---

Sorozat: -

    

---

Egy jó disztópiának sosem tudok ellenállni. Amikor az egyik ismerősöm kirakott egy posztot erről a könyvről na meg az ő véleményéről, úgy éreztem, hogy ez nekem kötelező olvasmány és szerencsém volt, hogy már a megjelenés előtti napokban olvashattam. Nem volt egyszerű az biztos, nem egy szokványos mű, de ezt bővebben is kifejtem:

Cselekmény dióhéjban: a világvége után, az egyik szigeten a túlélők összefognak és egy saját, félig önfenntartó birodalmat építenek ki, ahol a nők a férfiak támaszai hányingerem van és egy dolguk van: segíteni a férfiakat ahogy tudják és szülni. Ebben a világban él pár lány, akik a szabadságról álmodnak és közülük főleg Vanessa és Janey történetéről szól ez a regény.

Elnézést, hogy nem írok hosszabban a regény cselekményéről, de úgy gondolom, hogy nem azért tévedtek ide, hogy elspoilerezzem a dolgokat, vagy hogy újrameséljem az egész könyvet, így ezután maradni fog ez a rövid forma. A cselekményről egyébként sincs igazán mit mondani, mert itt nem az a lényeg, alig van benne izgalmas elem. A szerző lassan építkezik, sorra mutatja be a lányokat, különböző szemszögökön keresztül és vázolja saját életüket, szenvedéseiket, mindennapjaikat, mégis a főbb főszereplőknek Amandát, Vanessát és Janeyt érzem, bár részrehajló vagyok, őket kedveltem a legjobban. A sztori vége felé történik inkább a legtöbb dolog, de akkor a szerző már túlfeszítette a mű húrját, nem tud már akkorát ütni, mint amekkorát akar, legalábbis nem ezzel fog.

A könyv világa baromira kegyetlen, egyszerűen nem tudtam meglenni vele, ezért is kellett ez a kis szünet, amit a felénél beiktattam. Egyébként érdemes elgondolkodni az alapon, mire épül ez a kis közösség? A vallásra, azzal tartják meg a híveiket, de nem is akárhogy: nem az Istent imádják, nem a túlvilági igazságosztót, hanem a közbenjárókat, akik a szigetre hozták őket. Ez a regény, ha ezen elemeit nézem (a vándorokkal), tökéletesen bemutatja, hogyan lehet létrehozni egy ilyen túlszabályozott mikroközösséget, mert amikor még mi becsatlakozunk, akkor csak egy közbülső állapot létezik (a vallási felhanggal, a szigorú szabályokkal, a kettő életért kettő eltűnik szabállyal), de az igazi arculcsapást az utolsó oldalak osztják ki ránk: SPOILER (kijelöléssel olvasható) ott mutatkozik meg, hogy ennél még sokkal rosszabb is lehet, de a szerző ennek a lehetőségét csak felvillantja, olyan mintha szólna: ,,Nézd csak!" és kinyit egy ajtót a pokolra, majd becsapja. Zseniális!

Egyébként ennél erősebben még nem éreztem a disztópiák súlyát olvasás közben, eddig egyiknél sem jött rám a félelem, hogy ténylegesen igazi és erős jövőképről olvasok, ami akár velünk is megtörténhet! Az Örökké a tiédnek akadt egy hasonló hatása, de abban volt némi futurisztikus vonás, ezért más a Lányok csöndje, mert nincs benne semmi jövőbeli technológia, sőt! A könyv világában a közösség természetközeli életmódot folytat, a modern eszmék és tárgyak nélkül, ettől volt számomra félelmetes illetve hihető, hiszen bármelyik embertársunk, bármely kis csoport dönthet úgy, hogy kialakítja a maga kis zárt disztópiáját, akár ilyen feltételek mellett.

Az ijedezésem mellett pár másik érzelem is játszott bennem, többek között a borzongás és az undor, ezt ki is fejtem nyomban! Kezdetben sokáig kerestem a disztópiajellegét a könyvnek, mert nem tűnt a műfaj megfelelőjének és nagyon bennem volt Picoult Egyszerű igazság könyve, szerintem kísértetiesen hasonlít arra, és folyamatosan annak a világa jutott eszembe a szereplők egyszerű életmódja miatt. Amikor pedig elkezdtek virágnyelven beszélni a karakterek a helyzetükről vagy amikor a szülések voltak és a nők megsiratták a lányaik születését, kezdtem rosszul lenni az éledező felismeréstől, de nem mertem hinni a saját gondolataimnak, mondom, biztos, hogy én értem rosszul. Eljátszottam a kötet közepéig ezt, majd az egyik lány - Amanda - szálánál lettem igazán piszkos a tudattól és a bizonyosságtól - ez olyan teher, amely rámragadt. A regényben később ugye kerek-perec ki lesz ez mondva és ha valaki még nálam sokkal szkeptikusabb, lehet hogy csak annál a résznél jön rá, bár hiszem, hogy később is ugyanakkorát üt az egész, így legalább megspóroltam magamnak a döbbentettel vegyes hasbarúgást.

,,Szép lenne, ha mindig nyár lenne, de nincs. És soha nem is lesz. A fagy eljön és véget vet a nyárnak, és nekünk haza kell menünk. Egyébként halálra fagynánk, vagy éhen halnánk. Házasságra kényszerítenek minket, akár szeretnénk, akár nem."

Sokáig azt hittem, hogy a mű tartja azt a vonalat, amit én A vörös sátor mű sajátjának elképzeltem, legalábbis ilyesmire várok (még nem olvastam), tudniillik csak a női oldallal foglalkozik a szerző a végig, időnként van egy-két kikacsintás, de nem jellemző rá a férfiak szemszöge vagy akármilyen velük kapcsolatos gondolat, van egy-kettő, de azok aranyat érnek. Mégis végig megmarad női regénynek, főleg, amikor látni lehet az anyák és a lányok közötti kapcsolatot, sok gyermeknél feltűnik ez (jó persze nem mindenkinél) ami szép, az viszont szomorú, hogy nem tudnak védelmet adni... vagy dühítő? 

Janey

Már írtam, hogy három kedvencem van a sok színes személyiséget felvonultató szereplői sorból, hiszen sokuknak megismerhetjük a gondolatait, mégis három kiemelkedő volt számomra közülük: Amanda, a szomorú lány és a körülmények megszenvedője. Őt a történetéért kedveltem nagyon és miatta kellett leraknom a könyvet több hétre... vele szemben Janey egy lázadó alkat, okos és összerakja a képet hamar, ezért bírtam nagyon. A harmadik lány, Vanessa, valamilyen szinten a főszereplője ennek az egész őrületnek, olvasott, ravasz és nagyon tetszettek a részei, de főleg az, ahogyan szemléli a világot. Tudós alkat és kíváncsi az Óvilágra, ahol régen tüzek gyúltak és elmúlt az élet a Földről.

A Lányok csöndje egy erős, fojtó mű, elborzasztó és utoljára ennyire a Rovásembernél feszengtem, emellett nincs benne sok cselekmény, az atmoszféra és a háttér a lényeg, erre épít a szerző és ezt teszi nagyon jól. Kislányokra jellemzően történnek a dolgok (romlatlanul még és őszintén, egy kicsit bárdolatlanul), de a szándék és a szabadságvágy ott van mindannyiukban (ezzel pont tudtam azonosulni, volt az életemben egy olyan szakasz, amikor én is ezzel küzdöttem, de ez már elmúlt). A könyv apró elemeket tesz furcsává, diszharmóniát komponál és zavaros érzéseket kelt. Nem fogom egyhamar elfelejteni és nehéz volt elolvasnom, de nem bánom, hogy megtettem, hiszen megmutatkoznak a jellemek benne: olyan lányok bizonyulnak bátornak, akikről senki sem gondolta volna (még ők sem) és olyanok maradnak a fenekükön, akikről meg én nem gondoltam volna, hogy ezt fogják tenni és ez a mű tele van elfojtottsággal, az olvasó szinte megsavanyodik tőle.

Ajánlom azon olvasóknak, akik szeretik a komolyabb történeteket, főleg a disztópia jellegűeket, de készüljön fel mindenki, itt nincs kegyelem; korosztály szintjén a 18 feletti olvasóknak, főleg nőknek.

- Egyéb -