---

Sorozat: -

    

---

Vannak olyan művek, amelyek azt akarják, hogy olvasd őket. Valahogy így jártam a Némasággal is, hiszen hamarabb felfigyeltem rá - már nem is tudom melyik blogon találkoztam vele és nagyon kíváncsivá tett a rövid jellemzésével a lap írója: a japán kereszténység sorsát és egy különleges történetet ígért. Nem telt el sok idő, kicsit el is feledtem a művet, majd az egyik könyvtárazásom alkalmával megláttam a polcon és azonnal beugrott miért akartam olvasni, így jött velem.
Így, hogy én is elolvastam ezt a regényt állítom, hogy igaza volt annak a bloggernek, ez a könyv nem egy átlagos történet, amely két szerzetes útjáról szól (Rodrigues és Garrpe), akik elindulnak Portugáliából a messzi Japánba, hogy utánajárjanak a mesterükről szóló hírnek: tudniillik Ferreira, aki magas tisztséget töltött be az egyházukban, megtagadta hitét, ami a ,,vallás és egész Európa megalázó vereségét jelentette". Íme, a Némaság értékelése:

- Egyéb -

Sorozat: Az ötödik hullám #2

   

A sorozat előző része:

Az ötödik hullám

---

A YA disztópiákkal kapcsolatban néha nehéz dolgom van, hiszen sok olyan vonás is szerepel bennük, amelyek általában kiakasztanak - ilyen például a szerelmi háromszög, a nyafogás, az énközpontúság, meg egyáltalán ha a cselekményt kiüti a szerelmi nyűglődés, főleg ha ezekből nagyon sok van. Ahogy emlékszem, Az ötödik hullámmal kapcsolatban is találtam kifogásolnivalót anno, de azért összességében tetszett az előző kötet. Az élmények miatt, na meg a kínzó függővég kapcsán kíváncsi voltam a folytatásra, így elhatároztam, hogy beszerzem a Végtelen tengert és milyen jó, hogy nem vártam tovább rá! Egy eszméletlen jó YA regényről maradtam volna le hosszú ideig!

Mielőtt bármilyen fejtegetésbe kezdek fontos megemlíteni, hogy a sztoriban nincs sok cselekmény, itt egyáltalán nem az a lényeg - és akkor már előre megjósolom, hogy a filmváltozat, ha nem bukik be az első és jön a kettes, valami szörnyű lesz, mert nem fogják tudni visszaadni ennek a műnek a lényegét *pozitív hozzáállás a maximumon*.

A történet újra több szálon játszódik és szereplőinknek egy helyen kell meghúzódniuk, míg várják Evan visszatértét... Adu szemével figyelhetjük először az eseményeket, aki szkeptikus, na meg két lábbal áll a földön. Magára vállalja a terhet és felderítésre megy új helyet keresni és ezzel hátha megnöveli a túlélés lehetőségét. A többiek pedig a hotelben ragadnak és várniuk kell Adura, de lehet hogy valami teljesen más tér vissza helyette?

Nehéz a sztoriról írni, mert annyira kevés akad belőle, hogy minden egyéb felfedése spoileres lenne sőt még az előző leírás is félrevezető egy kicsit, de muszáj sejtelmesen írnom tényleg. A kevés cselekményt nagyon jól vezeti be a kezdő kép, hiszen egy olyan fegyvert mutatnak be, ami az emberiség fontos tulajdonságait használja ki durván: a jóhiszeműséget, a sajnálatot és az elesettek védelmét. Ez maximálisan megalapozza a regény hangulatát és ezután sikeresen építkezik erre, itt pedig arra gondolok, hogy Rick Yancey kitépi az érzékeny olvasók szívét, az elkövetkező oldalakon pedig már táncol rajta és végül visszaadja széles mosollyal az arcán, hogy ,,Tessék, használd."

A Végtelen tengerben a karakterek folyamatosan arról elmélkednek, beszélgetnek, hogy miért történik ez és miért pont így meg egyáltalán mi okból támadnak? És nem lett volna egyszerűbb, ha...? A szerző érezhetően imádja az alapanyagot, állandóan ütközteti a karaktereinek véleményét, gondolatait, belehajítja a szereplőit a különféle helyzetekbe és a reakciókat mutatja be; ezt pedig nagyon szerettem olvasni. A kötet ezeken kívül morális kérdéseket tárgyal: az emberség és a környezetvédelem témáját, de most nem térnék ki rájuk.

A könyv másik erőssége a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok bemutatása, bár már akad némi furcsaság. Sokkal több nézőpontot kapunk ebben a részben, mint az előzőben és ez inkább hasznára válik a sorozatnak, de még annak az olvasónak is, aki azt mondta Az ötödik hullámnál, hogy Cassie egy kicsit túl sokat szerepel benne. Itt Adu a regény főbb központi és egyúttal legizgalmasabb személyisége, az ő részeit például nagyon szerettem olvasni, még ha sokszor idegenkedtem tőle. Ő túl hideg, cinikus és sokszor tűnik úgy, hogy lenézi Cassie-t, elég sokszor szegül szembe vele és azért is távolságtartó, mert nem akar mással törődni, csak a kötelességgel, a túléléssel. Hozzá is kötődik egyfajta folyamat... illetve nem, ez végbe is megy, csak nem olyan részletesen, mint szeretném. Viszont ő egy érdekes karakter, jó a szemével látni az eseményeket, a sajátos stílusa sokat tesz hozzá a történésekhez.

Az ő ellenpontja és ellentéte Cassie, aki még mindig érzékenyebb, mint Adu és itt most nem az érzelmi mércére kell gondolni, hanem a mások felé nyitottságra. Az első részben az öccse miatti szeretete és gondoskodása tette őt igazán szerethetővé és ez a Végtelen tengerben szintén így van. Viszont az ő részéről nem érzem igazán erősnek azt a szerelmet, ami az elsőben alakul, itt sokkal inkább tagadóvá vált át - mintha önmagát akarná megvédeni? Nincs ezzel problémám, csak feltűnt. Sajnos néha előtör belőle a hisztérika, de most furcsán elnéző hangulatomban voltam, így egy cseppet sem zavart (mert lehet a kötet világára figyeltem).

Evan kérdése az első regény végének legizgalmasabb talánya és ő adta az egyik izgalomforrást, hogy vajon mi lett vele? Plusz az első részben sokat adott az ismerethez az extra tudása, úgyhogy duplán vártam a visszatértére.

De hogy mi történt vele? Ezt itt nem lövöm le a spoilermentes zónát megtartva, majd kiderül ha a posztot olvasók is eljutnak odáig a kötetben, de üdvözlöm egy péklapáttal a szerzőt. Ben szegényt sajnáltam, mert annyira sok idegtépő hatás éri, de még így is ő a legkiegyensúlyozottabb a karakterek között, ő az, aki humorral tudja oldani a feszültséget és két lábbal áll a földön, a csapatból őt kedveltem a legjobban.

A szerző egy-egy gondolati jellegű kitérése - vagyis külön narráció adása a mellékszereplőknek - a főbb karakterektől tetszetős és kell ide mindegyik rész. Egyik egységet sem éreztem túlzásnak, sőt több jöhetne ezekből! Szerencsére nem kapott külön részt Sam, mert így is végig idegesített, de akkor - ha a szövegelését kellett volna olvasnom - még inkább így tett volna. Állandóan csak nyavalyog, hisztizik és ennek szerencsétlen Cassie issza meg a levét, úgyhogy én jobban örültem volna, ha a kissrác kap egy némítót - hehe, nem úgy - és picit lejjebb veszi a hangerőt. Bár egy haszna van: ő érzékelteti szerintem a legjobban  a csapatból Cassie kívülállóságát.

A Végtelen tengerben a disztópikus világ csak valamennyire tágul ki jobban, nem igazán kerül előtérbe több dolog mint amennyi az első részben kiderül (plusz megint minden csak spekuláció még az én nézeteim is), de ezt megértem, hiszen ha többet tudnánk meg, nem ütne ennyire ez a rész. Itt a lényeg a bizonytalanság, hogy az olvasó is pont ugyanannyira érezze magát elveszettnek, mint a szereplők és az izgalom ezért is garantált, meg a kérdések és a helyzetek teszik izgalmassá az egész regényt.

Csak akkor ajánlom, ha érdekel egy jó sorozatfolytatás, egy jó YA és ha tetszenek az olyan történetek, amelyeket a szerzője átsző szimbolikával és talányokkal, na meg bizonytalansággal.

Sorozat: -

Nagyon szeretem Kate Morton könyveit így nem volt kérdés, hogy olvasni fogom-e a Titkok őrzőjét (csak az hogy mikor). Itthon egyébként már csupán egy olvasatlan regényem maradt tőle a magyarul megjelent könyvek közül, ez pedig a Távoli órák, különben még kezdő blogger koromban írtam az Elfeledett kertről és a Felszáll a ködről, amely a KMK gondozásában jelent meg. Azóta viszont a Cartaphilus kiadó átvette a szerző itthoni terjesztésének nemes feladatát és ennek én nagyon tudok örülni, mert Kate Morton az egyik kedvenc írónőm, ő az a szerző, aki könnyen képes hangulatot és kedvet teremteni, aki lassú cselekményt varázsol a lapokra, de olyan profin, hogy attól nem alszik el az ember (legalábbis én nem tettem ilyen szentségtörést), jó a múltidézésben és a legfontosabb, hogy mindig meglepetést okoz a csavarjaival.

Az alapsztorit nem olyan egyszerű megállapítani, mert fut egy jelenkori szál, amikor Laurel megpróbálja kideríteni mi történt az édesanyja múltjában és hogy mi okból szennyezte be gyermekkorát a felkavaró bűntett? Ezért nyomozni kezd és még ő felderít mindent, addig a szerző megmutatja a múltat az olvasóknak, hogy minél jobban megérthessük a szereplők céljait illetve motivációit úgy, ahogyan valóban megtörténtek.

Kate Morton a regény során kétféle idősíkot használ, amiket előszeretettel keverget és ezzel jól megkavart a kötet elején. A prológusban a fiatal, kamaszkori Laurel szerepel, élete kiteljesedésének elején és éppen szökni akar, hogy Londonban valóra váltsa színésznői álmait, mikor olyasminek lesz szemtanúja, amely felforgatja addigi életét. Azt hittem, hogy ezek után az ő élete árnyalja majd a képet és sokkal inkább főszereplő lesz, mint édesanyja, Dolly, a kamaszok ellenállásával illetve a generációs különbségekkel, meg az álmok valóra váltásával. Ám ez nem így történt, mert ezek után már a felnőtt és öreg Laurellel találkozunk, aki a nyomozó szerepében lép fel, hiszen meg akarja fejteni édesanyja titkát. Kate Morton a múltban egy bizonyos ponttól építkezik és halad nagyjábóli kronologikus rendben, bár néha megszakítja azt a jelen, viszont ebben a síkban derül ki az olvasó számára, hogy milyen volt a háború korszaka és hogy milyen életük volt a szereplőknek Dollynak, szerelmének Jimmynek és barátnőjének, Viviennek. Ez, a régi idők síkja, néha ködös és a csavar annyira megkavart, hogy nem tudom eldönteni még most sem, hogy vajon a szerző rendesen építette-e fel a történetet vagy éppen egyik nap a homlokára csapott hogy ,,megvan a megoldás", mert akad pár olyan rész, amelyeknél nem vagyok biztos hogy a vég ismeretében jó helyen vannak-e, ebben majd az újraolvasás fog dönteni. Viszont Kate Mortonról van szó, hajlamos vagyok hinni neki.

A múltban játszódó jelenetek mellett a jelenkorban akar a szerző teljesen tévútra vinni és bevallom, engem sikerült is valamilyen szinten. A később vagyis a kötet végén lévő, nagyon Kate Mortonra jellemző csavar nem lepett meg - hiszen volt egy ilyen kósza gondolatom - ám mégis inkább azon hökkentem meg, hogy az igazság közelébe kerültem. A jelenkori jelenetek izgalmát Laurel adja, aki sok embert meglátogat illetve bevet pár eszközt, hogy a rejtély végére járjon, de talán egy kicsit csalódás ennek a módja - gondolom nem titok hogy mi a végkimenetel, de nem szívesen spoilereznék így nem írom le - de azért bevallom hősiesen egy kicsit olyan ötletességre számítottam, mint a Felszáll a köd esetében volt, mert ott köpni-nyelni nem tudtam.

A síkok mellett nem igazán lehet olyanról beszélni, hogy akciódús regény, mert a cselekmény lassan folyik és már jöhet a kérdés, hogy mi adja az izgalmat? Itt a fő erősség a szereplőkben van és abban, hogy Morton folyamatosan adagolja az információkat, szépen lassan derülnek ki az apróságok, amelyek miatt letehetetlen a kötet. A múlt a lényeg és ebben rejtőzik a feszültség, ezek mellett pedig az írónő különféle nézőpontokat mutat meg, ilyen például Jimmyé és Viviené is, ezzel pedig sikerül árnyalnia a képet. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy kevés az információ amit megoszt róluk, hanem inkább kiegészítik a történetet és általuk sok feltett kérdésemre választ kaptam.

Kate Morton tehetséges a hangulatkeltésben, a jelenetei nyarat idéznek főleg amikor a családi sztorikat mutatja meg és majdnem olyan a hangulata mint a Nyarak könyvének. Mivel sok ilyen rész jelenik meg a kötetben, azon is elgondolkodtam, hogy családregényről van-e szó, de egyáltalán nem hasonlít a Csodaidők tetralógiára és nem is kezeli a történetet olyan szélesen mint Eta a sorozatát, így műfajilag se nem thriller (pedig korábban azt írtam), se nem családregény, viszont történelmi fikció igen mivel Morton története alapjául a világháborút választotta és sokszor jelenik meg a regény folyamán, természetesen a múltbeli szálban, a bombázás. Ám itt nem a nagy világégés a lényeg, mert a szerző nem mutatja meg annak a borzalmait, hanem inkább katalizátornak használja, egy olyan elemként, amely más jelenetet indít útjára. Ennek nem olyan erős a hangulatra ható ereje és inkább a kontrasztot tudom kiemelni, mert ez és a jelenkor gyanakvással terhes levegője (amely megüli az olvasót) kontrasztban áll a családi idillel, illetve nosztalgiázással.

Kate Morton a ,,múlt kihat a jelenre" vezérelv alapján alkotja meg karaktereinek személyiségeit és ez egészen jól működik szerintem. Tetszett, hogy a szerző megpróbál okot találni a múltban a viselkedésre és megpróbálja magyarázni a dolgokat, egyébként ezért érzem azt, hogy ez a könyv valamilyen szinten nekem íródott, én is ilyen elemző típus vagyok, személyiségteszttel tudom ezt alátámasztani! Egyébként Dolly a kamasz karakter, egy olyan lány aki tombol, picit hisztis, szenvedélyes és azt hiszi övé az egész világ. Emellett nem áll két lábban a földön, naiv illetve romantikus alkat és számomra egyáltalán nem szimpatikus, bár sajnálom szerencsétlent, de kicsit kettős érzéseim vannak irányába, egyszerűen nem tudom eldönteni hogy kedveljem-e vagy ne. Az tette szerethetővé, vagy legalábbis húzta fel a semlegesig őt, hogy a célja a különlegesség, az hogy nem akar középszerű életet. Jimmy vele szemben a felnőtt személyiség, aki szimpátiát váltott ki belőlem azzal, ahogyan vigyáz az édesapjára, ez a történet viszont olyan szinten megérintett, hogy ha bármi történik az öreggel biztos hogy sírógörcsöt kapok. (Az hogy ténylegesen így volt-e, titok úgyszint.) Na így kell melléksztorit írni! A fiút ezért kedveltem annyira, de más tulajdonságai miatt is szerethető. A köztük lévő szerelem (eskü ez nem spoiler) fontos és ennek a változása szintén érdekes téma, plusz nagyon érződik a különbség a két személy között, mert Dolly a pillangóálmait követi, Jimmy pedig egyáltalán nem álmodozó típus. A regény harmadik nagy alakja, Vivien az, akit nagyon kedveltem és nála sokkal több rejlik a felszín alatt, mint gondolná az ember.

Bár a kötet bizonyos mértékig foglalkozik a háború rossz hatásaival, annyira nem kerül előtérbe ez a szál, számomra hangsúlyosabb volt az esztelen bosszú története, illetve az egészen életen át tartó bűntudatról, a második esélyről, az önkényes igazságszolgáltatásról, a fiúi szeretetről, szerelemről és a másokkal való viselkedés kimeneteléről hoz még példát a szerző az egészen részletes életutakon keresztül.

Ajánlom a Kate Morton fanoknak és azon olvasóknak, akik még csak ismerkednének a szerző műveivel, szerintem ezzel kezdje mindenki!

A Titkok őrzőjét a Cartaphilus Kiadó jelentette meg 2014-ben kemény fedéllel, amely illeszkedik a korábban kiadott Távoli órákhoz kötésileg. Tartós példányról van szó, bár nekem annyira nem tetszik a borítója, meg nem szeretem a zöld színt, hát még ezt az árnyalatot amely dominál ennél a kompozíciónál, de semmi gond, mert ,,juhú, Kate Morton könyv"! (Néha fanatikus tudok lenni...)

Sorozat: BZRK 1.
Kiadói: Carta Light

Emlékszem akkor határoztam el, hogy elolvasom a Carta Light sorozat nagy részét, mikor Az Útvesztő példányomat hoztuk haza a könyvesboltból és mivel szép tavaszi (vagy nyári?) időt fogtunk ki párommal leültünk a padra és közelebbről is megszagolgattam a könyvet, nézegettem meg egyéb könyvmolyokra jellemző dolgokat csináltam (pl simogattam a borítót, még akkor is ha nem igazán tetszik a zöld labirintus illetve a gumiizé az elején de erről majd máskor írok) majd megnéztem a hátuljában lévő, a Carta Light sorozatba tartozó könyvek listáját ahol találkoztam - az egyébként már sokszor látott -Hervadás illetve Téboly címekkel és akkor határoztam el, hogy mindkét regényt elolvasom a kiadói sorozat többi részével együtt. Általában megérzés alapján választok olvasmányt magamnak, ahogy a fenti is pillanatnyi benyomás volt, és ez az esetek sok-sok százalékában bejön, de mi van akkor ha nem tetszenek? Akkor ilyen értékelések születnek, mint a mostani:

Michael Grant a Téboly alapjául a nanotechnológiát választotta, ehhez csapott sok szereplőt és a nézőpontjaikat, hogy egy izgalmas történet kerekedjen az egészből. A sok karakterből két fontosabb személy emelkedik ki, ez pedig Noah és Sadie, akiknek még okuk is van a bosszúra, mert mindkettejük veszteséget szenved el néhány, a technológiában jártas egyén miatt, akik a világot akarják megváltoztatni. Hogy bosszújuk beteljesedhessen csatlakoznak a Tébolyhoz, illetve inkább beszervezik őket, ők pedig csak pilláznak sokáig mert nem sok mindenhez értenek és így az ellenség ellen tudnak harcolni társaik mellett. Ám ez a háború nem a makróban, hanem lent, a húsban történik.

Mivel a fülszöveg ilyen különlegességeket (pl harc az agyban) ígért már tudtam előre, hogy a kötet izgalmas lesz és nem is csalódtam, ezzel egyáltalán nincs semmilyen probléma hiszen azt kaptam amit ígértek. Nagyon szerettem azokat a részeket, amelyek a nanoszinten, vagyis az emberek belsejében játszódnak plusz az egész könyvre egészen sok harcjelenet jut, amelyeket a kis robotokkal (biotok, nanobotok) művelnek javarészt. A Tébolyban emellett a világkidolgozás is érdekes a biotokkal, az ellenség nanobotjaival, motivációival még ha hiányosak is az ismereteim róluk. Grant emellett megmutatta ennek a technológiának az árnyoldalát is, azt hogy a használói hogyan élnek vissza a tudásukkal és lehetőségeikkel mások kárára.

Viszont a leírások és a stílus nem igazán tett jót a fent vázolt kedvező képnek, kivéve ott ahol a szerző arról ír, ami tetszik neki és amivel érezhetően imád - pl. a biotok jellemzőivel - foglalkozni, míg a többivel nem annyira és ezekre jellemző az összecsapottság az elsietett mondatokkal, vagy pl. a szöveg darabossága az egy bekezdés egy mondat szerkesztési elv használatával. A jó az, hogy könnyű vele haladni, mert a szerző alapból sem használ sok szemkápráztató technológiai szöveget, mert inkább az érthetőségre törekedett és arra amit nagyon szeret. Emellett némely karakter beszélgetésekor olyan érzésem volt, mintha elbeszélnének egymás mellett és néha olyan információkat közöl velünk egy bizonyos szereplő szemszögénél amit még nem kellene tudnunk, illetve idegesített az, hogy a szerző a ,,bejött neki" félmondathoz hozzácsapja a ,,de nem úgy" mondatot.

A főgonoszokra is igaz hogy nagyon kevés információt tudunk meg róluk, bár még az ő motivációikat megértem, de a jókét nem hiszen hiányoznak azok a mondatok, hogy miért jó az, ha valaki szabad akarattal rendelkezik és hogy ez miért fontos a karaktereknek mert ez így csak egy felnőttek után szajkózott mondat marad. De most komolyan: miért válasszam a szabad akaratot ha helyette boldog is lehetek? Nem elég annyi, hogy az előző jó dolog hiszen számomra fontos a meggyőzés, az hogy tudjam miért kéne küzdenem, mi az amiért érdemes az életemet adni. Pár üres mondatért nem igazán éri meg. Ezért a regény során inkább a ,,gonosz" oldallal szimpatizáltam, mert azon kívül, hogy mit mondogatnak nemigazán akad különbség köztük (jellemző az ölés illetve az hogy céllal cselekednek amiben az egyik el akar érni valamit a másik meg meg akarja akadályozni azt) és még az eszközökben sincs túl nagy eltérés, csak a nanobotok kinézetében és viselkedésében. Emellett nincs a kötetben túl sok érzelem, mert szerintem sok minden súlytalan marad, sajnos ezzel szemben a szerelem indokolatlanul nagy hangsúlyt kapott aminek nem igazán örülök, pl az egyik mellékszereplő gondolata azt hiszem csak egyszer jelenik meg azért hogy kifejezze tulajdonosi igényét az akkor megismert lányra és ezt senkivel sem közli de még ha közölné is, ennek nem így kéne működnie.

A másik amit nem kedveltem az, hogy a szerelem azonnal alakul ki és engem irritált, mert jobban szerettem volna, ha például ez kimarad, vagy ha valamilyen okból nagyon muszáj benne lennie akkor legyen csak a harmadik vagy a soha részben. Egyrészt ez így túl gyors, másrészt pedig annyira felesleges, jobb lett volna ha csak a baráti síkon marad a két szereplő kapcsolata (hogy ők kik azt nem árulom el) és ahhoz képest elég hamar terelődik át a szex felé a kapcsolat. A kamaszok meg inkább mentsék meg a világot, na, az jobban áll nekik.

A harmadik fő pont, amely nagyon nem tetszett nekem az a kaotikus kidolgozottság, vagyis az a rengeteg nézőpont (egyszer a ,,gonosz" oldal képviselője majd random módon az egyik ,,jó" személy jelenete) és az azokban elrejtett a világra vonatkozó apróságok vagy olyan apró információk amelyek a megértést segítik és ezek össze-vissza jelennek meg a kötetben. Valószínűleg a szerző direkt írta meg így a sztorit, hogy ne értsek semmit elsőre és megkavarjon, ami sikerült is neki de mivel jegyzeteltem annyira mégsem. Amúgy Michael Grant nagy játékos mert ha végigrohanok a könyvön - a szerző ezt könnyed regénynek írta meg hogy gyorsan olvasós legyen - nem is veszem észre azt a sok kidolgozásbeli kérdést és fenti kifogásolt tartalmat hiszen elvakított volna a sok harc és izgalom. Akkor viszont nem kérdezném most meg, hogy például hogyan került a setét oldalhoz a technológia, milyen kapcsolatban áll a kitaláló a gonoszokkal és miért hal meg valaki ha megölik a biotját és hogy tud összekapcsolódni az adott ember tudatával a kis robot?

A karakterek közül egy sem került hozzám közel a sok nézőpont miatt, szerintem így nem igazán megismerhetőek, bár hajlok arra, hogy Vincentet kedvencnek nevezzem aki a ,,jó" oldal egyik képviselője. A személyek közül legjobban talán Sadie fájdalmát ábrázolta a szerző, ahogyan magányos és egyedül marad illetve a szeretetéhsége egészen elképzelhető, de nem átérezhető. A jó oldal többi személye rendelkezik némi háttérrel, de nagyon kevéssel, viszont legalább nem keverhetőek, mindegyikük rendelkezik legalább egy olyan vonással, amely alapján azonosíthatóak de ez nekem nem elég így.

Viszont nagyon tetszett nekem a másik oldal szereplőinek nézőpontja, például a Bogáremberé viszont a kötet végén lévő jelenetnél egyszerre éreztem magam kínosan és szántam a szenvedőket, mert Grant lényegében ezzel mutatja meg mire is képes ez a technológia, szerintem ez az egyetlen amelynek súlya van, a többit valahogy nem vettem komolyan.

Ezen kívül jó volt még az, hogy mindenki kémkedik mindenki után és olyan bizalmatlan légkört teremtett, hogy ezért simán adnék neki plusz pontot és szerintem adok is alul, ez nagyon bejött. Bár azt egy idő után már nehéz számon tartani, hogy ki ki után kémkedik, de semmi gond, megoldottam (így ha itt logikai baki van, akkor elnézést, csak engedtem a szerző által diktált tempónak és belemerültem a történetbe úgy hogy ne is figyeljek másra). Amúgy pedig az érezhetően fiúknak szánt alap úgy ahogy van király, ez a harc az agyban téma nagyon ötletes és ütős, a küldetések szórakoztatóak, ez tetszetős! Csak ne lenne a szerelem, amely inkább a lányoknak készült, így a szerző a két szék közül a földre esett sajnos...

A Téboly szerkesztése különösen tetszik nekem, a karakterek nézőpontjait itt-ott megszakítja egy-egy dokumentum- vagy szövegrészlet és segítenek, hogy az olvasó jobban láthasson, vagy jobban megkavarnak mindenkit. Persze ez a sok nézőpont nem igazán jön be. A kötet végéről pedig már fentebb írtam és a szerkesztés alapján nem egy hagyományos befejezésről van szó tudniillik ennek a szerző megadta a módját és egy jó hosszú végjátékot valósított meg.

A kötet a Cartaphilus Kiadó jóvoltából jelent meg a BZRK sorozat első részeként 2014-ben, bár ez csak a külföldi szérianév, a magyart nem ismerem. A borító túl kék és túl szőrös, de érthető miért (a szemöldök miatt), csak túl kék az egész. A sorozat következő kötetei: Reloaded (Újratöltve), Apocalypse (Apokalipszis) amelyek kint már megjelentek, a második 2013-ban, a harmadik pedig tavaly (2014-ben).