A művészet nyelve

2014

Felejtsd el, amit eddig tudtál a kibucról, a jaffai narancsról, a Maszadáról, az izraeli atombombáról, a megszállásról, Izrael háborúiról és gazdasági csodájáról. Felejtsd el, mert Ari Shavit durvaságig őszinte monumentális riportjából kiderül, hogy semmi nem úgy volt.

A szerző az izraeli atombomba atyjától a volt belügyminiszterig megszólaltat mindenkit, aki még él és tudja az igazságot arról, hogyan vált földönfutóvá 1948-ban Lydda palesztin város 35 ezer lakosa. Hogyan rejtették el izraeli mérnökök a Negev sivatagban épült urándúsítót. Hogyan és miért vált az ezredforduló táján Tel-Aviv a zene, a drog és a szex egyik világközpontjává.

A könyv – éppen kíméletlen igazmondása miatt – már megjelenése pillanatában heves viták tárgya. Shavit nemcsak mondja, hanem tények és tanúk által elhitetni is igyekszik, hogy Izrael elpusztul, ha nem vonul ki a megszállt területekről. Ez persze nem tetszik Tel-Avivban. De Shavit szerint Izrael elpusztul akkor is, ha nem semmisíti meg az iráni atomreaktort. Ez persze nem tetszik Washingtonban. Ám ettől még igaz lehet, s hogy igaz-e, arról az olvasónak kell döntenie.

„Sok-sok éve ez a legjobb könyv, amely ebben a témában megjelent” – The New Republic.

„Egy nagy mesélő szívével és egy történész elméjével, Ari Shavit meggyőző és nagyhatású könyvet írt a modern Izraelről” – Jon Meacham, a Random House kiadói csoport főszerkesztője.

„Egész felnőtt életemben vártam, hogy egy izraeli eljusson az ország létének legmélyebb titkáig, és felfedezéseit megossza másokkal. Ari Shavit most megtette ezt, és ragyogóan, mert ez az ember költő és próféta egy személyben” – Jeffrey Goldberg, The Atlantic

"Az Izrael-kérdés nem oldható meg vitatkozással. Amilyen bonyolult, se az érveknek, se az ellenérveknek nem fog engedelmeskedni. Az egyetlen lehetőség, hogy megbirkózzunk vele: elmondani Izrael történetét. Ez az, amire vállalkoztam ezzel a könyvvel."

Politikaföldrajz órán tanultam a cionzimusról, a zsidók történetéről, az Izraelbe jutás óta történt háborúkról, bár azt nemigen mondtam volna, hogy mestere lennék a témának és az ott élő népeknek. A Hazám, az ígéret földje számomra jó olvasmány volt, kitöltötte azokat a hézagokat, amikről még nem hallottam és az eddig összegyűjtögetett ismeretmozaikok értelmet nyertek.

A kötet az izraeliek sorsát mutatja be a történelmi tényeken és az egyéneken keresztül. Sok fontos embert megszólaltat, olyat aki ott volt a lyddai eseményeknél és olyat is, aki a Negev sivatagban tevékenykedett. Ezzel együtt a szerző megpróbálja megmagyarázni a történések hatásait, például mi az, amitől most Izrael bajban van, milyen a mai kép, kik a jelenkor ellenségei és hogy mi lesz a sorsa a nyugati bástyának az iszlám országok tengerében?

Értékelésem: 4 / 5 pont

Kategóriák: riport, történelmi könyv, életrajz.

"Ahhoz, hogy béke legyen e föld két népe között, valószínűleg
több kell, mint amire ember képes."

Azt hiszem először a facebookon találkoztam ezzel a könyvvel a kiadó tevékenységének köszönhetően és mikor megtudtam, hogy miről szól, azonnal olvasni szerettem volna. Az országok nagyon érdekesek és egy olyan nép története is az, amelyik csapást csapás után szenvedett el. Igaz, hogy a kötetből kiderül, hogy sokkal árnyaltabb a kép, mint azt elsőre gondolnánk.

"Megtanultam, hogy a Közel-Keleten nincsenek egyszerű válaszok, és az izraeli-palesztin konfliktusra nem létezik gyors megoldás. Rájöttem, hogy Izrael helyzete végtelenül bonyolult, még az is lehet, hogy tragikus."

Az első pár oldal olvasása közben úgy éreztem, hogy ez nem az én könyvem és le is írom, hogy miért. Ez a gondolat folyamatosan motoszkált bennem a kötet végéig és csak ott jöttem rá, hogy a szerző stílusa és az elején a folyamatos ismétlések szinte az őrületbe kergettek. Úgy érzem, hogy az utóbbiból nagyon sok volt és egy kicsit unalmas volt a fejtegetés, főleg a legvégén. Lehet hogy ez sokaknak jobban fog tetszeni mint nekem, de mint egyszerű olvasó azt írom, hogy a legutolsó fejezet túl hosszú volt. A többivel semmi baj nem volt (talán az első kettővel), mert szerettem a történeteket és az életutakat.

A bevezetésben leírja hogyan élte meg a folyamatos háborúkat és emiatt is érzem azt, hogy a vége felesleges. Itt úgy vélem, hogy vagy az egyik marad - tehát az elején és a fejezetekbe beékelődve - vagy a másik, de én jobban örültem volna ha ezek a gondolatok csak a kötet végén jelennek meg. Úgy érzem, ott erősebb hatást gyakoroltak volna rám, lévén, hogy az itt megírt összefüggések sorban visszaköszönnek a fejezetek során. Ám ha már így alakult, nem mehetek el a szerző gondolatai mellett sem, mást vártam. Egy kesergést a rossz sors felett és nem az önhibáztatást. Nem azt, hogy elbeszélje az okokat, a miérteket és ezzel éreztesse a bűntudat alóli feloldozás vágyát (talán).

"Amivel szembekerültünk, az hazám három nagy kérdése: Miért Izrael? Mi Izrael? Fennmarad-e Izrael?"

A fejezetek általában egy bevezető résszel kezdődnek, amelyben Shavit elmondja a maga monológját, majd az aktuális történetre terelődik a hangsúly és a végén egy összefoglaló résszel zár. Az első fejezet túlságosan közeli szeretett volna lenni és ezért nem tetszett. Megpróbálta elérni, hogy beleképzeljük magunkat a rokona helyzetébe, megpróbált minket is bevonni, mintha mi is ott lettünk volna, de ez így nem működik, rossz volt a nyelvtan használata. A későbbiek során ez megoldódik, de ott nagyon zavart. Az első néhány fejezetet azért is nehéz olvasni, mert ott van az akkori politikai helyzet leírása is és ez nem mindenkinek emészthető.

A második fejezetben jöttem rá, hogy hogyan akarja bemutatni Shavit a történeteket! Dokumentumfilmszerűen. Egyszerűen el tudtam képzelni, hogy az író megy például a jaffai narancsültetvényeknél - ami tiszta ciki rám nézve, mert ez a negyedik fejezet - és folyamatosan beszél a kamerába, eközben karjával széles mozdulatokat tesz, hogy a néző szemét a híres gyümölcsökre terelje. Ezzel így el is játszottam egy ideig, nem volt ezzel gond.

A regény kronologikusan épül fel, minden fejezet egy-egy kulcsfontosságú létesítményhez vagy eseményhez kapcsolódik, és a fő elem egy-egy évszámhoz kötődik. Igazából először azt hittem, hogy nem lineáris a történetvezetés, ám rá kellett jönnöm, hogy az, csak egy kicsit fura megoldással. A szerző - hogy ezt az eseményt beilleszthessük a nagy egységbe - minden fejezetben visszamegy a kezdetekig, hogy minél tökéletesebb képet kaphassunk az adott időszakról vagy annak hatásairól, kiváltó okairól. Ezek a részek kifejezetten tetszettek, főleg a harmadik fejezettől. A háború leírása (itt most a lyddai eseményekre gondolok, az Ein Harodban történtek annyira nem foglaltak le) szörnyű volt és most nem a rossz minőségre gondolok, mert ezt nem mondhatom a regényre, hanem arra a brutalitásra ami miatt fájt a szívem az emberekért. Maszadával nekem előtörténetem van, ugyanis az egyik kedvenc regényem a Galambok őrizői azt a történelmi eseményt mutatta be, amely a Hazám, az ígéret földje fiait, lányait is mozgatta. A Heródes által épített erőd zsidó népessége a rómaiak ostromával körülzárva az utolsó napokban a hősi halál és szabadság mellett döntött: megölték szeretteiket és önmagukat, hogy a döbbent katonák csak a holttesteket találják meg. Erre nem tudok jobb szót írni, intenzív volt az élmény. Egy éve olvastam az elődöt és ahogy újra azon a helyen találtam magam, eszembe jutott a másik által kiváltott érzések hada és a kettő együtt valami eszméletlen élmény volt. Maszada egyúttal a miszticizmus jelképe is lett az izraeliek számára és ha egy magyar (egyébként református) lányra így hat a dolog, akkor vajon a tényleges szereplőkre hogyan hathatott?

"A régi erőd lakóinak elszántságát akarja beléjük önteni, de meg is akarja fordítani a történetet - a pusztulás történetét a diadal történetévé akarja alakítani."

A fülszövegben is olvasható a mondat, miszerint a kötet megjelenése előtt már hatalmas vitákat váltott ki, de úgy érzem van is miért. A szerző őszinte és a leírt dolgok durvák és ellentmondásosak. A békés cionizmus nem fér meg a palesztinok kiűzésével, az atom BÉKÉS birtoklását viszont megértem (bár nem teljes mértékben) és feláll a szőr a hátamon Irán fegyverkezése miatt. Lehet, hogy naiv vagyok, ez van, de azt bizton állíthatom, hogy folyamatosan kutattam azon jelek után, amelyek megmondhatják a szerzőről, hogy nem ír igazat. Itt ilyet én nem találtam. Biztos vagyok benne, hogy Ari Shavit meggyőződése teljes tudatában írta le a sorokat. És ezt sok ember nem fogja elfogadni. Nekem azért tetszett a mű, mert Shavit nem az évszázados fájdalmak miatt kesereg, hanem egy olyan kitárulkozó, őszinte és bűnbánó ember sorait olvastam, aki végigvette népe hibáit. Melyik nemzet csinálja ezt? Mi, magyarok, mit mernénk bevallani? Minden tiszteletem az íróé!

Megpróbálja megmagyarázni az ismert, nagy alakok tetteit - mint például Herzl Tivadarét - és ezt minden nagyobb vagy kisebb történelmi eseménynél megteszi. Az egész könyv minden egyes fejezetében a szerző az okokat tárja elénk, így mutatja meg Izrael jelenlegi helyzetét és fejlődési útját. Nekem személyes kedvencem, a Club Allenby 58 klubhoz kapcsolódó történetek voltak, arra voltam a legjobban kíváncsi.

Az egyéni sorsok bemutatása színes, nem lehet azt mondani, hogy unalmas lenne. Ari úgy mutatta be a történeteket, hogy az adott személy hogyan változtatta meg a történelmet, illetve hogyan hatott a tevékenysége arra. Mozaikokat kapunk és az olvasón áll, hogy össze tudja-e rakni őket. Nem biztos, hogy nekem sikerült, pár év múlva újraolvasom és majd meglátjuk, hogyan fogok viszonyulni a kérdéshez.

Club Allenby 58
"Az embernek az az érzése, mintha hirtelen
mindenki eldöntötte volna, hogy ami elég, az elég. Mindenkinek
tele van a hócipője a kamuzással, a politikával, a terroristák
támadásaival. A vallásos fanatikusokkal. A megszállt területekkel.
A kötelező tartalékos katonai kiképzéssel. Szóval
mindazokkal a nyomasztó dolgokkal, amelyek mindig is felnyomták
az itteniek agyát."

A könyv párszor belém mart és egyáltalán nem lehet rá azt mondani, hogy hidegen hagyja az olvasót. A beszámolók néha kegyetlenek, de őszinték. A legdurvább rész a háború volt, ahogy a katonák visszaemlékeztek a múltra.

Mohammed is felszólal, ami azért volt jó, mert Shavit nem csak az egyik fél álláspontját szerette volna bemutatni, hanem a másikét is. Jamal Munheir adta a legdurvább részt, a legfájóbbat. Az otthon elvesztésének szomorúságát.

Az egyik jellemző, amit ki szeretnék emelni az askenázi és szefárd zsidók közti konfliktus. Ez is benne van a kötetben és számomra nagyon érdekes volt a leírása. Az az egy mondat ragadt meg az emlékezetemben, szinte beleégett, hogy Izrael az európai zsidóságnak készült és ez a két csoport közötti konfliktus alapja.

A világháborúra is kitér, szintén emberi sorsokon keresztül. Én úgy láttam, hogy a nép a túlélést választja, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá és ahogy változik a történelem, úgy igazodnak ahhoz a célok is.

Egy külön fejezet szól Iránról és az általa teremtett fenyegetésről, arról hogyan nőtt meg hatalmassá észrevétlenül a majomkenyérfa és miben áll az igazi veszély. Ezzel együtt a kötet végénél lévő pár fejezet már azzal foglalkozik, hogy mik a jelenkori bajok és mivel kell majd szembenéznie Izraelnek. Például ilyen a demográfiai helyzet felvázolása is. Igazi társadalomföldrajzos könyv!

A kötet végén egy szómagyarázat is található, aminek nagyon örültem, hiszen sok olyan szóval találkoztam a lapokon, amiket már hallottam valamikor, de nem tudtam a jelentését. Szóval ez hasznos volt.

A lezárás egy kicsit hosszúra sikerült és untam is, de erről már korábban írtam, nem ismétlem meg újra.

A könyvet az Atlantic Press kiadó adta ki 2013-ban. Nagyon tetszik a borító az összefonódott törzsű fákkal és gondolom a Szentföld képével.

"A zsidó népnek, ha fenn akar maradni, szüksége van a Szentföldre."

A magyarországi bemutató képe.
Forrás: a kiadó facebook oldala.
https://www.facebook.com/hazamazigeretfoldje/posts/476096182504844:0

"A jövő Isten kezében van. De ha ezt a viszályt zsidó-palesztin konfliktusból zsidó-iszlám konfliktussá teszik, annak szörnyű következményei lesznek."

Igazából még rengeteg dologról írhatnék, de direkt nem teszem meg. Tíz oldalt számoltam össze végül, ennyit jegyzeteltem az olvasás alatt. Fentebb nem írtam az ofrai fiatalokról, az atomfegyverről, a fellendülésről és a mostani demográfiai képről és még sorolhatnám miről nem, illetve rengeteg idézetet jegyzeteltem ki, de mindent nem zsúfolhatok bele ebbe a bejegyzésbe. Túl sokat beszéltem a könyvről és mégis olyan kevésnek érzem, mert csak a felszínét karcolgattam a helyzetnek. Azt ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el ezt a művet! Korunk politikai helyzete mindenkinek kötelező olvasmány, jó tisztában lenni a helyzettel.

Tehát összesítve ez egy nagyon jó riportkönyv (molyos besorolás szerint), mindenkinek ajánlom olvasásra!

Köszönöm, hogy elolvastad!

Rendelési lehetőség

Elválasztó forrása

Alapadatok:

Eredeti megjelenés: 2013
Angol cím: My Promised Land: The Triumph and Tragedy of Israel
Magyar megjelenés: 2013
Kiadja: Atlantic Press
Fordította: Bokor Pál
Illusztrálta: -
Sorozatcím: -
Oldalszám: 656 oldal
Ár: 5000 Ft

péntek, január 10, 2014

0 Komment

4.5

Az invázió

Fülszöveg:

Jesse Fisher csupán arra vágyott, hogy végre mindenki békén hagyja. Ám mit tehet az ember, ha egy szép napon kiderül, hogy a bolygó jövőjének sorsa az ő nyiszlett kis vállain nyugszik, a világ megmentéséhez kapott társa pedig újonnan megtalált bátyja, aki nem sokkal korábban még gyilkos terveket szövögetett ellene? Ha pedig mindez nem lenne elég, Jesse Fishernek azzal a ténnyel is szembe kell néznie, hogy minden földhözragadtsága ellenére ő még csak nem is földlakó. Remek.

Az Éghajó Akadémia második kötetében a gyöngyökért folyó harc folytatódik, Jesse és Cassius pedig ismét menekül – ám egymás üldözése helyett a két testvér most kénytelen új ellenségekkel szembenézni: idegen megszállók fenyegetik a Földet, a fiúknak pedig szembesülniük kell az eshetőséggel, hogy talán még ketten együtt is kevesek lesznek a világ ellen.

Figyelem! A kötet az Éghajó Akadémia sorozat második része!

Kb egy éve olvastam a Gyöngyháborút és nem gondoltam volna, hogy ennyire nem fog tudni békénhagyni a második része és ennyire fogom hiányolni azt a világot, amit az első kötetben megismertem. Emlékszem, az első rész nem lett nagy kedvencem, kicsit sokalltam benne az akciót és a szerelmi szálat is. Utólag visszagondolva talán túl szigorú voltam, de az akkori énem nem a pörgős történetekre vágyott.

Ezért is volt hatalmas élmény ezt a könyvet olvasni, a másik a zene miatt amit hallgattam közben, de ez nem lesz a bejegyzés témája, belinkelem a számot a bejegyzés aljára, hogy hátha valaki másnak is pluszt ad még. Erről most ennyit, most pedig nézzük meg, miért volt jó ez a kötet?

Műfaj: poszt apokaliptikus, sci-fi, YA.

Értékelésem: 4.5 / 5 pont.

Egy gyöngy.

Forrás

A történet két szálon fut, Cassius és Jesse szemszögéből láthatjuk az eseményeket. A cselekmény majdnem ott folytatódik, ahol az első kötet végén abbahagytuk, a két fiú különválik és az egyikük Szibériában rostokol az Éghajó Akadémia fedélzetén, a másik pedig igyekszik nem konfliktusba keveredni a helyi bandákkal Kanadában. Jesse szörnyen érzi magát a bőrében, úgy véli nem bízhat Alkine-ban, hazugságot érez ki felettese szavaiból. Cassius pedig egy menekülési kísérlet után rájön, hogy az Egyesül Párt nem akarja őt elengedni és a nyomában van, még a Sarkköri Városba is követik őt. Akkor bonyolódik igazán a cselekmény, amikor a Zöld Gyöngyök közé egy piros is vegyül. Jesse és Cassius pedig megpróbál rájönni arra, hogy mi folyik itt és hogyan állíthatják meg az újdonsült ellenségüket abban, hogy elfoglalja a Földet.

Most egyszerűbb lenne leírni mi történik, de nem engedek a kísértésnek, hiszen nem azért írom a bejegyzést, hogy lelőjem a kötet poénjait. Szóval a hangsúly megint a cselekményességen, az akción van és mindig történik valami, amiért képtelenség ezt a könyvet lerakni. Sokkal jobban tetszett ez a rész, mint az első és örülök, hogy ezt így érzem.

Mint második rész, megállja a helyét. A cselekmény tovább bonyolódik és pont eléggé kilátástalan ahhoz a helyzet, hogy a harmadik kötetet tűkön ülve várjam. Bár a szerző nem csinált több mindent, mint az első könyvben, a karakterek problémái komolyabbak lettek és másabbnak érzem, talán pont Jesse miatt. Róla később bővebben. Szóval ebben a részben is minden fejezet izgalmas és mindig történik valami, ami mozgásba hozza a szereplőket és egymás felé viszi őket.

A szerző és az igazi Fuck Yeah! érzés.

Forrás

A karakterek szerencséje többször is megmutatkozott ebben a kötetben. Cassius és Jesse mindig pont akkor menekül meg, amikor vagy kirobban egy felkelés, vagy az Utazók teljesen véletlenül arra repülnek és kisegítik őket. Úgy érzem, hogy kaphattak volna egy kicsivel több önállóságot, a helyzetük tényleg mindig csak a szerencsén múlt.

Ha már az Utazókról van szó, egyvalamit nem értek: igazából nincs leírva, hogy Jesse milyen távolról képes érzékelni a Gyöngyenergiát és hogy mennyire érzékelik maguk az Utazók őt. Tehát vagy teljesen véletlenül repültek arra a Földönkívüliek, vagy a szerző nem írta le azt, hogy ez hogyan működik.

A másik dolog, ami nem tetszett, az a szerelmi szál folytatása. Semmi hasznát, értelmét nem látom, tehát Avery lehetne Jesse-nek egy sima barát is és igazából számomra egyáltalán nem hiányzott semmiféle gyengéd érzelem. Az a kevés, ami ebben a kötetben is volt, már soknak bizonyult. A lány csak akkor jutott eszébe, amikor meghallotta a hangját, addig nem is nagyon gondolt rá, csak a Gyöngyök foglalták le. Ez így szörnyen kevés, inkább nem kéne erőltetni ezt.

Viszont amilyen vitatkozós vagyok, úgy magamba is bele tudok kötni, hiszen a szerelem itt mégis egy fontos mozgatóerő, hiszen belegondolva Jesse Avery miatt mozdul a helyéről.

Tetszett az, hogy Jesse vívódik, hogy mi legyen, ki mellé álljon. Ott van az Akadémia és az emberiség, amelynek szüksége van a Gyöngyök energiájára, de ezzel együtt az Utazóknak is szükségük van a fiúra, hiszen csak ő tudja őket kiszabadítani és ezzel az emberiségnek tesz nagy károkat. Bár a tettei rámutatnak, hogy annyira azért nem volt nagy a töprengése, azok alapján lehet tudni, hogy ki mellé áll, egy kicsivel többet simán elbírt volna a kötet. Viszont éreztem azt a lehetetlen helyzetet, amibe került mert a tehetetlen dühe jól ábrázolt a regényben (hiszen átjött az érzelem) és a szerző meg is indokolja a bizalmatlanságát. Értem Jesse dühét, de nem gondol bele abba, hogy az Éghajó Akadémia elárulta a saját közösségét, azért hogy megmentse őt és próbáljon neki segíteni, viszont Jesse erősen hisz az igazában és nem enged.

A másik fő konfliktus a közepe - vége felé jelent meg és ez is Jesse-hez kapcsolódik, felmerül az alábbi probléma:

"Kolonc lesz belőlem, vagy veszélyforrás. Akárhogy is, egy háború katalizátora lehetek."

Ami a fiúban kétségeket kelt, de a sok akció miatt nem túl sokat tud ezekre gondolni. Azt mondanám, hogy az elején lévő identitászavar sokkal jobban megfogott és megmaradt, mint a későbbiek során, az akció által háttérbe szorított gondolatok. Erre még azt írom, hogy nem baj, mert jó volt így nekem.

Jesse-szel kapcsolatban meg kell említenem azt, hogy ő nem egy katona típus. Tehát sokkal érzelmesebb, mint Cassius. Ha a másik fiúnak is problémát okoz bármiféle gyilkosság feldolgozása, akkor Jesse-nek méginkább kéne és nem azzal elintézni, hogy majd később gondolok rá. Igazából később sem került erre sor... ebben a kötetben... Simán belefért volna legalább még egy kis hezitálás, egy kis harc saját magával. Akkor fogom ezt visszaszívni, ha a következő részben Jesse-t előveszi a bűntudata és foglalkozik majd ezzel is, de ezt akkor a záró kötet kritikájában fogom megemlíteni.

Cassius hidegen viselkedik, ahogy egy katonának kell és pont ezért maradt kedvenc, mert Jesse folyamatosan szerencsétlenkedik (még mindig üldözi a balszerencse), addig az idősebb srác nem, vagy csak nagyon kicsit, hiszen ő is sokszor kerül bajba, de ő máshogy kezeli a konfliktusokat, sokkal higgadtabban és felnőttesebben. Jesse még mindig sokkal érzelmesebb és úgy gondolom egy kicsit forrófejűbb is, míg Cassius nem az. Neki is volt belső vívódása, de mint korábban is írtam, a cselekmény kerül előtérbe, két zuhanás között vagy közben pedig nincs idő a múlton merengeni. Tetszik az ő szála, folyamatosan gyötrik az elkövetett bűnei és látja, hogy régen milyen volt. Változtatni akar, soha többé nem szeretne olyan lenni, mint akkor és ez látszódik a tettein is.

Sajnos úgy érzem, hogy nem sokkal tudtunk meg többet a szereplőkről, viszont ami nagyon tetszett, arról igenis kaptunk bőven infót, ez pedig a világkidolgozás. Legalábbis egy része, hiszen az első kötetben is volt ilyesmi. A második könyvben már körvonalazódik minden, tehát az, aminek egy folytatásban és nem záró kötetben benne kell lennie: a főgonosznak és a kitűzött feladatnak. A szerző egy hatalmas csavarral, ami besza-behú volt elérte, hogy meglepődjek és várjam a további ilyen kellemességeket. Biztos vagyok benne, hogy a záró kötet még tartogat további meglepetéseket is!

A főgonosz még nem jelent meg a színen, de a küldöttei már igen és erről a Vihar szeli ketté jutott az eszembe, ott is ez volt, hogy késleltetik a megjelenést. Nem is tudom, hogy ez általában jó technikának számít-e, de itt úgy gondolom, hogy igen, nagyon is. Matigo távoli fenyegetésként jelenik meg a kötet során, de nem feltétlen kap olyan félelmet keltő vonásokat, hogy bármiféle más érzelem is megjelenjen vele kapcsolatban, mint a rossz érzés. Viszont úgy, hogy ténylegesen még nem jelent meg a regényben, már nagyon is sokat tett le az asztalra. Ha mondanom kellene valamit róla, gondban lennék, hiszen nem szándékoztam ebben a bejegyzésben semmi konkrétabbat írni róla, az mind spoiler lenne. A következő kötetben biztos, hogy több szerepet fog kapni.

Kapunk egy új szereplőt is, aki egy idegesítő kis görcs a beképzeltségével és nagy arcával, jajj de feldühített minden alkalommal mikor róla olvastam, ő pedig Theo. Ő egy szörnyű alak, ki nem állhatom. Természetesen a kötetben fontos szerep jut neki, ahogy mindenki másnak is, ezért ő is nélkülözhetetlen.

A korábbi szereplők is feltűnnek, így tehát találkozunk Skandarral és Evával, Averyvel, Alkine-nal és a Madame-mal, akiknek többé kevésbé fontos szerep jut. Skandarral még mindig csak szimpatizálok de semmi újat nem tudok meg róla, ahogy Eváról vagy Averyről sem. Alkine és a Madame pedig a szokott formájukat hozzák, az előbbi szigorú és a Föld érdekeit nézi, míg az utóbbinak a harmadik részben fog fontos szerep jutni, bár azt sem tartom kizártnak, hogy Alkine is meglep még minket egy-egy felbukkanással majd. A mostani részben nem rajtuk volt a hangsúly, a csapataik konfliktusa háttérbe került.

A kötet lezárása jóra sikeredett, alig várom az új részt!

A kötetet a Főnix Könyvműhely adta ki 2013-ban. A borító szép, Sánta Kira munkája.

Összességében tetszett a könyv, bár néhány dolog még homályos. Már nagyon kíváncsi vagyok a harmadik részre, alig várom, hogy olvashassam! Kellynek igaza van abban, hogy ez a YA regény fiúknak való, így elsősorban én is nekik ajánlanám. Tökéletes könyv arra, hogy a fiatalabb korosztályt is bevezesse az olvasás élményteli világába!

Köszönöm, hogy elolvastad!

A kiadó honlapja:

http://fonixkonyv.hu/

https://www.facebook.com/fonixkonyvmuhely

Elválasztó forrása:

http://polomania.hu/piacter/reszletek/18605_nepi_motivum

Alapadatok:

Eredeti megjelenés: 2012
Eredeti cím: Crimson Rising
Magyar megjelenés: 2013
Kiadja: Főnix Könyvműhely
Fordította: Hudácskó Brigitta
Illusztrálta: -
Sorozatcím: Éghajó Akadémia
Oldalszám: 260 oldal
Ár: 2980 Ft