---

A bejegyzés képeit itt találod.

Szép fejlécképekért nézz szét Vickynél.

Ez az értékelés a Prológus Halloween hét projekt keretén belül látott napvilágot, ahol mindenféle borzongató történettel foglalkozunk.

Tetszett az Éjszárny minden grimdarkos kemény jellemzőjével és rájöttem, hogy szükségem van időnként ilyen művekre. A szerző elég tökösen kezelte a főszereplőjét, a világát, nem félt semmilyen kalandba belerángatni a hőseit és ténylegesen egy egész jól összerakott, de nem túlbonyolított világot kaptunk, egyszerű motivációkkal, kiégett mindenkivel - nemcsak a Kárhozat jutott erre a sorsra, hanem a karakterek is - és valahol szintén ezt vártam a folytatástól. Nem telt el sok idő az első rész óta, úgyhogy nem volt nehéz dolgom a fonal felvételével, de annyit elöljáróban tudok írni a kötetről, hogy megérte olvasnom, még ha nem is kaptam ezúttal tökéletes élményt.

Ezen adatok birtokában következzen a Hollóvér értékelése!

Négy évvel járunk az első kötetben történtek után és Ryhalt hivatalt, vele irodát és egy kisebb csapatot kapott, mert a hatalmasságok rájöttek, ugyanmár kérem nem olyan rossz az, ha a védelmi egységük egy kis anyagi támogatással gazdagabb a helóták ellen. A város a biztosabb kezek ellenére forrong, egyrészt olyan mintha a halottak feltámadnának a sírjukból, hogy a férfi fejét vegyék, másrészt pedig egy új szekta, a Fény Rendje deklarálja a Fénylány igazát és eljövetelét és egyre nagyobb befolyásra tesz szert a nép körében, annyira, hogy a peremmarsall komoly fenyegetést lát benne. Ha pedig ez nem lenne elég, úgy néz ki, hogy Szarkaláb egyik fontos tárgyát elrabolták az erős védővarázslatai ellenére és Ryhalt pedig csak annyira keveredik bele az események sűrűjébe, amennyire szokott...

Nem árulok zsákbamacskát, ha azt írom, hogy a második kötet kiadása ugyanolyan stílusban készült, mint az első, csak a borító pirosas színű, meg mást néz a holló és más szögben "állt modellt a kép készítőjének", de annyit elárulhatok, hogy ugyanolyan szép, mint az elődje és továbbra is jó tapizni. A pluszpont pedig jár a kiadónak, mert a sztori kezdetének hajnalán találunk egy rövid jellemzést az előzményekről, így annak az olvasónak szintén kedveztek, aki nem rövid időn belül olvasta kettejüket.

Az Éjszárny teljesen kerek, na meg egészen lezárt olyan formában, hogy nincs függővége, amit folytatni lehetne és ezért okos jellemzőként felvehet egy teljesen új szálat, amit megtesz McDonald. Jó megoldásokkal győzi meg az olvasóit arról, hogy ez a második mű nem olyan, mint amilyenek általában szoktak lenni a szériák középső részei. Egyáltalán nem felesleges, a világát mélyíti és korábban egy gigantikus háború kellős közepére helyezte na meg helyezi a helyszínt, ahol egyik oldalt sem lehetne igazán pártolni, mert mindkettő a maga igazát nézi ebben az ősi a konfliktusban, amibe pedig a szerző behozott egy kisebb, de jelentős hatású eseményt, vagy ha úgy tetszik minibosst, aminek van létjogosultsága, számítani lehetett rá az előzőt befejezve és bőven jól illeszkedik a már leírt keretbe. Átvezetőként pedig szintén megállja a helyét és jól körvonalazza be a végkötetet. A cselekményesség, mint jellemző megmaradt, a főszereplő megint kalandos utazáson vesz részt, ami izgalmas és jó lappörgetőnek bizonyult az esetemben, úgyhogy maximálisan tudom értékelni a Hollóvér izgalmasságát.

A második kötet sötétebb tónusú és ennek több oka van. Egyrészt a szereplők megnyilvánulásai sokkal inkább tanúskodnak emberi jellemről, félelmekről, szorongásokról, mint korábban és néhányuknál ez igencsak váratlan, gondolok itt Nennre. Meghökkentem, amikor ezeket a sorokat olvastam... na de a lényeg, hogy sokkal jobban beleláthatunk a lelki oldalukba és bár egyik kedvencem, Tnota, a navigátor szintén előkerül a kocsmák mélyéből, annyira nagy hangsúlyt nem kap, de vicceivel oldja a komor hangulatot és néha beugrik lelki cövekeskedni egy kicsit.
Itt pedig le is írom mi az egyetlen nem szerettem rész a műben, méghozzá az, hogy nem tudtam elképzelni bizonyos szituációban, hogy úgy viselkednének ezek a mellékkarakterek, ahogy. Ahhoz az elsőben túlságosan keménynek ábrázolta őket az író és mivel nem láttam az átvezetést, ezért engem ez kidobott az élményből. Lehet, ha később olvasom, nem tűnt volna fel ez, de mivel most jóformán falom ezt a sorozatot, ezért sajnos mégis.

Másrészt a sztori reménytelenebb helyzetet teremt itt, mint anno és úgy érzem, hogy talán egy kicsit a szerző átesett a ló túloldalára, a kötetben szereplő fejlettebb technológiát by Maldon pedig nem tudom hova tenni, bevallom az őszintét. Ettől függetlenül a hangulata nagyon elkapott és sikeresen lehangolt egy ideig. Ha pedig itt vagyok, akkor le kell írjam, hogy többet kapunk a Kárhozatból, mint eddig és ez a groteszk világ annyira megüli az olvasó szívét, hogy kezdem azt hinni a művet átjárja annak sötét mágiája. A lehetőség, amit McDonald ezáltal villant, egy nagyon érdekes végkifejlet felé halad, úgyhogy alig várom, hogy kezdhessem az utolsó könyvet és végre megtudjam, hogy mit adhat még ez az elátkozott hely.

„Gondolkodnom kellett, más szóval italra volt szükségem.”

Harmadrészt Ryhalt olyan szinten felelős ezért, hogy külön pillért kell számára szenteljek az érveim listájában. Amit tesz, ahogyan teszi, ahogy érez, ami kínozza, ami történik vele minden arra mutat, hogy ő a legszerencsétlenebb ember a világon, még rajtam is túltesz, ami nagy szó. Egyrészt az álmaiba nem menekülhet, mert Ezabeth a segítségét kéri és ezért folyamatosan bűntudata van, másrészt halottasházban járkál, hogy a nyomozása sikerrel záródjon, stb., stb.. A férfi maga a tökéletes példa a pókerjátékosok azon körére, akik mindent egy lapra tesznek fel és orosz rulettet játszanak a szerencse társaságában. Az őrlődése, na meg a gondolatai egy kiégett harcosra utalnak, de sokkal több benne a szerethetőség, a korábban történtek nyomot hagytak rajta, de sajnos azt nem látni, hogyan.

Negyedrészt a kötet egy háborús stratégiát mutat meg a kristálylövedékekkel, ezért nem szívderítő azt olvasni hogyan hullanak az emberek, plusz ez egy tanulmány lehetne arról, hogyan működik a tömeg pszichológiai hadviselés esetén. Ehhez pedig kapcsolódik az ötödik érvem is: jobban kiviláglik milyen a kisemberek világa a hercegek uralma alatt és a szekták működése. Hatodrészt pedig megmutatja a helótákat közelebbről, bár ez az utóbbi pár annyira nem jellemző, inkább lehetőség a későbbi kifejtésre, mint komoly bemutató.

Meglepő, de a mű megpróbálja a maga módján elmesélni, hogy milyen fontos a remény, az, hogy a nem feladás a legváratlanabb pillanatban és helyzetben milyen fordulatokhoz vezethet. Nem illik Ryhalt keménységéhez ez a gondolat, de valamiért mégis működik. Ő már levetette azt a páncélt, amiről az első részről szóló értékelésemben írtam, de azért volt olyan döntése, amivel nem értettem egyet. Persze én nem élek ilyen világban - nem is akarok köszi - de mindenem lázad bizonyos tettei ellen - a könyörtelensége ellen.


Összességében egy elég jó második részről van szó, amely szépen köti össze az elsőt a harmadikkal. Megvan a maga tanulsága, a még kemény, de azért árnyaltabb karakterekkel, a csavarjaival, a Kárhozat groteszk világával és a kegyetlen valóságával. Nem lett kedvencem, mert pár vonásával nem értek egyet, de elismerem az értékeit és a magam módján még lelkesedem is érte (-> ezért is kap annyit, amennyit).

„Ezt teszi az emberrel a félsz. Legyen bármilyen lelkes és élénk, képes önmaga árnyékává apasztani.”