Továbbra
is szeretem a krimiket / thrillereket és azt hiszem ez egy ideig így
marad. Korábban már írtam, hogy miért, de megismétlem, mert lehet, hogy a
jelen sorok olvasóit elkerülték azok az információk. Szóval érdekel az
emberek motivációja és jelleme, ami a thrillerben mutatkozik meg a
leginkább, hiszen az az a helyzet, amikor a baj hatására minden manír
leolvad az emberről, a nyomozás szála pedig mindig izgalmas. A thriller
esetén többnyire a nyomozó és az elkövető párharca kerül a középpontba, a
krimi pedig az igazságot kutatni vágyók szemszögét részesíti előnyben.
Kivételek lehetnek, ezt most az én tapasztalatom volt. A két kategóriát
pedig egymáshoz közel állónak gondolom.
Ez volt az egyik oka tehát az Elveszve
olvasásának, mert krimi (bár inkább a két kategória közötti állomásra
illeszteném be), a másik pedig a szerző személye, akiről rengeteg jót
hallottam és mikor láttam, hogy jön a kötet, és helyből az egyik kedvenc
műfajommal, egyből várólistámra került. Pár nap alatt végeztem vele,
most pedig itt vagyok, hogy az Álomherceg projektünk keretein belül
leírjam a véleményem az olvasmányélményemről.
Axel Steen helyettes felügyelő üzenetet kap a múltból. Egy brutális nemi erőszak elkövetőjének DNS-mintája egyezést mutat egy négy évvel korábbi felderítetlen gyilkosság elkövetőjének DNS-ével. Axel újult erővel veti bele magát a nyomozásba. Kiderül, hogy az erőszaktevőnek több hasonlóan kegyetlen támadás is terheli a lelkét. Miközben Axel szeretné kapcsolatba hozni a gyilkosságot a szexuális bűncselekményekkel, kiderül, hogy a DNS-egyezés csak gondatlanság eredménye. A szexuális bántalmazásos esetek felderítése kapcsán mégis új nyomra lel a gyilkossági ügyben, és döbbenetes eredményre jut.
„Megtanultam, hogy nincsenek gonosz emberek. Ellenben tele van a világ vesztesekkel. Gyerekek, akik már születésük pillanatában a rövidebbet húzták. Lehet, hogy nem verték bőrszíjjal és nem erőszakolták meg őket. De az emberi közöny és a gondoskodás hiánya is elég lehet.”
A regény az alábbi címkékhez tartozik:
// Kossuth Kiadó // Jesper Stein // 2018-as megjelenés // krimi // nyári // őszi // 4.5 pont // Skandináv krimi // Prológus // thriller // skandináv // Axel Steen // erőszak //
A bejegyzés képeit itt találod.
(A mostani kettő az Orsted Parkot ábrázolja.)
Az alábbi projekthéten veszek részt az értékeléssel:
Sorozat: Jasper Dent 1.

>> Katt a többiek bejegyzéséért a linkre! <<
Köszönöm, hogy részt vehettem a projekthéten!
Egy nap brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság híre kavarja fel az álmos kisváros, Lobo's Nod lakosságának mindennapjait. Egyesek úgy vélik, hogy az alma talán nem is esett olyan messze a fájától, és a történtekért a zárkózott, beilleszkedési nehézségekkel küzdő fiú a felelős. Jazz a seriff határozott tiltása ellenére nyomozásba kezd, hogy megakadályozza a további gyilkosságokat, és hogy mindenkinek bebizonyítsa: ő nem olyan, mint az apja.
Mert ha sikerülne meggyőznie az embereket, talán végre ő maga is elhinné…
Mert ha sikerülne meggyőznie az embereket, talán végre ő maga is elhinné…
„- Miért keresed ezt az úriembert?
Hogy megmentsem a lelkemet. Ha van egyáltalán.”
Hogy megmentsem a lelkemet. Ha van egyáltalán.”
A regény az alábbi címkékhez tartozik:
// YA // őszi // ifjúsági // Borítómánia // borító // Jasper Dent //

A Prológus Főgonoszok hetének alkalmából a gonoszokkal foglalkozunk, azokkal az entitásokkal, akik megnehezítik főhőseink életét és megpróbálják lerombolni, vagy éppen halasztani a happy end beköszöntét.
De mi a helyzet akkor, ha az ellenség nincs is olyan messze tőlünk? A legnagyobb ellenségünk önmagunk, lelkünk olyan frekvenciákon rezeg, amelyek egy szimfóniává állnak össze és még mi sem tudjuk, hogy pontosan milyen akkordok, milyen diszharmóniát képesek alkotni.
Ilyen történet Jazzé, aki egy sorozatgyilkos fiaként kénytelen érvényesülni és szembenézni az átkos örökséggel, na meg a tömeg ítélkező, mindent látó szemével.
Íme, a Gyilkosokra vadászom értékelése:
De mi a helyzet akkor, ha az ellenség nincs is olyan messze tőlünk? A legnagyobb ellenségünk önmagunk, lelkünk olyan frekvenciákon rezeg, amelyek egy szimfóniává állnak össze és még mi sem tudjuk, hogy pontosan milyen akkordok, milyen diszharmóniát képesek alkotni.
Ilyen történet Jazzé, aki egy sorozatgyilkos fiaként kénytelen érvényesülni és szembenézni az átkos örökséggel, na meg a tömeg ítélkező, mindent látó szemével.
Íme, a Gyilkosokra vadászom értékelése:

Már nagyon régen felfigyeltem erre a regényre és várólistára raktam, majd ahogy szoktam, hagytam, hadd ülepedjen kissé az olvasni akarom érzés, így mikor megláttam, hogy jön magyarul, megörültem és rohantam megvenni...
Nem is igazán emlékszem anno mit vártam, mire gondoltam, de a megvétel után, ahogy a kezemben tartottam a művet, egyáltalán nem volt semmilyen elvárásom. A YA mivolta miatt igazából rosszabbra számítottam (mint amit végül kaptam) és úgy voltam vele, hogy ha már el tudja érni, hogy ne akadjak ki a karakterek hülyeségén - ahol már a legtöbb ifjúsági megbukik, igen meg fogom indokolni és később írok majd egy ,,Miért szeretem még a zsánert?" cikket erről - és nem érzem magam kínosan, akkor rendben leszek. Valahogy ezt az érzésemet a semmilyen borító is alátámasztotta, hiszen számomra nem kiemelkedő, nem is igazán árul el sokat, úgyhogy ötletem sem volt, mire számíthatok az olvasás során.
Nem is igazán emlékszem anno mit vártam, mire gondoltam, de a megvétel után, ahogy a kezemben tartottam a művet, egyáltalán nem volt semmilyen elvárásom. A YA mivolta miatt igazából rosszabbra számítottam (mint amit végül kaptam) és úgy voltam vele, hogy ha már el tudja érni, hogy ne akadjak ki a karakterek hülyeségén - ahol már a legtöbb ifjúsági megbukik, igen meg fogom indokolni és később írok majd egy ,,Miért szeretem még a zsánert?" cikket erről - és nem érzem magam kínosan, akkor rendben leszek. Valahogy ezt az érzésemet a semmilyen borító is alátámasztotta, hiszen számomra nem kiemelkedő, nem is igazán árul el sokat, úgyhogy ötletem sem volt, mire számíthatok az olvasás során.

Jazz kíváncsi. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kikémlelt helyszínelés egy mező közepén, ahol korábban egy nő meztelen holttestét találták meg a rendőrök. Minden a szokásos mederben folyik, de a főszereplő srácunk dobogó szívvel felfigyel az időközben előkerült bizonyítékos zacskóra, amibe az áldozat egy levágott ujját csomagolták és egy furcsa bizonyosság támad benne. Ezt a rossz előérzetét megosztja a seriffel, G. Williammel, aki az apja letartóztatása után apapótlékká vált számára, de a férfi nem hisz neki, így Jazz barátjával, Howie-val, a saját szakállára kezd el nyomozni, hiszen ebben és az ezután következő gyilkosságok körülményeiben egy mintát vél felfedezni...
„A legtöbb dolgot utálta a Jó Öreg Apuban, de amit a leginkább utált, hogy a Jó Öreg Apunak mindig igaza volt.”

Fentebb írtam, hogy milyen elvárással ültem neki Barry Lyga művének - vagyis a semmilyennel - és igazából nem is igazán tudatosult bennem az Ellopott babácskák c. regény olvasásáig, hogy mennyire értékeltem ezt a fajta YA-t. Most lelket tiprok, de pont a babácskás kötet ébresztett rá arra, hogy ez a könyv jó - az meg egy túlhypeolt és hatásvadász vágygyűjtemény, amire szívesen használnám a pornó megnevezést, de azért annyira még nem húzott fel - és ahhoz képest mennyire gondolatébresztő!
![]() |
| Szerintem Jazz. |
Természetesen Jazz nem tökéletes, vannak hibái és talán sokan arra fognak gondolni, hogy a szereplő nyávog és önsajnáltatja magát: én viszont nem látom így. A megoldás sokszor a kibeszélés, a feldolgozás folyamatához hozzátartozik az ismétlés, úgyhogy engem nem idegesített a srác egy cseppet sem. A főszereplőnk továbbá nagyon okos, talpraesett és előrevetíti egy kissé a későbbi nagy összecsapást, ahol mester és a tanítvány csapnak össze, mert azért Jazz jelentősen rendelkezik olyan vonásokkal, amik inkább egy ragadozót jellemeznek...
,,Az az [projektív identifikáció, a szerk.], amikor a gyilkos a legrosszabb tulajdonságait vetíti rá az áldozatra, és utána ezekért öli meg."
![]() |
| Szerintem Jazz 2.0. |
,,Mert ha elkapom a gyilkosokat, talán az azt jelenti, hogy én nem vagyok az."
Ha választani kell, melyik a könyv erőssége, a gondolatiságát
kellene írnom, illetve valamilyen morbid módon szórakoztató az egész
körítése (imádom a pszichológia ok-okozati oldalát, ezekről oldalakat
tudnék olvasni, ezért is szeretem a thriller műfajt). Jó persze, pár
dologgal nem tudtam mit kezdeni, például a nagymama szálával, de nekem
ez a kötet szörnyen nagy megkönnyebbülés volt a sok ,,naon helyes pasi
omg, meg mekkora egy rosszfiú" típusú kliséhalmaz után.

Szerintem ez nem az a könyv, ami bárkinek álmatlanságot okozna és bár a gyilkosság maga nincs benne, illetve annak folyamata, azért az elkövető útvonala kiakasztó lehet. Számomra mondjuk nem volt véres, vagy felkavaró - mert Ania Ahlborn már hozzászoktatott a durvához - úgyhogy a thriller felé vezető úton tökéletes kezdésnek ajánlom, főleg ha a fő olvasnivalók eddig az ifjúságikból kerültek ki és az olvasó célja a látószögének bővítése lenne. Aki keményebb rajongója a műfajnak és nem nyitott bármiféle ilyenre, az le fogja húzni, viszont szerintem érdemes egy próbát tenni a művel a hibái ellenére is.
Tehát ez lelki folyamatokban gazdag kötet, ami főleg a főszereplő lelki életével, illetve az őt marcangoló dolgokkal foglalkozik. Thriller elemekben szegény, a problémák feldolgozásában viszont erősebb,

Tehát ez lelki folyamatokban gazdag kötet, ami főleg a főszereplő lelki életével, illetve az őt marcangoló dolgokkal foglalkozik. Thriller elemekben szegény, a problémák feldolgozásában viszont erősebb,

úgyhogy ajánlom azoknak, akik szeretik a lelki rezdüléseket, az okos de
nem szent és nem tökéletes főhősöket, illetve bírják a YA-k világát,
mert akkor tetszeni fog. Idősebb olvasóknak, csak óvatosan! (Vagy olvassátok utána az Ellopott babácskákat és akkor rendben lesz haha.)

Ítéletem:
Tetszett
5 / 4 pont
5 / 4 pont
Erősségek:
- Jazz lelki világa
Gyengeségek:
- mégsem annyira kiemelkedő vagy emlékezetes mű (ezért a 4 pont)
Kedvenc szereplő:
Howie
Évszak:
- őszi, mert ködös időben olvasni a legjobb
Ha tetszett a bejegyzés, itt tudod megrendelni a regényt:
(-15% a webshopból.)
A mű az Alexandra Kiadó jóvoltából látott napvilágot 2018-ban, a Jasper Dent sorozat első részeként.


Témához illő Alan Walker:

A szerző további, magyarul megjelent kötetei:
Nincs még hazánkban más megjelent műve a szerzőnek.

(Angol, angol, dán, héber)
(Koreai, német, olasz)
(Orosz, thai, norvég)
A leginkább szerintem a koreai és a thai borítók illenek a legjobban a regényhez, a norvég nem rossz bár nem is az igazi, az olasz viszont szörnyű, azzal egyáltalán nem fogták meg a történet lényegét, a többi pedig az elmegy kategória.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Besompolygott az ősz - egy napos rosszullét miatti kidőlés, na meg tárgyfelvétel, ami a szokásostól nehezebben zajlott/zajlik le és rossz közérzet, kb ezt érzem, ezért annyira nem örülök az új évszaknak, de hát nem az ősz tehet az emberi hülyeségről, úgyhogy egy idő után majd csak az öröm marad. (Plusz a gépet újratelepítettem és még nem volt hangulatom felrakni a gépre az anyagom hozzá, meg egy kicsit olyan meh érzésem van: nem sok kedvem van blogolni.)
Ám a Rudnay-gyilkosságok és egy felismerés meghozta a kedvem az őszi listához, úgyhogy íme, őket fogom előkapni a közeli jövőben, ebben az esős, ködös időben:
A Rudnay-gyilkosságok ugye alap, a Lefelé a folyón, a Lány a mólón és a 13 perc pedig thrillerek és nagyon sokat ígérnek a borítók:
A hatalom nagyon birizgálja a fantáziám, a Maigret emlékiratai pedig hangulatosnak tűnik borító alapján, A csontok öröksége nekem az örök őszi sorozat második része, a Hátborzongató históriák pedig jó kis alapozás lesz az októberi hangulatra - ha nem a napokban kapom majd elő.
Ennyit választok most, hiszen nagyon nem lesz időm olvasni és ezt most direkt csináltam így, mert kell valami, ami lefoglal. Lesz még Megjelenésfigyelő, meg Zárás is, amiket akkor fogok megcsinálni, ha lement a tárgyfelvétel nagyon stresszes időszaka és kicsit kevésbé leszek szomorú.
Sorozat: -
Alig pár napja olvastam el a Vértestvéreket, de szinte azonnal ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy nekiugorjak ennek a bejegyzésnek és kiírjam magamból azt a sok mindent, amit tapasztaltam olvasás közben. Mielőtt azonban nagyon mélyre merészkednénk a regény sűrűjében, még annyit említenék, hogy Ania Ahlborn magát az új horror hangjának tartja, amivel egyetértek, hiszen a kötete különleges a horrorok között is, bár azért csendben megjegyzem, hogy a műfaj azért termelt ki magából tehetséges szerzőket, akik nem nyitottak meg új korszakokat. Viszont nézzük meg, hogy mitől másabb, miért tarthatja magát az új irányzat egyik prófétájának Ania és miért látom azt, hogy az irodalom el fogja őt fogadni ezzel a titulussal.
![]() |
| Forrás |
Első:
Michael a másik oldalára fordult az ágyban, a kirojtosodott takaró, melyet egész életében használt, összegabalyodott a lábai között.
Az Appalache-hegységben, az erdő legeslegmélyén található egy ház, ahol senki sem jár. Ott élnek Morrowék, akik nem igazán szeretnék azt, hogy rendőrök vagy bárki emberfia szaglásszon a házuk körül, eléggé maguknak való emberek. Emellett egy súlyos titkot is rejtegetnek: sorozatgyilkosok ők, akik bizonyos típusú (szőkésvörös hajú) hölgyeket rabolnak el és ölnek meg lassan vagy gyorsan mikor milyen kedvük van. Az áldozatok sikolya sokszor visszhangzik a fákon át, amit a család két fiatalabb tagja - Misty Dawn és Michael - nem szeret. Michael a főszereplőnk, ő mondja el a történetét, amely cseppet sem gyenge szívű olvasóknak való, ez a sötét regény a fiatal srác szemén keresztül mutatja meg, hogy mi rejtőzhet egy emberben legbelül, hová vezethet a bosszú és hogy milyen pusztításra képes ez az érzelem magában az elszenvedőben, az áldozatban és a környezetében.
Húha, sosem gondoltam volna, hogy a Vértestvérek úgy fog rám hatni, ahogy tette és olvasás közben szinte már erővel kényszerítettem magam arra, hogy a végére érjek ennek a borzalomnak. Ez utóbbit szót nem szabad a szoros értelmében venni, nem a művet jellemzem vele, mert egyáltalán nem arról van szó, hogy egy szörnyen megírt, asztalalátét ez. Sokkal inkább visszanyalt a fagyi esetemben, mármint pontosan annak a személynek, aki a horror műfajt jobban szereti papíron látni, mint filmen, mert ott ki nem állhatja. Igazából az olvasás előtt nem gondoltam volna, hogy egy brutálisan okosan és jól megírt kötetet kapok kézhez Ania Ahlborn regényét levéve a polcról és hogy egy ennyire felkavaró művet fogok olvasni. Bár végül is mit vártam? Elvégre sorozatgyilkosokról van szó... de mégis, horror ritkán üt ennyire, mint ahogy a Vértestvérek tette, pedig elvileg nem más, mint a kategória többi ilyen kötete. Vagy mégis?
Egyszerűbb ezt elmagyaráznom egy példán keresztül: a műfajához képesti különbségre pont Malerman új hazai regényének olvasása miatt jöttem rá, mert míg A végzet tébolyult kereke (hamarosan érkezik az értékelésem, ez itt a reklám helye! *kacsint*) lassan építkezik és inkább a misztikumra alapoz, addig a most tárgyalt kötet az emberi jellemeket veszi górcső alá és mutatja meg a fentebb is kiemelt mozgató érzelmet, a bosszúvágyat. Itt nincs misztikum, nincs rejtélyes hang, nincs rejtély - ha csak az eltűnt személyek listáját nézzük - itt kőkemény emberi sorsok vannak, de valami beteg és perverz vágyakkal, gondolatokkal és elsősorban emiatt szenvedtem meg a regénnyel, mert nem bírtam elviselni a karaktereket. Egyiküket sem.
Az egész szereplőgárda - már akik a házban tanyáznak - teljesen zakkant, a gonoszság fertőzése generációról generációra öröklődik, de még az is elkapja ezt a fajta elmebajt, aki csak érintkezik velük. Mégis a legrosszabb az, hogy túlságosan emberiek az őrület felé vezető kezdő lépést tekintve, a szerző nagyon jól kidolgozta ezt a részt, hiszen mindenkinek adott legalább egy sort, ami megmagyarázza a tetteit (gondolok itt elsősorban a háttérben lévő katalizátorra, Claudine-ra, az anyára), bár az apa cselekedeteinek magyarázatát nem kapjuk meg készen, rá inkább csak teóriáim vannak, de azok sem biztos, hogy helyesek, mindenesetre ez így jó, ahogy van. Tehát a szülői lelki oldal ennyi, háttérhatalmak ők, akikről alig tudni valamit (bár az a valami időnként túl sok) és a lényegük az, hogyan hatnak a fiatalabb generációra.
Na de a fiatalabb korosztály? Ők az igazi szereplők, nem az idősek: Reb, az idősebb báty, Michael a fiatalabb öcsi és köztük ragadt Misty, aki az egyetlen élő lánytag a családban.
Míg a szülőkről nagyon könnyen meg tudtam írni a fenti kis részt, a ,,gyerekekről" sajna nem megy. Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy leírjam a legfontosabb jellemzőket, mert csak úgy pörögnek bennem az információk, az érzelmek és nem tudom egyiket sem megragadni. Kis vívódás után úgy döntöttem, hogy őket nem elemzem ki bővebben, csak óvatosan csepegtetem az információkat, de a legfontosabb: Ania iszonyúan jól kidolgozta az ő szálukat, rengeteg érzelem jelenik meg a lapokon illetve az olvasót sem fogja mindez közömbösen hagyni. Esetükben a szerző lemegy az emberi lélek legmélyebb bugyraiba és hárman, háromféle embertípust jelenítenek meg: Misty a legkevésbé megismerhető közülük, de mégis ő van a legközelebb a normalitás talajához: ő a legérthetőbb az olvasók számára, de ez annak is köszönhető, hogy ő marad ki legjobban az őrületből. Michael az áldozattípuslenne, de van egynémely mondata és gondolata, amitől a hideg kiráz tőle is.
Mivel Reb a legizgalmasabb és legkegyetlenebb az egész kötet során, róla nem igazán írnék semmit, csak annyit, hogy a fiú jellemébe a kelleténél jobban belelátunk, talán túlságosan is. A két srác a kötetben egymással szemben áll, Michael lázadásra képtelen természete pont Reb (Rebel rövidítése) ellenpólusa és mivel képtelen a saját sorsát a kezébe venni a történet bizonyos és nagyon fontos pontjainál, amikor még lenne értelme kivívnia a szabadságát, ezzel a megalkuvással dönt mindenről. Egy érdekes jelkép is megjelent még a regényben, méghozzá Hófehérke, mint a szabadságvágy szimbóluma. Ezzel a mesei alappal eljátszik egy kicsit az írónő, azt hiszem ez volt a kedvenc részem az egész könyvből.
Karakterdráma lévén a szereplők lelki élete van a középpontban, de ha csak ez lenne a regényben nem írhatnék arról, hogy ez a thriller jegyek mellett a horrorét is bőven magán hordozza: egyes jelenetek olyan brutálisak, szinte már sebészi pontosságúak hogy néha csak menekülni támadt kedvem. Ehhez a drámához kapcsolódik a cselekményesség nagyjábóli hiánya, mert alig történik valami, ezért sok hely van a szereplők kibontakozásához. Bár már az első snittnél futnom kellett volna ettől a könyvtől, nem kíváncsinak lenni mint az ostoba Zs-kategóriás horrorszereplők, hogy mi jöhet még: a szerző egy sikoltozó lány képével indít, aki éppen menekülne a Morrow család ,,vendégszeretete" elöl, de sikerült valamennyire elfutnia és Michaelnek kell utánairamodnia, mielőtt végleg elvesztik szem elöl. Hadd ne írjam le, hogyan végződik ez a kis epizód, mert lényegesebb az, hogy az ezután következő minden egyes jelenet fontos (természetesen ezzel együtt), minden tesz valamit a végső konklúzióhoz és bár nem olyan nyilvánvalóak a jelek, a szálak végül összeérnek és az utolsó lapokra minden láthatóvá válik az olvasó számára.
A fenti undorral együtt pedig, amit az egyes jelenetek, de főleg szereplők iránt éreztem, a Vértestvérek valami eszméletlen hangulattal rendelkezik, de ez az azafajta atmoszféra, amit az olvasó teremt a képzeletével: ez nem a teremtő képzelgésről szól, hanem a félelemről, a komfortérzet hiányáról. Ilyen az, amikor csak attól ijed meg valaki, ha túlságosan is reálisnak érzi a helyzetet, ha a félelem tárgya az, hogy a valóságban éppen ez valahol, akár egy sötét erdő mélyén megtörténik. Hiszen a hangokat elfedi a sűrű sötét mélység...
Húha, sosem gondoltam volna, hogy a Vértestvérek úgy fog rám hatni, ahogy tette és olvasás közben szinte már erővel kényszerítettem magam arra, hogy a végére érjek ennek a borzalomnak. Ez utóbbit szót nem szabad a szoros értelmében venni, nem a művet jellemzem vele, mert egyáltalán nem arról van szó, hogy egy szörnyen megírt, asztalalátét ez. Sokkal inkább visszanyalt a fagyi esetemben, mármint pontosan annak a személynek, aki a horror műfajt jobban szereti papíron látni, mint filmen, mert ott ki nem állhatja. Igazából az olvasás előtt nem gondoltam volna, hogy egy brutálisan okosan és jól megírt kötetet kapok kézhez Ania Ahlborn regényét levéve a polcról és hogy egy ennyire felkavaró művet fogok olvasni. Bár végül is mit vártam? Elvégre sorozatgyilkosokról van szó... de mégis, horror ritkán üt ennyire, mint ahogy a Vértestvérek tette, pedig elvileg nem más, mint a kategória többi ilyen kötete. Vagy mégis?
Egyszerűbb ezt elmagyaráznom egy példán keresztül: a műfajához képesti különbségre pont Malerman új hazai regényének olvasása miatt jöttem rá, mert míg A végzet tébolyult kereke (hamarosan érkezik az értékelésem, ez itt a reklám helye! *kacsint*) lassan építkezik és inkább a misztikumra alapoz, addig a most tárgyalt kötet az emberi jellemeket veszi górcső alá és mutatja meg a fentebb is kiemelt mozgató érzelmet, a bosszúvágyat. Itt nincs misztikum, nincs rejtélyes hang, nincs rejtély - ha csak az eltűnt személyek listáját nézzük - itt kőkemény emberi sorsok vannak, de valami beteg és perverz vágyakkal, gondolatokkal és elsősorban emiatt szenvedtem meg a regénnyel, mert nem bírtam elviselni a karaktereket. Egyiküket sem.
Az egész szereplőgárda - már akik a házban tanyáznak - teljesen zakkant, a gonoszság fertőzése generációról generációra öröklődik, de még az is elkapja ezt a fajta elmebajt, aki csak érintkezik velük. Mégis a legrosszabb az, hogy túlságosan emberiek az őrület felé vezető kezdő lépést tekintve, a szerző nagyon jól kidolgozta ezt a részt, hiszen mindenkinek adott legalább egy sort, ami megmagyarázza a tetteit (gondolok itt elsősorban a háttérben lévő katalizátorra, Claudine-ra, az anyára), bár az apa cselekedeteinek magyarázatát nem kapjuk meg készen, rá inkább csak teóriáim vannak, de azok sem biztos, hogy helyesek, mindenesetre ez így jó, ahogy van. Tehát a szülői lelki oldal ennyi, háttérhatalmak ők, akikről alig tudni valamit (bár az a valami időnként túl sok) és a lényegük az, hogyan hatnak a fiatalabb generációra.
Na de a fiatalabb korosztály? Ők az igazi szereplők, nem az idősek: Reb, az idősebb báty, Michael a fiatalabb öcsi és köztük ragadt Misty, aki az egyetlen élő lánytag a családban.
Míg a szülőkről nagyon könnyen meg tudtam írni a fenti kis részt, a ,,gyerekekről" sajna nem megy. Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy leírjam a legfontosabb jellemzőket, mert csak úgy pörögnek bennem az információk, az érzelmek és nem tudom egyiket sem megragadni. Kis vívódás után úgy döntöttem, hogy őket nem elemzem ki bővebben, csak óvatosan csepegtetem az információkat, de a legfontosabb: Ania iszonyúan jól kidolgozta az ő szálukat, rengeteg érzelem jelenik meg a lapokon illetve az olvasót sem fogja mindez közömbösen hagyni. Esetükben a szerző lemegy az emberi lélek legmélyebb bugyraiba és hárman, háromféle embertípust jelenítenek meg: Misty a legkevésbé megismerhető közülük, de mégis ő van a legközelebb a normalitás talajához: ő a legérthetőbb az olvasók számára, de ez annak is köszönhető, hogy ő marad ki legjobban az őrületből. Michael az áldozattípus
Mivel Reb a legizgalmasabb és legkegyetlenebb az egész kötet során, róla nem igazán írnék semmit, csak annyit, hogy a fiú jellemébe a kelleténél jobban belelátunk, talán túlságosan is. A két srác a kötetben egymással szemben áll, Michael lázadásra képtelen természete pont Reb (Rebel rövidítése) ellenpólusa és mivel képtelen a saját sorsát a kezébe venni a történet bizonyos és nagyon fontos pontjainál, amikor még lenne értelme kivívnia a szabadságát, ezzel a megalkuvással dönt mindenről. Egy érdekes jelkép is megjelent még a regényben, méghozzá Hófehérke, mint a szabadságvágy szimbóluma. Ezzel a mesei alappal eljátszik egy kicsit az írónő, azt hiszem ez volt a kedvenc részem az egész könyvből.
![]() |
| Forrás |
,,Vannak dolgok, melyeket csak utólag értünk meg. Nem méred fel, hogy mi zajlik a szemed előtt, amíg fény nem derül a következő lépésre, és akkor újra át kell gondolnod az elejétől kezdve, hogy mik voltak a jelek. Ezt nevezik sejtésnek..."
![]() |
| Forrás |
,,Már rég meg kellett volna szabadulnom tőled..."Ahogy elvárható a regénytől nemcsak a történet folyása történik intelligens módon, hanem a lezárás is mesterelmére vall: hihetetlen, hogyan lehet valamit úgy lezárni, hogy:
1. valamilyen szinten függővége legyen,
2. az első kifejezésed a befejezés után a húbasszameg legyen,
3. az olvasó kínjában nevessen azon, hogy a sors produkál ilyen és ehhez hasonló fricskákat.
Úgyhogy ez egy jó könyv, aminek mesteri lezárása az utolsó egy oldal.
Mitől más Ania művészete? Hihetetlen, hogy a szerzőnek milyen elméje van és hogy mennyire is mer a szereplőihez nyúlni és megmutatni a mélységek mélységét, a lelket. Érdekes, hogy általában a saját magukat újítónak beállító szerzőktől na meg a marketingesüktől kiver a frász, de Aniánál nem ezt érzem, legalábbis nem úgy, mert a frász a könyvétől vert ki. Azt érzem, hogy ő az, aki mer is tenni ezért a címért és ha össze kéne hasonlítanom az olvasmányélményeimet, akkor az eddig olvasott horroraim misztikus kalandfilmek, esetleg krimik, míg a Vértestvérek maga a tömény hentelős horror lélektannal megtámogatva, na meg Ania nem fél nekünk szegezni a kérdéseit: vajon bűnös az, aki a körülmények áldozata? Feloldja ez a bűn alól?


,,A Morrow fiúk olyanok legyenek, mint a szellemek, nem szabad sem maguk, sem azok után nyomot hagyniuk, akiket kiszakítanak ebből a világból."
Erősségek:
- minden, az atmoszféra, az elemek.
- minden, az atmoszféra, az elemek.
Gyengeségek:
- nincs ilyen.
- nincs ilyen.
Ajánlom?
Ha erős a szíved és a gyomrod, mert ez a regény felkavar és összetör, sokkol és mélyre ás.
A bosszú egy erdőtűz, amely mindent feléget és végül csak a hamvak maradnak.
Beleolvasó:
Ha tetszett a bejegyzés, itt tudod megrendelni a művet:
(30% kedvezmény)
A Vértestvérek az Agave Könyvek gondozásában látott napvilágot 2016-ban, egyedülálló regényként. A szerzőtől még nem jelent meg ezen kívül semmi hazánkban, de szerintem a kiadó nem fogja ezt sokáig hagyni.
Érdekességként hoztam két zenét, amelyeket egy-egy indie játékhoz (erről később fogok írni) készítettek. Az első a Neighbor song, vannak átfedések a könyv és eközött, de ez inkább csak poénos, mert arról szól, hogy GTFO, tűnés a házamból szomszéd!
A Bendy and the Ink Machine pedig az egyik kedvenc játéktörténetem és szeretem hallgatni a rajongók kreatívkodásait. Értékelés közben ez a szám jött sorra, amikor felfigyeltem a dalszövegre, ami kísértetiesen hasonlít a Vértestvérek cselekményére, tehát Welcome to my horror show! A körülmény más, de a lényeg ugyanaz.
And oh
What fun
I will tell you what to do
And you will get it done
Köszönöm, hogy elolvastad!
Fülszöveg:
Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.
A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.
Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké.
Szerző: Ania Ahlborn
Sorozatcím (kiadói): -
Sorozatcím: -
Sorozatcím: -
Cím: Vértestvérek
Eredeti cím: Brother
Eredeti megjelenés: 2015
Műfaj: thriller, horror, rémtörténet
Fordító: Beke Zsolt
Oldalszám: 256 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
Jelölések:
2017 - legjobb csavar
2017 - legjobb thriller
2017 - legjobb horror
2017 - legjobb karakterkidolgozás




































