---

Nem vagyok valami nagy stand-upos kivéve, ha vizsgán vagyok vagy valami kiselőadást tartok kisebb közönségnek (a stressz nálam humorban nyilvánul meg), mert akkor én szintén belekerülök a csapatba helyi szinten, de egyébként nem szoktam nézni / hallgatni őket. Kiss Ádám nevét ismerem, olvastam a könyvét is, de nem nyűgözött le vele és azt hittem, hogy ennyi lesz a közös dolgom ezzel a kategóriával és akkor láttam, hogy megjelenik A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit Kőhalmi Zoltántól, aki nálam komolyabb szinten űzi a stand-upot. A szerző személye nem vonzott, az viszont igen, hogy egy skandináv krimi paródiát olvashassak, mert szeretem a thrillereket és ez nem áll tőlem messze, de a humor sem! Úgyhogy felcsaptam, itt vagyok, értékelem és közben szakadok a borítóvédőn lévő hátsó szövegtől, amit a bejegyzés írása közben olvastam el.
Bocsi, én nem húzom át az ö,ő-ket, de nyugodtan odaképzelhetitek, ha ez valakit megnyugtat.

A történet alapján Bjornsen felügyelőt hajnali háromkor telefoncsörgés ébreszti fel, mert egy különösen kegyetlenül elkövetett gyilkossághoz hívják, ami megkönnyebbüléssel önti el, mert legalább nem a kéregzuzmószesz fogyott el, ahogy álmában történt vele a felkelése előtt. Szóval útra kel a tett helyszínére, ahol "a házigazda vérbe fagyva tölti az időt.

A felügyelőnek viszont épp így volt megnyugtató, nem nagyon látott meghitt otthonokat hullák nélkül." 

Úgy néz ki, az áldozat találkozhatott egy kemény kritikusával és az a mondat is új értelmet nyer, hogy "fejébe szállt a dicsőség". Úgyhogy Bjornsen tizedesével, Anadylmmal elkezd nyomozni a lehetséges elkövetők után és hogy miért nincs kávé a halott író házában.

Már a kötet első lapjain lehet találkozni azzal a stílussal, amivel a szerző a végéig elkíséri az olvasóit, aminek nagy megörültem, mert az egyik tanárom fantasztikus előadásainak viccekben gazdag hangulatát idézi az egész szöveg (mármint a távoktatás előttit) és ezt a szintet egyébként végig tartja: pontosan ugyanolyan őrült, néha fekete humorú, időnként fárasztó favicc jellegű a történet, mint ahogy vártam tőle olvasás előtt. Nagyon sokat lehet nevetni rajta, az abszurditásán és a paródiajellegén, ami szerintem nagyon jól működik. Az elején emellett érződik, hogy Kőhalmi Zoltán nem annyira gyakorolta az írást, vagy legalábbis úgy tűnik (vagy ez is direkt van, én már nem tudom), de az ötlete egyedi és a végére sikeresen belelendül a mondanivalójába, úgyhogy ezt a tényt elnézem neki.

A férfi... nemcsak a cselekményt, a thrillerekben / krimikben általában felbukkanó karaktereket, háttértörténeteiket parodizálja, hanem még az írási stílust is, például a betűkkel, mert az ö és ő betűk áthúzva jelennek meg a lapokon, aminek olvasása csak először furcsa, de utána lazán meg lehet szokni. Illetve mások szintén kapnak a fejükre, például a japán írók, a különféle nemzetek, a nyomozófeleségek, a művészek, sőt még a könyvkiadás szakmájának egyéb szereplői... egy külön humorforrás a narrátor kérdése esetünkben. Egyébként a kötet nem vérfagyasztó és nincs nyomasztó hangulata, de cserében sokat lehet nevetni rajta. Alapból nem vártam tőle semmi ilyesmit, mármint, hogy túlságosan erős atmoszférája legyen, cserében gore-t, morbidságot, meg humort és annak néha a fekete fajtáját igen és azt elég sokat kapunk.

Hogy a fenébe tudnék ennyi nevet megjegyezni? Ráadásul mindegyik Ilyensen meg Olyansen. Miért nem mondja azt, Narrsen, hogy az a fickó baltával a fejében? Mindenkinek könnyebb lenne."

A programozók által jóváhagyott regényt - mi szintén sok kávét iszunk - nagyon szerettem olvasni! Egyrészt a fentebb említett humor miatt, másrészt a fárasztó története, harmadrészt pedig a szerző kreatív és számomra egyedi ötletei miatt. A sztori több epizódból áll, az elsőben egy kegyetlen módon megölt író gyilkosa után nyomoznak, aki nemcsak rajongókat szerzett magának... Ezzel szemben a második rész egy kicsivel jobban tetszik nekem, ahol kiderül milyen fontos a helyesírás, de igazán a szektás, metálos bandás szál jön be igazán. A harmadik egy kicsit fura mixet hoz össze, vagyis megmutatja, hogy a bandaháborúk hogyan férnek össze a vámpírregényekkel. Egyébként akad még két rész az előző hármason kívül nagyjából ennyire furcsa témákkal, de mindenki nyugodjon meg, az író összefűzi az eseteket egymással a főhőseinken keresztül! A vége pedig hát... fantasztikus lezárással tehettem le és nagy mértékű lelkesedéssel.

A harmadik erősségről még egy szót nem írtam, viszont arról nem is kívánok disszertációt írni, egyszerűen csak itt hagyom azt a pár mondatot, hogy Kőhalmi Zoltán meglepően kreatív ötletekkel pakolta tele a könyvét és nagyon pozitívan csalódtam, olvasás előtt nem vártam semmi ilyesmit tőle. Nagyon tetszenek a megvalósításai, a vége és ez az egész úgy, ahogy van. Egyszerűen nem tudom, hogy pattant ki a fejéből, de biztos sok kőhal(o)m(ny)i ötletéből válogathatott hozzá... oké, rossz vicc volt.

Illetve egy negyedik, rejtett erősséget is felfedeztem a lapokon, méghozzá a szereplők jellemét. Bjornsen egy keménykötésű felügyelő, akinek meg sem kottyan egy-egy végtagjának elvesztése, vagy bármi, amíg van szesz és kávé, addig ő jól elvan, köszöni szépen. Egyébként nála jobban Anadylmot kedvelem, akinek a nevét máig nem tudtam megjegyezni, de mindegy is. Kettejükkel kapcsolatban annak örülök, hogy a humor nem a főszereplők butaságából táplálkozik, mert ezek ketten okosak, na meg talpraesettek és elég hamar összerakják a képet.

Úgyhogy összességében ez az a regény, ahol mindenki, de tényleg mindenki kap az arcába egyet és ezt annyira imádtam! A szerző senkit sem kímél és ezt olyan humorral teszi, hogy ha nem fáradtam le tőle, akkor sírtam a nevetéstől. Ebben a félévemben különösen nagy dózisban kapom a humort mémekkel, tanároktól jövő viccekkel, de úgy néz ki ebből sosem elég, továbbra is kell ez nekem! Meg amúgy is: a humor nem rossz dolog, oldja a stresszt, úgyhogy ajánlom, mert annyira lefáraszt majd titeket, hogy nem lesz erőtök mással foglalkozni!