---

A bejegyzés képeit itt találod.

Szép fejlécképekért nézz szét Vickynél.

Ez az értékelés a Prológus Halloween hét projekt keretén belül látott napvilágot, ahol mindenféle borzongató történettel foglalkozunk.

Bevallom töredelmesen, amikor először megláttam az Éjszárny c. könyvet, a borító keltette fel a figyelmem, a cselekményleírása nem annyira, de hát nem lehet minden első látásra belezúgás és szerelem, ahogy sok könyvben mégis jellemző. Kerülgettem egy kis ideig, megnéztem jobbról, balról, majd elhatároztam, hogy nekem mégis szükségem van a kötet adta tudásra, úgyhogy megszereztem és elolvastam, ezen a platformon pedig értékel(t)em. Alább pedig a saját gondolataim olvashatjátok a műről, jó szórakozást kívánok hozzá!

Ezen adatok birtokában következzen az Éjszárny értékelése!

Röviden tömören: Ryhalt a valengradi Éjszárnyak parancsnoka, akinek ún. felettese az egyik Névtelen, Szarkaláb, akinek hollója a karjára tetoválva jelzi a kapcsolatukat és ha a szükség úgy hozza azon keresztül tud vele kommunikálni a mágus. Hosszú ideig nem üzent érte a varázsló, de amikor a holló életre kel, egy fontos szöveget ad át antihősünknek: érte kell mennie Ezabeth Tanza úrnőért a Tizenkettes Állomásra, ami nem olyan könnyű küldetés, mint elsőre hangzik. Először: a Kárhozatból jönnek, ahol egy Csemete nyomaira bukkantak és most fejvesztve menekülnek onnan, másodsorban pedig az Állomást támadás éri...


Kezembe véve a regényt, nagyon jól döntöttem, hogy a beszerzése felé húzott a mérleg nyelve, mert egy szép kiadványról van szó a maga hollójával a borítón, ami inkább lilás színekben játszik és a kötet borítása nem a megszokott tapintású és anyagú, bár amennyire értek hozzá... na, de a lényeg, hogy jó fogdosni meg taperolni, ez könyvnél egy nagyon fontos szempont!

Mindent lehet mondani az Éjszárnyra, de egyet nem, mégpedig azt, hogy unalmas lenne. Kezdetben inkább csak fogtam a fejem, mert annyi információ hangzott el, hogy kicsit gyöngyözött a homlokomon az izzadtság, hogy hogy jegyzem én ezeket meg, de úgy voltam vele, hogy rendben, akkor vagy visszalapozok vagy kivárok, hátha megismétli a szerző még egyszer az alapszabályokat. Nem kellett csalódnom, mert az első kis jellemzés a későbbiek során kifejtésre kerül és ahogy haladunk, egyre inkább az olvasóé lesz a tudás és a világ ismerete. Általában egy új történet egy új kezdetet jelent, bármelyik művet veszem alapul, nem tudok attól az érzéstől elszakadni és bárhová nézek, nem sikerül mást látni csak azt, hogy a főszereplő egy teljesen új élethelyzetbe vagy szituációba kerül és olyan, mintha most csomagolnánk ki mindenkit a cselekmény színpadára és nem lenne előtte élet... na itt ezt elfelejthettem. Ez a döcögősebb kezdet csak megerősítette azt a gondolatom, hogy az Éjszárny világának színpadán nem az első lapon gyulladtak fények a színpadra és előtte nem volt homályban, hanem élt és lélegzett Ryhalt, keresett újabb kocsmákat és megbízásokat és keveredett zűrbe.

Egyébként a történet végig izgalmas marad, az első kaland után következik a következő, majd rá megint egy másik és már azt vesszük észre, hogy Ryhalt annyira tud kimaradni a politikai játszmákból, mint egyetemista a facebook böngészéséből a vizsgaidőszak alatt és ez jellemző marad a könyv végéig, az utolsó oldalak pedig nem hazudtolják meg az addig felépített világ alapelveit és dolgait.

A kötet világa egyszerű, de nagyszerű. Az író kezdetben le akart mindent írni, hogy utána lassabban elismételhesse ugyanazt, de most itt nem ez a lényeg, hanem inkább az, hogy az ezt mozgató hátsó erők, illetve a tudományosabb leírása szintén nem túlbonyolított, érthető és egészen tetszetősen kitalált - gondolok itt Nall gépezetére, de akár szólhatnék magáról a Kárhozatról, vagy Valengradról. A leginkább engem az előbbi érdekelt, ugye ez az a térség ahova sebet vágott Szarkaláb az Üresség Szívével, nagyon izgalmas részek azok, amelyekben Ryhalt benne csatangol, vagy történeteket mesél, esetleg gondolkodik róla. Igazából úgy alapból érdekel a vidék történelme, jó volt olvasni a Névtelenekről és a Mély Királyairól szóló mondákat és a küzdelmüket. Egyből Lovecraft lényeire asszociáltam, mikor róluk volt szó, Ők ennyire ősiek és misztikusak, akinek nem számít az idő. Valengrad városa ezzel szemben teljesen más konfliktus, ők a mának élnek, még a korábban említett szereplők a jövőnek és mit nekik pár város, pár csata, ha megnyerhetik a háborút? A városban ezzel szemben úgy néz ki a pénz az úr és semmi sem szent, ha arról van szó...

A világfelépítés kérdéséhez tartozik még a mágia és annak használata, ami egy nagyon különleges módon jelenik meg a lapokon: a vilt fényből kell fonni és azt tudják felhasználni bizonyos szerkezetekhez, illetve a városban, ezekben pedig malmok segítenek. Ám megjelenik máshol is az a bizonyos természetfeletti erő, méghozzá a Kárhozatban, a Mély Királyainál, akik inkább ennek a gonosz oldalát mutatják meg és borzongatóan érdekes, hogyan képesek erre és pontosan mire.

„Az Üresség szívével robbantotta életre a Kárhozatot.”

A szereplők közül igazából egyikkel sem tudtam azonosulni, egyrészt akad nekünk egy Ryhalt, aki igazi antihős és rohadéknak mutatja magát, de korántsem olyan szörnyű alak, mint láttatni akarja. Szerethető, minden egyes levágott fej ellenében és úgymond a kegyetlensége a páncélja. Vele kapcsolatban a szerintem fontos dolgok kiderülnek ebben a részben, nem igazán lesz talány a további működése a következő részekben, de azért kíváncsi vagyok az új helyzetben hogyan találja fel magát, valószínűleg a hűséges brandyje követni fogja őt útja során. Ezabeth teljesen az ellentéte, de ha az kell, olyan rendíthetetlen, mint egy kőszikla. Hisz az igazában és mindenáron el akarja érni annak napvilágra kerülését. Bátor és nagyon izgalmas nézni, ahogy a mágiája megnyilvánul és bár ő szintén fontos, mégis a férfi szemén keresztül látjuk és észleljük a dolgokat, mégis átüt a hölgy erős személyisége ezen. Az pedig, hogy Ryhalt és mindenki csúnyán beszél a környezetében? Kit érdekel, ilyen világban én is ezt tenném.
És bár inkább a történet az, amit ki tudnék emelni, felvetett kérdése szintén akad, amin elrágódhat az olvasó, például a hatalom milyensége és hogy a "kisemberek" számára mindegy-e, hogy ki van felettük illetve a háború kérdésével foglalkozik, főleg az olyanokéval, ahol nagy árat kell fizetni egy-egy kisebb győzelemért.

„A Kárhozat annak a mementója volt, milyen könnyedén hajlandó volt feláldozni több tízezer ember életét, civileket és katonákat egyaránt.”

Összességében: Kezdetben tehát nem voltam biztos abban, hogy szeretni fogom, mert utoljára ilyen kemény világa A széthullott birodalom trilógiának volt és a második kötetre bár megszerettem Jorg eszét, de azért hagyott némi kívánnivalót az első mű bennem, úgyhogy kicsit tartottam itt is ettől, de teljesen feleslegesen. Első körben lefoglalt az infók kibogozása, majd pedig a cselekmény és a szereplők és amikor bejött a Kárhozat és a róla szóló történetek, éreztem, hogy a korábbi megérzésem jó volt, amikor a folytatás beszerzése mellett döntöttem - az ilyen történetek nagyon le tudnak kötni. Kicsit hiányoltam a többi ismeretet a múltból, de biztos vagyok benne, hogy kárpótolva leszek még ezért, és ez még csak nem is hiba, hanem hiányérzet tőlem.

Úgyhogy az Éjszárny könyvet ajánlom, főleg ha szereted a felnőtt fantasyket, akkor ez tuti a te könyved lesz! Annyira nem durva, de azért halloweeni olvasmányként is megállja a helyét!

„A Kárhozat talán igyekszik becsapni az embert, de a fajtánk magától is az önámítás mestere.”