhetetlen, egészen addig, míg a szemem előtt nem játszódik le, mert akkor már láthatom a foltokat pedig nem voltam rá kíváncsi. Így jártam vele is, bár szerintem ez azért történt így, mert szerencsétlen folyamatosan azt hajtogatja, hogy nem ő a Szabadító. Ezzel szemben Jardir teljesen máshogy viselkedik és már én is elkezdtem azt gondolni, amit más szereplők - és itt látszik az, hogy A Sivatag lándzsája mennyire megváltoztatja az ember véleményét, mert ez az első kötet után elképzelhetetlen lett volna ez a vélemény tőlem.

,,Nem holmi szentkönyvi hőstörténetben vagy, és engem se a mennyből küldtek, hogy egyesítsem az emberiséget."

A regény viszont nagyon jól hozza a vallási kérdéseket és nemegyszer jutott eszembe Jézus és az Őt körülvevő homály, hiszen itt egy Szabadítóról van szó, de a történet nem az isteni szempontot mutatja meg mint a Biblia, hanem a szereplőkét. Attól függetlenül a Rovásember beteljesíti a próféciát, de nem az a fő, hogy annak eleget tegyen. Ez tetszik a karakterében: nem akar megfelelni, ő csak a saját útját követi és azt akarja, hogy mások találjanak rá a saját sorsukra, amihez megmutatja az utat, de rájuk bízza rálépnek-e.

,,Ha az emberek hozzászoknak, hogy mindig én oldom meg a gondjaikat, soha nem fogják megtanulni, hogyan küzdhetnek meg velük maguktól."

Jardir az egyik kedvenc szereplőm volt ebben a részben, róla egy érdekes képet kaptam, méghozzá azt, hogy hogyan lesz egy becsvágyó kisfiúból az a harcos, aki az első részben Arlennel olyan jó kapcsolatba került. Brett általa mutatja meg a két világ, a kráziai és az ,,otthonukban remegő gyávák" világa közti különbséget. Szembeállítja a halál szentségét az élet védelmével és én élveztem erről olvasni, egyszerűen imádom ha a szerzők ütköztetnek rendszereket vagy elveket.

A geopolitika mellett érdekes és hangsúlyos a kapcsolatok alakulása ebben a részben, hiszen annyiféle akad, hogy van min töprengeni olyan hosszan: Leeshán elég sokat merengtem a fentebb leírt módon, a legmeghökkentőbb pedig Jardirhoz kötődik, de még Arlennek is kijut a jóból.

A kapcsolatok főleg romantikus jellegűek és ebben a világban ez így fura. Az első részben azért volt ott mindenféle - családi, baráti, stb - itt pedig mintha az lenne a fő kérdés, hogy ki kit szeressen. Nincs ezzel olyan sok baj, legtöbbször ez meghökkentő, de elgondolva azt, hogy a szerző több részen keresztül (öt plusz a kisebb részek) szeretné még húzni a sorozatot, komolyan nem tudom, hogyan jöhet ki anélkül, hogy mellőzze a szappanoperát. Emellett szexuálisan túlfűtött ez a regény és akadnak nagyon durva és lelkileg megterhelő részei is. Ez viszont erősen spoileres zóna és csak annyit írhatok még, hogy nehéz volt néha a szereplők bőrébe bújni, Rennáéba kifejezetten kellemetlen volt. Szerencsétlen.

Az egyik szereplő
Forrás

A regény nagyon sok szereplővel dolgozik és közülük a legnagyobb rejtély Inevera, a kráziai kultúra egyik szent asszonya. Nem sikerült rájönnöm a motivációira, ezért érdeklődéssel várom, hogy mit fog csinálni ezután. Ő egy igazi kis gonoszkodó karakter, az ilyen meg mindig érdekes! Ott van még a közösben Leesha és Rojer, akik múltjáról picit többet lehet megtudni, bár ezt a vonalat inkább Rojer viszi. Leeshát pedig nem kedvelem.

Ritka csemegét is kapunk, hiszen a magúrok szemszögét szerettem olvasni, kár hogy ebből nem volt több, de valószínűleg erre is elmegy a szerző majd a későbbiek során, mint tette Krázia esetében.

Vannak ebben a részben igazán durva történetek, amelyek mindegyike egy-egy tanulságot mesél el vagy egy nagy gyötrelmet mutat be, esetleg mindkettő. Arlené számomra most kevésbé volt hangsúlyos, mint az előző kötetben - ő most nem is szerepelt mondjuk annyit - de a története ebben a kötetben a lemondásról és az amiatti következményekről szól szerintem.

Utólag belefutottam pár logikai hibába (beszélgetések során pl.), de esküszöm, nekem egy sem tűnt fel és ezt a vonást bizony a kötet számlájára kell írni, méghozzá jó értelemben! Ha nem foglalt volna le, ha nem érdekelt volna annyira Jardir vagy a későbbiek során a többiek, akkor feltűntek volna a hiányosságok, de nekem ez nem jött össze. Bár akadt ezzel a résszel probléma, egyáltalán nem vágta tönkre a rajongásom, ezután is érdeklődéssel fogom várni a következő részeket és nagyon remélem, hogy Brett még inkább nyit a démonok felé!

A regény előnye természetesen a sokszínűsége és hogy a második rész inkább tágított a világon, mert még több szereplőt ismerhettem meg. Nemcsak vízszintesen, hanem horizontálisan - ahogyan én képzelem - nőtt az ismeretem, sőt Brett még egy mézesmadzagot is elhúzott előttem!

Kell a harmadik rész, jöhetnek azok a démonok!

,,A győzelemnél nincsen nagyobb dicsőség, és a győzelem megszerzéséhez minden lehetőséget meg kell ragadni, kicsit és nagyot egyaránt. Ez a háború lényege, és a háború pedig minden másé. Ezt teszik a legalantasabb khaffitok, amikor a bazárban alkudoznak, és az Andrah is, amikor indítványokat hallgat a palotájában."

Amiben A Sivatag lándzsája erős:

- a világa kiszélesedett és még mindig érdekes

- izgalmas

- az ezer meg egy gondolat amit kiváltott

Amiben nem az:

- néha unalmas, túl hosszú a könyv

- a női karakterek szélsőségesek

Beleolvasó:

Ha tetszett a bejegyzés, itt tudod megrendelni a regényt:

A Sivatag Lándzsája a Démon-ciklus sorozat második része és a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából látott napvilágot 2015-ben. A kiadása nagyon szép és annyi a rúna a könyvön, hogy még démont is lehetne vele ölni vagy minimum feltartani vele egy szörnyet...

a kiadóban lehet tudnak valamit...

Érdekesség:

- A kötet végén található egy kráziai szószedet, ami jól jött néha illetve egy kérdezz-felelek, amiben pedig érdekességek találhatók.

- A szerző kedvencelte a képem instagramon.

A szerző magyarul is megjelent művei:

(sötét színnel jelölve az, amit már olvastam jó molyos szokás szerint)

Köszönöm, hogy elolvastad!

Fülszöveg:

Az emberiség számára bealkonyodott. Az éjszakát vérengző démonok uralják, amik a világ egyre fogyatkozó népességére vadásznak. Az emberek kénytelenek már-már feledésbe merült mágikus jelek védelmébe húzódni. A legendák szerint élt egyszer egy Szabadító, egy nagy tábornok, akinek sikerült az egész emberiséget egyetlen sereggé kovácsolnia, és így legyőznie a démonokat. Vajon a Szabadító visszatérte is csak egy legenda volna? Talán nem. Ahmann Jardirnak, a sivatag harcosának sikerült Krázia törzseit egy démonölő sereggé egyesítenie. A férfi Shar’Dama Kának, azaz Szabadítónak kiáltotta ki magát, és két ősi kincs, egy lándzsa és egy korona is a birtokában van, amikkel alátámasztotta hatalmát. Az északi népek viszont a saját Szabadítójukban hisznek: a Rovásemberben, egy sötét, félelmetes idegenben. Egykor a Shar’Dama Ka és a Rovásember barátok voltak, most viszont halálos ellenségek. Miközben a régi szövetségek próbatétel elé kerülnek, és új barátságok jönnek létre, mindenki előtt rejtve marad egy új démonfaj érkezése, ami sokkal ravaszabb és halálosabb, mint bármi, amivel az emberek mindeddig találkoztak.

Szerző: Peter V. Brett
Sorozatcím (kiadói): Sötét örvény
Sorozatcím: Démon-ciklus
Cím: A Sivatag Lándzsája
Eredeti cím: The Desert Spear
Eredeti megjelenés: 2010
Műfaj: fantasy, dark és high fantasy

Fordító: Zelei Róbert

Oldalszám: 840 oldal

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés: 2015
Ár: 3.999 Ft