Sorozat: -

,,Kétszer volt veszélyben az életem, és mindkétszer a húgom mentett meg. Én viszont nem tudtam megmenteni a kishúgomat.

Ez a kettőnk története."

Korábban írtam arról valamelyik posztomban, hogy erőteljes thrillermániában ,,szenvedek" és ez valószínűleg a 2015-ös olvasmányaim számában is megmutatkozik majd. Erős a gyanúm, hogy nem a Lány a hegyen az utolsó ilyen műfajú kötetem (bár azóta olvastam a Tébolyt, illetve a Titkok őrzőjét és azok ide sorolhatóak, tehát az állításom máris igazoltam, na mindegy).

Eddig bajosan olvastam olyan thrillert, ami tucatkönyv volna, mert mindegyik más valamiben és a lényeg az, hogy a Lány a hegyen szintén különleges, bár hogy ez jó vagy negatív értelmű azt egy kicsit nehéz eldönteni, de abban biztos vagyok, hogy minden olvasónak más lesz erről a véleménye.

Igazából a fülszöveg alapján (lentebb) teljesen másra számítottam, mert azt hittem, hogy egy pörgős, akciódús gyilkossági történetet kapok majd, megspékelve a testvéri szeretet fontosságával, az önfeláldozással, meg ilyen dolgokkal. Helyette pedig kaptam egy lassú (az első halott kb a hatvanadik oldalon jelenik meg), emlékezős és néha unalmassá váló sztorit egy bűnözővel, akinek rémtettei alig szerepelnek regényben, illetve egy olyan regényt, ahol a SPOILER (kijelöléssel olvasható) központi szerepet betöltő apa képének a változásával a SPOILER VÉGE törött család és annak az élete a lényeg. Tényleg nem ezt vártam és egy kicsit csalódott vagyok, mert a lassabb cselekményű könyvekre fel kell készülni lelkileg, plusz E/1-es narrálás esetében jobban megismerhető az adott személy és nyitottnak kell lenni rá. Kicsit olyan, mintha azzal, hogy a szerző olyan részletesen írja le egy-egy karakter gondolatát én is eggyé válok vele, legalábbis ilyen érzésem van általában, itt pedig - mivel egy pörgős dologra számítottam - kicsit furán éreztem magam.

A thriller alapjában véve egy izgalmas műfaj, amelyben a feszültséget a bűntény és a gyilkos személye adja, de fontos még a nyomozó is, mert ők uralják a regényt illetve a kettejük játéka teszi letehetetlenné a köteteket. Ezzel szemben a Lány a hegyen nem erről a kapcsolatról szól, vagy legalábbis nem az egész, hanem annak csak egy kis része és a középpontjában Rachel áll, akinek az élete pont olyan - hogy is fogalmazzak, talán átlagos vagy valami hasonló - amit nagyon unok és itt is ez volt a helyzet általában.

Olvasás közben egyetlenegy kérdés motoszkált a fejemben - jó persze több is eszembe jutott de ez sokszor - az, hogy vajon Rachelnek mennyire fejlett a fantáziája, mi az amit kitalál és mi az amit nem? Ezzel tartott engem bizonytalanságban a szerző, mert annyira megkavart, hogy csak kamilláztam néha, hogy most akkor kinek van igaza? Emellett az, hogy Maynard egy igaz történetről mintázta az eseményeket megadta az alaphangulatot, még most is borzongok, ahogy elképzelem azt a forgatókönyvet, hogy egy gyilkos jár a környéken szabadon és fiatal nőket öl. Viszont ezt az írónő egyáltalán nem használta ki, mert a vérfagyasztó jelenetekből bizony hiány van, így ez a borzongás elült az olvasás során. Pedig mekkora ziccerlehetőség az, hogy az olvasó magát paráztatja, de ha nem kezd ezzel a szerző semmit akkor veszett fejsze meg a nyele a vízben...

A mű összetettebb, mint elsőre gondolná az ember, mert a törött család problémája, a tinivé- majd felnőtté válás nehézségei, a gyermeknevelés kérdése jelenik meg és ezek mellett még a gyilkosság is árnyalja a képet, plusz a regény egyáltalán nem sablonos, hiszen rengeteg az olyan pillanat benne, amikor azt hittem tudom a választ, de a szerző jól átvert és leckéztetett, hogy mit képzelek én, ezért vagy azért nincs igazam. És tényleg! Ilyennel, bevallom, még nem találkoztam, ennek az írónőnek másabb a hangvétele és a gondolkodásmódja mint a többieké, én meg az ilyet szeretem, tehát ez a része tetszett. Ám nem mindig értettem egyet a szerző/karakter véleményével, mert nem gondolom úgy, hogy jó ha valaki hagyja a gyerekét hogy azt csináljon amit akar, ahelyett, hogy törődne vele mert éppen lefoglalja a nagy fájdalma - ezen nem tudok túllépni. Egy gyermek pedig felnőve ne köszönje meg, hogy ,,jaj de jó, hogy úgy nevelkedtünk ahogy akartunk", mert ez meg milyen már? Itt éreztem az erőltetést, tehát azt hogy Maynard feltehetően gondolt egyet és elhatározta, hogy a gyereknevelésre vonatkozó mondatnak kötelező benne lenni a szövegben. Ezek után a maradék szimpátiám is elrepült volna a karakter irányából. Plusz túl sok a szexualitás a könyvben és engem zavart, nagyon kihangsúlyozódott ez a vonás illetve fejlődés. Igaz, hogy bizonyos emberek korán érnek, de szerintem simán lehetett volna ebből kevesebb, bár örülök, hogy Joyce Maynard legalább foglalkozott ezzel. Viszont tetszett a folyamatok megjelenítése, például a felnőtté válásuk vagy az, ahogyan csalódnak a nagy bálványukban mert ezek egészen jóra sikerültek és itt is elég sokszor megkérdeztem magamban, hogy vajon csak ők látják így azt az embert vagy ténylegesen is így van? A szerző itt ugyancsak elérte, hogy ne legyek biztos a dolgomban, bár erre nem ad választ, de elgondolkodtató hogyan látják a fiatalabbak a környezetüket, a világot és hogy ez hogyan változik meg később.

A főszereplő szempontjából mély és részletes történetben nagyon erősek a karakterek jellemzői, inkább rájuk helyezi a szerző a hangsúlyt és nem a cselekményre vagy a gyilkosságokra. A lényeg az, hogyan látnak másokat ők - illetve inkább Rachel - hiszen az ő narrálásán keresztül látunk mi is és egész jó kis személyiségek bontakoznak ki a lapokon, bár olyan összetettek sosem lesznek, mint a főszereplő, már csak azért sem mert mélyen vezet be minket a szerző Rachel gondolataiba, érzéseibe. Személyében egy hiperaktív lányt ismerhettem meg, plusz az ő történetébe az is belefér, hogy hogyan viselkednek az emberek a gyilkosságok árnyékában. Fontos a húgával kialakult köteléke, a szüleiről alkotott véleménye. Patty, a húga, egy csendes de erős karakter bár elég sokszor asszociáltam egy hűséges kiskutyára láttán, az apja pedig a kötet egyik legérdekesebb személyisége.

A regényben kétféle nyomozás található, az egyik Racheléké, a másik pedig a rendőrség nem látható keresése ahogyan megpróbálják felderíteni az ügyet. Az előbbi nagyon szórakoztató, szerintem ez az egyik érdekesség a műben, viszont a másik csak bosszantó, hogy ennyire tehetetlen a rendőrség, szörnyű, hogy egy nyomuk sincs és egy thriller-krimiben ez nagyon nem jó, plusz nem lehet belelátni igazán a nyomozásba, csak bizonyos tettek kerülnek előtérbe. Ez szomorít el a legjobban, hiszen ezzel simán lehetett volna egy jobb thriller is, mert a hosszú, kevés cselekménnyel rendelkező történetből izgalmat csak az új halott megjelenése okoz, de az mindig csak pár mondatos leírást kap, én pedig pont ezekre voltam kíváncsi. Viszont szerintem a szerző azt jól mutatta be hogyan reagál a szűkebb társadalom a gyilkosságra, főleg ha a rendőrség ilyen tesze-tosza; ezen kívül tetszett még az egyik apróbb üzenete, tehát az, hogy a különcség nem jelent semmit, attól lehet valaki teljes értékű ember.

A Lány a hegyent két részre lehet osztani, az egyik a tényleges visszaemlékezés a másik pedig az igazán izgalmas dolog: a felnőtt én visszatekint a gyermekkorára és vázolja a teóriáit a viselkedésével kapcsolatban és bár megadja a választ a korábban feltett kérdésemre de én nem biztos, hogy elhiszem neki. A történet itt lesz igazán izgalmas, kiderül miért szörnyen becsapós a fülszöveg fogalmazása és nagyjából lezáródik minden, de sajnos a kezdeti izgalmat megint unalom követi és értem én hogy muszáj lezárni és így, de már hosszúnak éreztem a könyvet és szerintem egyáltalán nem kellett volna ezt ennyire elhúzni. Viszont a csavarok jók! Díjat neki!

Az Alexandra Kiadó jelentette meg 2014-ben a Lány a hegyent. A kötetben fejezetválasztó kisképekkel különítik el egymástól a részeket, egyébként nincs illusztráció benne, ezt leszámítva tetszik a kiadás. A vörös borító kifejezetten jó választás, hiszen a Hegyet szimbolizálja és a vérrel bemocskolt helyszínt (gondolom én).