Sorozat: Jasper Dent 1.

>> Katt a többiek bejegyzéséért a linkre! <<
Köszönöm, hogy részt vehettem a projekthéten!

    

---

---

,,Az az [projektív identifikáció, a szerk.], amikor a gyilkos a legrosszabb tulajdonságait vetíti rá az áldozatra, és utána ezekért öli meg."

,,Mert ha elkapom a gyilkosokat, talán az azt jelenti, hogy én nem vagyok az."

Szerintem ez nem az a könyv, ami bárkinek álmatlanságot okozna és bár a gyilkosság maga nincs benne, illetve annak folyamata, azért az elkövető útvonala kiakasztó lehet. Számomra mondjuk nem volt véres, vagy felkavaró - mert Ania Ahlborn már hozzászoktatott a durvához - úgyhogy a thriller felé vezető úton tökéletes kezdésnek ajánlom, főleg ha a fő olvasnivalók eddig az ifjúságikból kerültek ki és az olvasó célja a látószögének bővítése lenne. Aki keményebb rajongója a műfajnak és nem nyitott bármiféle ilyenre, az le fogja húzni, viszont szerintem érdemes egy próbát tenni a művel a hibái ellenére is.

Tehát ez lelki folyamatokban gazdag kötet, ami főleg a főszereplő lelki életével, illetve az őt marcangoló dolgokkal foglalkozik. Thriller elemekben szegény, a problémák feldolgozásában viszont erősebb,

Sorozat: -

   

---

Emma Donoghue É.K.Sz. szerzőm kb A szoba elkezdése óta, bár abban csak féltávig jutottam el... egyszerűen anno fogalmam sem volt mit kezdjek vele, hiszen szokatlan a szemszöge és valahogy nekem akkor - azon a vonatúton Pestről visszafelé - picit sok volt, de azóta nem hagy nyugodni az a mű. Ezért gyűjtöm, gyűjtögetem Donoghue regényeit, hogy majd jól kiolvassam mindet és így került utolsó előttiként hozzám a most tárgyalt kötet. Először egyébként a könyv borítójára figyeltem fel, a művész valami iszonyúan jó munkát végzett de erről majd később fogok bővebben írni a következő Borítómustra keretén belül  és csak ezután tévedt a szemem az alkotó nevére, de akkorra már tudtam, hogy ez kell nekem.

Lehetne az Érzékek tánca az Átmeneti üresedés kistestvére is, bár az előbbi korban teljesen különbözik Rowling művétől, hiszen Donoghue a 19. századi San Francisco-i világba rángat el minket, ahol megismerhető a bordélyok világa, a kizsákmányolást már kimaxolták a gazdagok és a munkásosztály lázad na meg ott és akkor egy gyermek csak teher, főleg egy kurtizánnak illetve aki naiv, azt bizony könnyen át lehet ejteni. Ilyen szereplő Blanche, aki barátnőjével, Jennyvel egy kisebb településen húzza meg magát bizonyos okok hatására, de tragédia történik és a nőnek szembe kell néznie addigi életével, az új problémákkal és még egy gyilkossági ügy részleteivel is.

Az Érzékek tánca nem egy könnyű olvasmány, bár a fülszöveg alapján egyszerű kriminek tűnik - megnyugtatok mindenkit - nem az. A könyv hátulján lévő ajánló nagyon csalóka ilyen téren, hiszen sokkal másabb élményt ígér vagy legalábbis azt olvasva egy teljesen más világot és sztorit képzeltem el, mint amit végül kaptam. Bár kriminek tényleg krimi - azzal nem vitatkozom - de sokkal jobban és mélyebben lemegy a mocsokba, mint a többi hasonló regény szokott. Az Érzékek tánca nem való mindenkinek és főleg nem lehet olvasni akármikor, erre fel kell készülni. Persze lehet, hogy más olvasó nem fogja ezt olyan drasztikusan venni, mint ahogy én teszem, de egész egyszerűen ez az, ami nagyon megmaradt bennem: kevesebb a mocsok, mint J. K. Rowling Átmeneti üresedésében, de azért ez is befeketíti az olvasóját.

Ez a kötet nagyon erős a környezeti ábrázolásban, hiszen nem mindegyik iromány hat így rám. Ha az eddig olvasott könyveim nézem, akkor be kell valljam, nem mindig sikerül elérnie a szerzőknek, hogy részletesen érezzem a művekben lévő világokat körülöttem illetve azok valóságot bemutató oldalait... bár a most tárgyalt sztorira ez nem vonatkozik. Az Érzékek tánca ezen kívül még abban is az élen jár, hogy rossz érzéseket kelt az olvasóiban - na de nem azért mert rossz lenne - és műveli mindezt magas szinten a leírásaival és persze az alaptémákkal, hiszen elég sok kifejtenivaló jelenik meg a lapokon: a gyermekotthonok kegyetlensége, a rasszizmus, a bordélyok világa, az emberi jog kérdése, gyermekmolesztálási botrányok és még lehetne sorolni. Bár először azt hittem, hogy nem lesz részletes a bemutatás, de így, hogy az egész könyvet elolvastam, rájöttem, hogy de. Elég az, amit Donoghue bemutat, mert bár lehetne sokkal bővebb is a nyomor leírása, mégsem kell ennél részletesebb korkép, hiszen ennyi pont elég a tökéletes egyensúlyhoz és világhoz, amiben a karakterek mozognak - a több durva részlet már túlzás lenne. Viszont elgondolkodtam rajta, hogy miért hatott rám így a kötet, amikor már olvastam ennél durvább dolgokról - meg gusztustalanokról - is mindenféle rosszullét nélkül és azt hiszem rájöttem miért történt így: a szereplők belemélyednek a mocsok legmélyebb bugyraiba. Itt nem az történik, hogy a rossz helyzetben áll helyt egy jó karakter, hanem sokkal emberibbek a szereplők, a valósabb fajtából: kihasználják a helyzetüket, még ha az számomra nem erkölcsös SPOILER (kijelöléssel olvasható) (pl. amikor Blanche elveszi a Júdáspénzt, azért hogy boldogulni tudjon pedig attól iszonyodnia kellett volna) SPOILER VÉGE, vagy az édeshármas azon a bizonyos helyen. Számukra ez természetes, én pedig rosszul vagyok tőle és nem elítélően rosszul. hanem a fentebb írt módon, mert a bűn a bőrömbe ivódott és émelygek tőle.

A regény lassú cselekményű, mert inkább a szereplőkön van a hangsúly, amit Emma Donoghue a két idősíkkal nagyon jól kidolgozott. Egyrészt a jelenben járunk, amikor már Blanche egyedül van és muszáj helytállnia a környezetével szemben, meg van egy múltban játszódó történetszál is, amikor Jenny illetve az ő barátsága elkezdődik. Nem a nyomozás áll a középpontban - az számomra mellékes elem - hanem a karakterek és a múltbeli szálak, illetve a jelenkori helytállások a különféle helyzetekben. Egyébként az is eléggé érdekelt, hogyan változnak a szereplők x idő alatt, hogyan jutnak el a régi jellemüktől az újig és szerencsére ezt is megkaptam.

Ezekben a szálakban az-az érdekes, hogy a szerző egy megtörtént esetet dolgozott fel a lehető legtöbb forrás felhasználásával, tehát Donoghue rekonstruálni akart egy bűnesetet  az ő teóriája alapján, amelynek mai napig nem lett meg a gyilkosa. Viszont mivel az egész sztori nem a nyomozásra terelődik, hanem az áldozat személyére, ezért sok helyen nem olyan izgalmas vagy pörgős, mint szeretném hogy legyen. Viszont nem panaszkodom, mert így legalább átjön a hangulat, de nagyon durván... viszont a csavar léte egy pici panaszkodásra ad okot, méghozzá azért, mert hamar kitaláltam, az elsütése előtt jóval. (Kevés szereplővel mondjuk nem nehéz kitalálni a dolgot.)

A karakterek régen valóságos személyek voltak, de nem mindent emelt át a szerző a történelemből, hiszen rengeteg a homályos folt, de a történet után egy nagyon jó összefoglalót készített arról, hogy melyik szereplőről mit lehet tudni pl Jennyről. Egyébként az egész kötetből számomra Blanche volt a legizgalmasabb karakter. Az ő jellemén sokat gondolkodtam és a főkérdésem az volt, hogy a lány buta-e, de végül arra jutottam, hogy nem az, inkább tudatlan néha, de nem érthet mindenki mindenhez, úgyhogy ezt teljes mértékben megértettem. Végiggondolja a lehetőségeket és a legjobb tudása szerint dönt, meg cselekszik. Bár időnként meggondolatlan, de csak túl akarja élni ezt az egészet és a könyvben tetten érhető az ő fejlődése több szempontból is. Viszont sajnos nem kedveltem meg sem őt, sem a barátnőjét Jennyt, egyszerűen nem kerültek közel hozzám - inkább sokszor szántam őket. A férfiakat meg szívből utáltam, főleg az ingyenélő bagázst.

Ez a könyv tökéletes arra, hogy bemutassa, hogyan csúszik le egy ember mélyre és hogyan kapaszkodik vissza. Hogy milyen könnyen tönkremehet egy élet és ezért olyan nyomasztó.

Nem lehet semmi jót várni, vagy ha igen, abban sem lesz sok köszönet.

Ez az idézet pedig jól szemlélteti mire gondoltam, mikor a regény nyomasztó hangulatáról értekeztem, hiszen kinek jutna eszébe a boldogságot a tetűhöz hasonlítani?

A francia szavak szószedetét pedig köszönöm a kiadónak (meg aki dolgozott rajta), később még hasznos lesz (bár nincsenek sorban, de ez már mellékes).

Ajánlom mindenkinek, de csak óvatosan fogyasszátok!

- A szerző magyarul megjelent művei -

Ebből az Érzékek táncát és A szobát olvastam (az utóbbit félig).

- A spoileres trailer (legalábbis én nem lőttem le a könyv elején lévő Minispoilert) -

Sorozat: -

,,Kétszer volt veszélyben az életem, és mindkétszer a húgom mentett meg. Én viszont nem tudtam megmenteni a kishúgomat.

Ez a kettőnk története."

Korábban írtam arról valamelyik posztomban, hogy erőteljes thrillermániában ,,szenvedek" és ez valószínűleg a 2015-ös olvasmányaim számában is megmutatkozik majd. Erős a gyanúm, hogy nem a Lány a hegyen az utolsó ilyen műfajú kötetem (bár azóta olvastam a Tébolyt, illetve a Titkok őrzőjét és azok ide sorolhatóak, tehát az állításom máris igazoltam, na mindegy).

Eddig bajosan olvastam olyan thrillert, ami tucatkönyv volna, mert mindegyik más valamiben és a lényeg az, hogy a Lány a hegyen szintén különleges, bár hogy ez jó vagy negatív értelmű azt egy kicsit nehéz eldönteni, de abban biztos vagyok, hogy minden olvasónak más lesz erről a véleménye.

Igazából a fülszöveg alapján (lentebb) teljesen másra számítottam, mert azt hittem, hogy egy pörgős, akciódús gyilkossági történetet kapok majd, megspékelve a testvéri szeretet fontosságával, az önfeláldozással, meg ilyen dolgokkal. Helyette pedig kaptam egy lassú (az első halott kb a hatvanadik oldalon jelenik meg), emlékezős és néha unalmassá váló sztorit egy bűnözővel, akinek rémtettei alig szerepelnek regényben, illetve egy olyan regényt, ahol a SPOILER (kijelöléssel olvasható) központi szerepet betöltő apa képének a változásával a SPOILER VÉGE törött család és annak az élete a lényeg. Tényleg nem ezt vártam és egy kicsit csalódott vagyok, mert a lassabb cselekményű könyvekre fel kell készülni lelkileg, plusz E/1-es narrálás esetében jobban megismerhető az adott személy és nyitottnak kell lenni rá. Kicsit olyan, mintha azzal, hogy a szerző olyan részletesen írja le egy-egy karakter gondolatát én is eggyé válok vele, legalábbis ilyen érzésem van általában, itt pedig - mivel egy pörgős dologra számítottam - kicsit furán éreztem magam.

A thriller alapjában véve egy izgalmas műfaj, amelyben a feszültséget a bűntény és a gyilkos személye adja, de fontos még a nyomozó is, mert ők uralják a regényt illetve a kettejük játéka teszi letehetetlenné a köteteket. Ezzel szemben a Lány a hegyen nem erről a kapcsolatról szól, vagy legalábbis nem az egész, hanem annak csak egy kis része és a középpontjában Rachel áll, akinek az élete pont olyan - hogy is fogalmazzak, talán átlagos vagy valami hasonló - amit nagyon unok és itt is ez volt a helyzet általában.

Olvasás közben egyetlenegy kérdés motoszkált a fejemben - jó persze több is eszembe jutott de ez sokszor - az, hogy vajon Rachelnek mennyire fejlett a fantáziája, mi az amit kitalál és mi az amit nem? Ezzel tartott engem bizonytalanságban a szerző, mert annyira megkavart, hogy csak kamilláztam néha, hogy most akkor kinek van igaza? Emellett az, hogy Maynard egy igaz történetről mintázta az eseményeket megadta az alaphangulatot, még most is borzongok, ahogy elképzelem azt a forgatókönyvet, hogy egy gyilkos jár a környéken szabadon és fiatal nőket öl. Viszont ezt az írónő egyáltalán nem használta ki, mert a vérfagyasztó jelenetekből bizony hiány van, így ez a borzongás elült az olvasás során. Pedig mekkora ziccerlehetőség az, hogy az olvasó magát paráztatja, de ha nem kezd ezzel a szerző semmit akkor veszett fejsze meg a nyele a vízben...

A mű összetettebb, mint elsőre gondolná az ember, mert a törött család problémája, a tinivé- majd felnőtté válás nehézségei, a gyermeknevelés kérdése jelenik meg és ezek mellett még a gyilkosság is árnyalja a képet, plusz a regény egyáltalán nem sablonos, hiszen rengeteg az olyan pillanat benne, amikor azt hittem tudom a választ, de a szerző jól átvert és leckéztetett, hogy mit képzelek én, ezért vagy azért nincs igazam. És tényleg! Ilyennel, bevallom, még nem találkoztam, ennek az írónőnek másabb a hangvétele és a gondolkodásmódja mint a többieké, én meg az ilyet szeretem, tehát ez a része tetszett. Ám nem mindig értettem egyet a szerző/karakter véleményével, mert nem gondolom úgy, hogy jó ha valaki hagyja a gyerekét hogy azt csináljon amit akar, ahelyett, hogy törődne vele mert éppen lefoglalja a nagy fájdalma - ezen nem tudok túllépni. Egy gyermek pedig felnőve ne köszönje meg, hogy ,,jaj de jó, hogy úgy nevelkedtünk ahogy akartunk", mert ez meg milyen már? Itt éreztem az erőltetést, tehát azt hogy Maynard feltehetően gondolt egyet és elhatározta, hogy a gyereknevelésre vonatkozó mondatnak kötelező benne lenni a szövegben. Ezek után a maradék szimpátiám is elrepült volna a karakter irányából. Plusz túl sok a szexualitás a könyvben és engem zavart, nagyon kihangsúlyozódott ez a vonás illetve fejlődés. Igaz, hogy bizonyos emberek korán érnek, de szerintem simán lehetett volna ebből kevesebb, bár örülök, hogy Joyce Maynard legalább foglalkozott ezzel. Viszont tetszett a folyamatok megjelenítése, például a felnőtté válásuk vagy az, ahogyan csalódnak a nagy bálványukban mert ezek egészen jóra sikerültek és itt is elég sokszor megkérdeztem magamban, hogy vajon csak ők látják így azt az embert vagy ténylegesen is így van? A szerző itt ugyancsak elérte, hogy ne legyek biztos a dolgomban, bár erre nem ad választ, de elgondolkodtató hogyan látják a fiatalabbak a környezetüket, a világot és hogy ez hogyan változik meg később.

A főszereplő szempontjából mély és részletes történetben nagyon erősek a karakterek jellemzői, inkább rájuk helyezi a szerző a hangsúlyt és nem a cselekményre vagy a gyilkosságokra. A lényeg az, hogyan látnak másokat ők - illetve inkább Rachel - hiszen az ő narrálásán keresztül látunk mi is és egész jó kis személyiségek bontakoznak ki a lapokon, bár olyan összetettek sosem lesznek, mint a főszereplő, már csak azért sem mert mélyen vezet be minket a szerző Rachel gondolataiba, érzéseibe. Személyében egy hiperaktív lányt ismerhettem meg, plusz az ő történetébe az is belefér, hogy hogyan viselkednek az emberek a gyilkosságok árnyékában. Fontos a húgával kialakult köteléke, a szüleiről alkotott véleménye. Patty, a húga, egy csendes de erős karakter bár elég sokszor asszociáltam egy hűséges kiskutyára láttán, az apja pedig a kötet egyik legérdekesebb személyisége.

A regényben kétféle nyomozás található, az egyik Racheléké, a másik pedig a rendőrség nem látható keresése ahogyan megpróbálják felderíteni az ügyet. Az előbbi nagyon szórakoztató, szerintem ez az egyik érdekesség a műben, viszont a másik csak bosszantó, hogy ennyire tehetetlen a rendőrség, szörnyű, hogy egy nyomuk sincs és egy thriller-krimiben ez nagyon nem jó, plusz nem lehet belelátni igazán a nyomozásba, csak bizonyos tettek kerülnek előtérbe. Ez szomorít el a legjobban, hiszen ezzel simán lehetett volna egy jobb thriller is, mert a hosszú, kevés cselekménnyel rendelkező történetből izgalmat csak az új halott megjelenése okoz, de az mindig csak pár mondatos leírást kap, én pedig pont ezekre voltam kíváncsi. Viszont szerintem a szerző azt jól mutatta be hogyan reagál a szűkebb társadalom a gyilkosságra, főleg ha a rendőrség ilyen tesze-tosza; ezen kívül tetszett még az egyik apróbb üzenete, tehát az, hogy a különcség nem jelent semmit, attól lehet valaki teljes értékű ember.

A Lány a hegyent két részre lehet osztani, az egyik a tényleges visszaemlékezés a másik pedig az igazán izgalmas dolog: a felnőtt én visszatekint a gyermekkorára és vázolja a teóriáit a viselkedésével kapcsolatban és bár megadja a választ a korábban feltett kérdésemre de én nem biztos, hogy elhiszem neki. A történet itt lesz igazán izgalmas, kiderül miért szörnyen becsapós a fülszöveg fogalmazása és nagyjából lezáródik minden, de sajnos a kezdeti izgalmat megint unalom követi és értem én hogy muszáj lezárni és így, de már hosszúnak éreztem a könyvet és szerintem egyáltalán nem kellett volna ezt ennyire elhúzni. Viszont a csavarok jók! Díjat neki!

Az Alexandra Kiadó jelentette meg 2014-ben a Lány a hegyent. A kötetben fejezetválasztó kisképekkel különítik el egymástól a részeket, egyébként nincs illusztráció benne, ezt leszámítva tetszik a kiadás. A vörös borító kifejezetten jó választás, hiszen a Hegyet szimbolizálja és a vérrel bemocskolt helyszínt (gondolom én).