A Carriéres rakpart üres és mozdulatlan volt, nem törte meg semmilyen hang sem békés csendjét, olyan érzetet adott, mint egy víz alatti táj. Az egyetlen hangforrást egy rosszul bezárt zsilip kapuján csorgó vízéhez lehetett társítani, mígnem egy kiáltás zavarta meg a harmóniát: Gassin, az öreg hajós, beleesett a vízbe, de sikerült őt kimenteni, azután pedig a köré gyűlt emberek felfigyeltek egy másik testre a folyóban. A hajós elmondása szerint az az ember belekapaszkodott a lábába és megpróbálta lerántani őt a mélybe. Kihúzva a második testet, mindenkinek nyilvánvalóvá válik ez Ducrau, a vontatóhajók és a kőtörő tulajdonosa, aki még él, de a hátán lévő szúrt seb idegenkezűséget feltételez. Így megkezdődik a nyomozás a tettes után és ebben a játszmában Maigret lesz a játékmester, már csak az a kérdés, ki az elkövető és ki az igazi áldozat?

,,Maigret tényleg vidékre vágyott, nyugalmat akart, olvasgatni. Fáradt volt."

Teljesen más ez a mű, mint az eddig olvasott Maigreteim, pedig a felügyelő ugyanaz, maximum egy kicsit megfáradt és ugyanolyan szűkszavú velünk, olvasókkal, de mégis, valahogyan sokkal inkább tetszett nekem. Mivel kb a rosszullétem miatt úgy érzem, hogy az agyam helyén egy szivacs van, megpróbálom érthetően leírni és kibogozni azt, hogy miért érzem az eddigi legjobbnak.

,,Hadd kérdezzek valamit. Fenntartja a panaszát? Igen? És tényleg szeretné, ha megtalálnám a bűnöst?"

Az egész könyvben amúgy is kettejük, vagyis Ducrau és az ő tánca kerül előtérbe, nagyon erős jeleneteik vannak. Két intelligens férfi próbálja a másikat megtörni, de nem a kakaskodás szinten, hanem férfiasan, a jelenlétükkel, arra várva, hogy a másik félre lépjen, amíg egymás szemébe nézve óvatosan köröznek. Végig ezt éreztem az olvasás alatt és ezért is tetszett nekem igazán, ilyennel még nem igazán találkoztam könyvekben, mondjuk de, a Bűn és bűnhődés hasonló élmény, de az egyezés korántsem teljes. Ahogy az említett klasszikusban a bűnöző és a rendőr, úgy itt is ők uralják az egész könyvet, ezért nincs olyan érzékletes hangulat, mint szokott lenni, inkább végig fojtó légkör uralkodik, olyasmi, mint nyáron, amikor vihar előtt a levegő megfojt és alig kapsz levegőt - valahogy így éreztem magam itt is a kettejük közötti törésvonal okán.

Nagyon feszülten olvastam ezt a kis művet, ami a végén teljesedik ki, ahol az utolsó 20-30 oldal a várva várt vihar, de itt sem nyugodtam meg, mert a lezárás ehhez a kellemetlen érzethez kapcsolódik, tökéletesen bevégzi a művet vele. Ami szintén szűkszavú és ezt úgy jellemezném, hogy értem mi a tragédia, tudom, hogy mit kéne éreznem, de tompa vagyok: mintha egy üvegfal választana el a szereplőktől, mert én nem érzem, de ha csak egy kicsit is belegondolok, elég durva érzelmek vannak a sorok között, csak a karakterek uralkodnak a vonásaikon, nem szűrődik át hozzám csak ennek a szele. Úgyhogy bár én nem éreztem a tragédiát, mégis elismerem, hogy a legtöbb érzés (elfojtva) ebben a könyvben jelent meg az eddig olvasott Simenonjaim közül (vagy csak eddig nem figyeltem fel ilyesmire, az is lehet).

Ahogy az említett klasszikusban itt is előtérbe kerül a pszichológia, sőt ez lesz az egész könyvben a legfontosabb, a végkövetkeztetésben meg annál inkább - de ezt már megszokhattuk a korábbi részekből. A felügyelőnek kedvére való Ducrau és ezt párszor említi, az ő közös jelenteikben inkább egymás felmérése történik és ehhez szükségük van minden tudásukra. Maigret hozza a maga szűkszavú, pipázgatós vonalát és az is feltűnt ebben a műben, hogy tud kérdezni, izgalmasan tudja irányítani a beszélgetéseket. Ellenben Ducrauról egy szép kis profil kerekedik ki, sokkal többet elárul magáról és így hozza magát egyre jobban kitárulkozó helyzetekbe. Hosztilis, nagyon gyanakvó és kicsit harsány a nyers őszinteségével és modorával, de büszke arra az eredményre, amit a kétkezi munkával elért, de egyúttal teljesen megveti családját, mert szerinte ők nem tudtak felnőni az általa teremtett élet színvonalához. Az emberek iránta való lenézését kemény vonásokkal kompenzálja, pánikol és tüskés, de mitől fél? A jelleme teljesen ellentétes Maigret visszafogott, csendes de erős személyiségével, akin egyébként érződik a sejtése, olyan, mintha a férfi már tudná az egész bűntény megoldását az elején és csak bizonyítékokra lenne szüksége és pont ezért volt néha olyan érzésem, mintha Maigret lenne a játékmester ebben a műben.

,,...Maigret ekkor döbbent rá, hogy valójában két Ducrau létezik: a még saját magának is felvágó, hangosan hadováló, hosszú színjátékokat előadó Ducrau, valamint a másik, aki néha elfeledkezett önmaga megfigyeléséről, és csupán egy meglehetősen félénk és suta férfi volt."

Maigret felügyelő Forrás

Az viszont nagyon tetszett, hogy Maigret kérdezősködése nyomán a szűk válaszokból komplett élettörténetek kerekedtek és ez volt az első olyan Simenon mű, amit ezért át is tudtam érezni, végig tudtam gondolni, eddig ez nekem nem jött össze. Nem tudom, hogy én lettem-e tapasztaltabb, vagy a szerző ír jobban, de ez történt - Simenon keveset írt, de sokat mondott.

Ahogy egyre több művét ismerem meg Simenonnak, egyre könnyebb az írásaira hangolódnom és most, ahogy az előzőeknél is, hamar felhagytam a találgatással, hátradőlve élveztem a szerző krimijét, mert nem hittem abban, hogy kitalálom a megoldást, hiszen mindig olyan érthetetlen dolgok történnek a műveiben (hirtelen), úgyhogy csak vártam a magyarázatokat és úgy éreztem magam, mint Maigret kis segédje, aki folyamatosan csak lohol a felügyelő után, aki elmélyült a gondolataiban, velünk pedig egyáltalán nem foglalkozik. A szerző megmutat pár dolgot, de nem látunk bele Maigret fejébe, ezért őrülten jó a lezárás, mert én nem számítottam rá.

A rovatom megszüntetése mellett döntöttem, mármint úgy, hogy különálló cikksorozatként létezzen. Egyszerűbb, ha minden értékelés végén megosztom a külföldi borítókat na meg az arról szóló véleményem. Az eddigi részeket itt találod.

Itt már szebbek a képek, de még ez sem az igazi, külön kiemelném a rajzolt olasz borítót, nekem ez tetszik, bár az első angol sem rossz, ellenben a második a Gazdálkodj okosan! társasjátékom rajzolására emlékeztet, a dán pedig egy hajót ábrázol, hát ez sem az igazi.


A nagy kedvenc a magyar a szépséges kiadásával, a román sem rossz mert a lényeg ott van, de a spanyol nagyon felszínes, adjuk ki ezzel jólvanaz felfogással születhetett meg.

Köszönöm, hogy elolvastad!