A szerzőtől már olvastam:
Felszáll a köd >> link <<
Az elfeledett kert >> link <<
Titkok őrzője >> link <<

---

Kate Morton különleges írónő és a blogon is tiszteletbeli szerepet tölt be. Egyrészt az első megírt értékeléseim egyike a Felszáll a köd címűről összetákolt szösszenet, ami egy kicsit béna és esetlen. Az elfeledett kertet szintén szerettem, ahol az értékelés formája már hasonlít arra a stílusra, amit a mai napig követek és ez 2012-es. Kicsit megszédültem, ahogy megláttam ezt az évszámot, jó régen volt! A Titkok őrzőjéről pedig 2015-ben írtam egy rövidet és elmondhatom, hogy a Távoli órákat azóta sem vettem kézbe. Egyébként ezen kívül még egy regény olvasása hiányzik a szerzőtől, mert A tóparti házat sem sikerült sorra kerítenem, bár ez azért lehet különlegesebb, mert a külföldi verzióját szereztem meg és kíváncsi vagyok, vajon angolul mennyire fogom szeretni a szerző stílusát. És igen, még egy kötetről nem esett szó a bevezetőben, de csak azért, mert az egész értékelésben őméltóságáról lesz szó, mégpedig Az órásmester lányáról.

Elodie a történetünk egyik főhőse, aki egy levéltárban dolgozik, méghozzá a Stratton, Cadwell & Co.-ban, ahol James Stratton hagyatékát gondozza többedmagával. Ám az egyik nap olyan esemény történik, amely miatt a főnök tajtékzik egy kissé, nevezetesen az, hogy egy használaton kívüli lomtárból olyan levéltári anyagok kerülnek elő, amelyek kezelésének kérdése eddig súlyos vétek volt, vagyis fel kellett volna tárni és katalogizálni a benne lévő tárgyakat, de ez nem történt meg. Elodie feladata lesz az anyag kezelése és az egyik tárgy, vagyis egy vázlatfüzet áttekintése után ráismer a gyerekkorárban neki mesélt történet házára az egyik skiccen. Úgyhogy nagy lelkesedéssel és egy kis szabályszegéssel elindul a füzet múltjának útján. Közben pedig egy másik időben kibontakozik előttünk egy órásmester lányának története, viszontagságainak és szerelmének krónikája és ahogy megszokhattuk Mortonnál, ez a két különböző szál egyet jelent.


Húha, jó kis olvasásélményen vagyok túl. Nagyon vártam ezt a könyvet és mikor végre a kezembe foghattam, nagyon örültem, de arra az időpontra akartam időzíteni az ismerkedést vele, amikor egy kisebb szusszanásnyi időm támad. Ilyen volt a vizsgaidőszak vége, a regisztrációs hét, ahol tanulásmentes, olvasásban gazdag időt tölthettem el különféle művekkel, úgyhogy volt időm végre. Na de vissza a regényhez! A borítót elnézve, nézegetve gyönyörködtem egy kicsit a kiadás szépségében. Tetszik az, ahogyan visszaadja a kötet által keltett hangulatot és lényegében a regény főszereplőjéről van szó: a házról. Na de el a viccekkel! A barnás árnyalat és a ház együtt teljesen jó választás és még a felső emeleti fény is szerepel rajta! Eddig ez a legjobb Morton borító szerintem!

A prológus már felvezeti a múltbeli rejtély szálát, ami utána nyomozunk az egész kötet során, ahogy általában egy Morton regényben szoktunk. Most egy festővel foglalkozunk, Edwarddal, aki olyan másoknak, mint egy jelzőfény, vagy tábortűz, hiszen olyan lángoló lelkesedése van, hogy másoknak ez vonzó lehet. Illetve egy misztikus ház is előkerül, ahol a férfi szerelme marad és végignézi, ahogy a művész távozik.
Ezután a kellően izgalmas prológus után, találkozunk Elodie-val, akinek szálát szerettem a legjobban olvasni. Ez meglepő, mert a múlt sem unalmas, sőt! Az inkább cselekményben gazdag, de a jelenkori lány története sokkal inkább megfogott, mert általa egyrészt láthatjuk milyen az, ha egy híres szülő árnyékában él valaki és azt is bemutatja, milyen inspiráló lehet az ember, ha szereti a munkáját. Az előbb említett téma a regény központi kérdése, a másik pedig számomra szívmelengető, ahogy arról beszél milyen egy levéltárban dolgozni. Érződik mennyire imádja és ezzel bennem is felébresztette azt a gondolatot, hogy miért kezdtem el a jelenleg éppen végzés alatt lévő második szakom. Egyúttal felidézte milyen volt a szakmai gyakom, amiről már írtam, hogy imádtam. Ezért számomra Elodie szála telitalálat volt és nagyon, de tényleg nagyon szerettem olvasni. Viszont főleg az a mondat talált be nagyon, ahol azt írja, hogy a dokumentumok korokat kötnek össze és hogy ő megtalálta a helyét köztük és ezzel együtt más megnyilvánulásaival, gondolataival szintén tudtam azonosulni és néhánnyal, amikkel pedig nem, csak szimpatizálni, de az is elég és ezzel pedig Elodie a kedvenc Morton hősnőm kategóriába került. Írhatnám, hogy ez a túlzott lelkesedése nem jellemző rám, de igen, pontosan ilyen megszállott tudok lenni, ha valamiért elkezdek lángolóan égni, úgyhogy ez is telibe talált, de teljesen. A beleélés szintúgy, bár ezzel egy probléma van, ahogy azt Elodie is érezte vagyis az, hogy a csalódás sokkal fájóbb, mint kéne lennie...

...mintha rá várt volna a jegyzetfüzet...

A jelenkori - jó 2017-es, de az nem zavar engem - szállal szemben a múlt nagyon homályos és ködös, illetve nehezen adja magát. Többnyire az 1800-as évek végéről van szó, de a szerző sok kikacsintást ejt meg, amivel egy kicsi agymunkát követel meg az olvasótól (vagy hogy legyen notesze), vagyis azt, hogy tartsa fejben ezt a sok nevet és cselekményt. A Királyok veszte után mondjuk ez gyerekjáték számomra, de erre nem számítottam olvasás előtt. Egyébként megértem, hogy nem lőheti el az írónő már az első snittnél a muníciót és ezt az elvet szépen tartja is, mert a kötet végéig nem tudjuk meg pontosan, hogy mi történt, meg hogy hogyan és addig meg lefoglal mindenkit a cselekmény. Sokan egyébként írták, hogy nekik túl kusza a történetvezetés és túl sok a figyelendő szál, amivel egy kicsit egyet is értek, mert a jelenkori Elodie szálával szemben, a múlt számomra annyira nem állt össze, mint kellene, de nem igazán zavar ez és főleg a jelenkori miatt, mert ott találtam meg, ami érdekel.

A regény legerősebb vonása számomra kétségkívül a hangulata és egyúttal a szerelemről szóló üzenete, bár több kérdést körbejár, mégis ezt gondolom a leginkább fontosnak és szépnek. Külön említést érdemel még Elodie kutató munkája, ami számomra szívhez szóló, például abban, ahogyan meghatározza a talált tárgy korát.

Ez a levéltárosok sorsa, hiszen ők voltaképpen kincskeresők, célpontjuk életének törmelékei közt kotorásznak, módszeresen átválogatják, jegyzékbe veszik, mindig reménykedve várják a ritka, értékes leletet.

A szerző fantasztikusan tud mesélni és nagyon szeretem olvasni, ahogy a jelent át és átszövik a múltbeli események szálai. Minden rejtély kívánja azt, hogy valaki megoldja és ez Mortonnál hatványozottan megjelenik, a múlt eseményei elásott kincsek, amiknek helyét fel kell deríteni, majd alapos munkával feltárni és ezek értékesek a szereplőknek. A múltat a jelennel összekötő kérdés a szerelem, amely itt több formában jelenik meg, de főleg arra válaszol, hogyan lehet egy párkapcsolatban a másik felet szeretni és többféle alternatívát mutat erre, illetve van egy fordított helyzet, aminek léte egy kis kikacsintás a szerző részéről és arra gondolok, hogy ennek pedig az az üzenete, hogy nincs új a nap alatt. A múlt megjelenik a jelenben is és nem tudunk már olyat tenni bizonyos korlátok között, ami nem történt meg korábban. Megjelenik a gyász és ennek kezelése is, bár ennél nem látom annyira a két idősík közötti összefüggést, ebben a kérdésben nem lehet annyira összekötni őket, mint a korábban említett érzelem terén.

A szerző érdekes mellékkaraktereket alkotott meg, akik, ha lényegesek, akkor megjelennek a lapokon a történetükkel együtt és bár az írónő egy kicsit átesett a ló túloldalára, mert a különféle esetek különféle hangulattal járnak és egy kicsit tömény az élmény. Ettől függetlenül jó megismerni egy ilyen alapos történetet, ahol a szerzőnő többféle ismertebb alapot is felhasznált. Például az egyik ilyen A titkos kert átdolgozva, viszont egy saját vagy nem saját - elnézést nem néztem utána - népmesei elem szintén helyett kapott a lapokon. Mondjuk ezt egy cseppet sem bántam, mert imádom az ilyeneket, de mégis... egy másfajta színfolt ebben a sztoriban, ami úgy jelenik meg, hogy a ház mesébe illő és köré, mint pókhálók, fonódnak a népmesék és ezzel szintén növeli a sokféleségét a regénynek. A házat és a környezetet szerettem benne, annyira szívesen megnézném élőben a tájat!

A történeteket mesélni kell, különben elpusztulnak.

Egyébként olvasás közben eszembe jutott miért szeretem a szerző könyveit, immáron negyedjére, mert a lassú és érdekes narrálása az én szájízem szerint készül. Kate Morton a történetmesélésben a legjobb, gyönyörűen tudja érzékeltetni, hogy egy történet sosem egy lineáris egész, hanem több mellékágból adódik össze és mindannyiunk élete egymásba fonódik és nem lehet az egyiket és csak az egyiket vizsgálni, hanem muszáj mindent rendszerszemlélettel nézni. Nem választhatók el egymástól az életek és ezzel együtt a történetek sem. 

Úgyhogy összességében azt tudom írni, hogy bár helyenként kusza és kicsit homályos a regény, maximálisan megéri olvasni. Szép ahogyan a múlt átfonja a jelen történéseit és ahogyan itt összefonódnak, mert Kate Morton lapjain megtörténhet a csoda, az, ami a valóságban nem igazán, de itt minden további nélkül és ennek érzékeltetése mesteri. Ez a regény sok mindenről szól, szerelemről, bűntudatról, de leginkább arról, hogy mennyire nem lehet elválasztani történeteinket másokétól és milyen nyomokat hagyunk egymás életében.

Ezért nagyon ajánlom azon olvasóknak, akik szeretnének egy romantikus történetet, ami a múlttal erősen foglalkozik és kíváncsiak milyen egy levéltári és könyvtári munka és nem riadnak meg attól, hogy több szál kerül kifejtésre és ezért megnő az egy főre jutó nevek aránya, oké ez rossz természettudományos poén volt.

A lényeg, hogy olvassátok!