---

Sorozat: Jasper Dent 1.

>> Katt a többiek bejegyzéséért a linkre! <<
Köszönöm, hogy részt vehettem a projekthéten!

    

---

---

,,Az az [projektív identifikáció, a szerk.], amikor a gyilkos a legrosszabb tulajdonságait vetíti rá az áldozatra, és utána ezekért öli meg."

,,Mert ha elkapom a gyilkosokat, talán az azt jelenti, hogy én nem vagyok az."

Szerintem ez nem az a könyv, ami bárkinek álmatlanságot okozna és bár a gyilkosság maga nincs benne, illetve annak folyamata, azért az elkövető útvonala kiakasztó lehet. Számomra mondjuk nem volt véres, vagy felkavaró - mert Ania Ahlborn már hozzászoktatott a durvához - úgyhogy a thriller felé vezető úton tökéletes kezdésnek ajánlom, főleg ha a fő olvasnivalók eddig az ifjúságikból kerültek ki és az olvasó célja a látószögének bővítése lenne. Aki keményebb rajongója a műfajnak és nem nyitott bármiféle ilyenre, az le fogja húzni, viszont szerintem érdemes egy próbát tenni a művel a hibái ellenére is.

Tehát ez lelki folyamatokban gazdag kötet, ami főleg a főszereplő lelki életével, illetve az őt marcangoló dolgokkal foglalkozik. Thriller elemekben szegény, a problémák feldolgozásában viszont erősebb,

Besompolygott az ősz - egy napos rosszullét miatti kidőlés, na meg tárgyfelvétel, ami a szokásostól nehezebben zajlott/zajlik le és rossz közérzet, kb ezt érzem, ezért annyira nem örülök az új évszaknak, de hát nem az ősz tehet az emberi hülyeségről, úgyhogy egy idő után majd csak az öröm marad. (Plusz a gépet újratelepítettem és még nem volt hangulatom felrakni a gépre az anyagom hozzá, meg egy kicsit olyan meh érzésem van: nem sok kedvem van blogolni.)

Ám a Rudnay-gyilkosságok és egy felismerés meghozta a kedvem az őszi listához, úgyhogy íme, őket fogom előkapni a közeli jövőben, ebben az esős, ködös időben:

A Rudnay-gyilkosságok ugye alap, a Lefelé a folyón, a Lány a mólón és a 13 perc pedig thrillerek és nagyon sokat ígérnek a borítók:

A hatalom nagyon birizgálja a fantáziám, a Maigret emlékiratai pedig hangulatosnak tűnik borító alapján, A csontok öröksége nekem az örök őszi sorozat második része, a Hátborzongató históriák pedig jó kis alapozás lesz az októberi hangulatra - ha nem a napokban kapom majd elő.

Ennyit választok most, hiszen nagyon nem lesz időm olvasni és ezt most direkt csináltam így, mert kell valami, ami lefoglal. Lesz még Megjelenésfigyelő, meg Zárás is, amiket akkor fogok megcsinálni, ha lement a tárgyfelvétel nagyon stresszes időszaka és kicsit kevésbé leszek szomorú.

Sorozat: -

    

---

Alig pár napja olvastam el a Vértestvéreket, de szinte azonnal ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy nekiugorjak ennek a bejegyzésnek és kiírjam magamból azt a sok mindent, amit tapasztaltam olvasás közben. Mielőtt azonban nagyon mélyre merészkednénk a regény sűrűjében, még annyit említenék, hogy Ania Ahlborn magát az új horror hangjának tartja, amivel egyetértek, hiszen a kötete különleges a horrorok között is, bár azért csendben megjegyzem, hogy a műfaj azért termelt ki magából tehetséges szerzőket, akik nem nyitottak meg új korszakokat. Viszont nézzük meg, hogy mitől másabb, miért tarthatja magát az új irányzat egyik prófétájának Ania és miért látom azt, hogy az irodalom el fogja őt fogadni ezzel a titulussal.

Az Appalache-hegységben, az erdő legeslegmélyén található egy ház, ahol senki sem jár. Ott élnek Morrowék, akik nem igazán szeretnék azt, hogy rendőrök vagy bárki emberfia szaglásszon a házuk körül, eléggé maguknak való emberek. Emellett egy súlyos titkot is rejtegetnek: sorozatgyilkosok ők, akik bizonyos típusú (szőkésvörös hajú) hölgyeket rabolnak el és ölnek meg lassan vagy gyorsan mikor milyen kedvük van. Az áldozatok sikolya sokszor visszhangzik a fákon át, amit a család két fiatalabb tagja - Misty Dawn és Michael - nem szeret. Michael a főszereplőnk, ő mondja el a történetét, amely cseppet sem gyenge szívű olvasóknak való, ez a sötét regény a fiatal srác szemén keresztül mutatja meg, hogy mi rejtőzhet egy emberben legbelül, hová vezethet a bosszú és hogy milyen pusztításra képes ez az érzelem magában az elszenvedőben, az áldozatban és a környezetében.

Húha, sosem gondoltam volna, hogy a Vértestvérek úgy fog rám hatni, ahogy tette és olvasás közben szinte már erővel kényszerítettem magam arra, hogy a végére érjek ennek a borzalomnak. Ez utóbbit szót nem szabad a szoros értelmében venni, nem a művet jellemzem vele, mert egyáltalán nem arról van szó, hogy egy szörnyen megírt, asztalalátét ez. Sokkal inkább visszanyalt a fagyi esetemben, mármint pontosan annak a személynek, aki a horror műfajt jobban szereti papíron látni, mint filmen, mert ott ki nem állhatja. Igazából az olvasás előtt nem gondoltam volna, hogy egy brutálisan okosan és jól megírt kötetet kapok kézhez Ania Ahlborn regényét levéve a polcról és hogy egy ennyire felkavaró művet fogok olvasni. Bár végül is mit vártam? Elvégre sorozatgyilkosokról van szó... de mégis, horror ritkán üt ennyire, mint ahogy a Vértestvérek tette, pedig elvileg nem más, mint a kategória többi ilyen kötete. Vagy mégis?

Egyszerűbb ezt elmagyaráznom egy példán keresztül: a műfajához képesti különbségre pont Malerman új hazai regényének olvasása miatt jöttem rá, mert míg A végzet tébolyult kereke (hamarosan érkezik az értékelésem, ez itt a reklám helye! *kacsint*) lassan építkezik és inkább a misztikumra alapoz, addig a most tárgyalt kötet az emberi jellemeket veszi górcső alá és mutatja meg a fentebb is kiemelt mozgató érzelmet, a bosszúvágyat. Itt nincs misztikum, nincs rejtélyes hang, nincs rejtély - ha csak az eltűnt személyek listáját nézzük - itt kőkemény emberi sorsok vannak, de valami beteg és perverz vágyakkal, gondolatokkal és elsősorban emiatt szenvedtem meg a regénnyel, mert nem bírtam elviselni a karaktereket. Egyiküket sem.

Az egész szereplőgárda - már akik a házban tanyáznak - teljesen zakkant, a gonoszság fertőzése generációról generációra öröklődik, de még az is elkapja ezt a fajta elmebajt, aki csak érintkezik velük. Mégis a legrosszabb az, hogy túlságosan emberiek az őrület felé vezető kezdő lépést tekintve, a szerző nagyon jól kidolgozta ezt a részt, hiszen mindenkinek adott legalább egy sort, ami megmagyarázza a tetteit (gondolok itt elsősorban a háttérben lévő katalizátorra, Claudine-ra, az anyára), bár az apa cselekedeteinek magyarázatát nem kapjuk meg készen, rá inkább csak teóriáim vannak, de azok sem biztos, hogy helyesek, mindenesetre ez így jó, ahogy van. Tehát a szülői lelki oldal ennyi, háttérhatalmak ők, akikről alig tudni valamit (bár az a valami időnként túl sok) és a lényegük az, hogyan hatnak a fiatalabb generációra.

Na de a fiatalabb korosztály? Ők az igazi szereplők, nem az idősek: Reb, az idősebb báty, Michael a fiatalabb öcsi és köztük ragadt Misty, aki az egyetlen élő lánytag a családban.
Míg a szülőkről nagyon könnyen meg tudtam írni a fenti kis részt, a ,,gyerekekről" sajna nem megy. Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy leírjam a legfontosabb jellemzőket, mert csak úgy pörögnek bennem az információk, az érzelmek és nem tudom egyiket sem megragadni. Kis vívódás után úgy döntöttem, hogy őket nem elemzem ki bővebben, csak óvatosan csepegtetem az információkat, de a legfontosabb: Ania iszonyúan jól kidolgozta az ő szálukat, rengeteg érzelem jelenik meg a lapokon illetve az olvasót sem fogja mindez közömbösen hagyni. Esetükben a szerző lemegy az emberi lélek legmélyebb bugyraiba és hárman, háromféle embertípust jelenítenek meg: Misty a legkevésbé megismerhető közülük, de mégis ő van a legközelebb a normalitás talajához: ő a legérthetőbb az olvasók számára, de ez annak is köszönhető, hogy ő marad ki legjobban az őrületből. Michael az áldozattípus lenne, de van egynémely mondata és gondolata, amitől a hideg kiráz tőle is.

Mivel Reb a legizgalmasabb és legkegyetlenebb az egész kötet során, róla nem igazán írnék semmit, csak annyit, hogy a fiú jellemébe a kelleténél jobban belelátunk, talán túlságosan is. A két srác a kötetben egymással szemben áll, Michael lázadásra képtelen természete pont Reb (Rebel rövidítése) ellenpólusa és mivel képtelen a saját sorsát a kezébe venni a történet bizonyos és nagyon fontos pontjainál, amikor még lenne értelme kivívnia a szabadságát, ezzel a megalkuvással dönt mindenről. Egy érdekes jelkép is megjelent még a regényben, méghozzá Hófehérke, mint a szabadságvágy szimbóluma. Ezzel a mesei alappal eljátszik egy kicsit az írónő, azt hiszem ez volt a kedvenc részem az egész könyvből.

Forrás

Karakterdráma lévén a szereplők lelki élete van a középpontban, de ha csak ez lenne a regényben nem írhatnék arról, hogy ez a thriller jegyek mellett a horrorét is bőven magán hordozza: egyes jelenetek olyan brutálisak, szinte már sebészi pontosságúak hogy néha csak menekülni támadt kedvem. Ehhez a drámához kapcsolódik a cselekményesség nagyjábóli hiánya, mert alig történik valami, ezért sok hely van a szereplők kibontakozásához. Bár már az első snittnél futnom kellett volna ettől a könyvtől, nem kíváncsinak lenni mint az ostoba Zs-kategóriás horrorszereplők, hogy mi jöhet még: a szerző egy sikoltozó lány képével indít, aki éppen menekülne a Morrow család ,,vendégszeretete" elöl, de sikerült valamennyire elfutnia és Michaelnek kell utánairamodnia, mielőtt végleg elvesztik szem elöl. Hadd ne írjam le, hogyan végződik ez a kis epizód, mert lényegesebb az, hogy az ezután következő minden egyes jelenet fontos (természetesen ezzel együtt), minden tesz valamit a végső konklúzióhoz és bár nem olyan nyilvánvalóak a jelek, a szálak végül összeérnek és az utolsó lapokra minden láthatóvá válik az olvasó számára.

,,Vannak dolgok, melyeket csak utólag értünk meg. Nem méred fel, hogy mi zajlik a szemed előtt, amíg fény nem derül a következő lépésre, és akkor újra át kell gondolnod az elejétől kezdve, hogy mik voltak a jelek. Ezt nevezik sejtésnek..."

Forrás

A fenti undorral együtt pedig, amit az egyes jelenetek, de főleg szereplők iránt éreztem, a Vértestvérek valami eszméletlen hangulattal rendelkezik, de ez az azafajta atmoszféra, amit az olvasó teremt a képzeletével: ez nem a teremtő képzelgésről szól, hanem a félelemről, a komfortérzet hiányáról. Ilyen az, amikor csak attól ijed meg valaki, ha túlságosan is reálisnak érzi a helyzetet, ha a félelem tárgya az, hogy a valóságban éppen ez valahol, akár egy sötét erdő mélyén megtörténik. Hiszen a hangokat elfedi a sűrű sötét mélység...

,,Már rég meg kellett volna szabadulnom tőled..."

Ahogy elvárható a regénytől nemcsak a történet folyása történik intelligens módon, hanem a lezárás is mesterelmére vall: hihetetlen, hogyan lehet valamit úgy lezárni, hogy:

1. valamilyen szinten függővége legyen,
2. az első kifejezésed a befejezés után a húbasszameg legyen,
3. az olvasó kínjában nevessen azon, hogy a sors produkál ilyen és ehhez hasonló fricskákat.

Mitől más Ania művészete? Hihetetlen, hogy a szerzőnek milyen elméje van és hogy mennyire is mer a szereplőihez nyúlni és megmutatni a mélységek mélységét, a lelket. Érdekes, hogy általában a saját magukat újítónak beállító szerzőktől na meg a marketingesüktől kiver a frász, de Aniánál nem ezt érzem, legalábbis nem úgy, mert a frász a könyvétől vert ki. Azt érzem, hogy ő az, aki mer is tenni ezért a címért és ha össze kéne hasonlítanom az olvasmányélményeimet, akkor az eddig olvasott horroraim misztikus kalandfilmek, esetleg krimik, míg a Vértestvérek maga a tömény hentelős horror lélektannal megtámogatva, na meg Ania nem fél nekünk szegezni a kérdéseit: vajon bűnös az, aki a körülmények áldozata? Feloldja ez a bűn alól?

,,A Morrow fiúk olyanok legyenek, mint a szellemek, nem szabad sem maguk, sem azok után nyomot hagyniuk, akiket kiszakítanak ebből a világból."