Fülszöveg:

A történet szerint Daisy - születési nevén Elizabeth - angol rokonaihoz kerül édesapja mostohája miatt, legalábbis ő ezt állítja. Penn néni szívesen fogadja és megismerkedik négy unokatestvérével, Osberttel, Piperrel, Edmonddal és Isaac-kel. Ideérkezése után nem sokkal a néninek Oslóba kell utaznia és mikor az első pokolgépek robbannak, lezárják a repülőtereket, teljesen egyedül maradnak otthon, felügyelet nélkül.

Ezután az életük békésen és boldogan telik, nem érzik a háború súlyát, odáig nem jut el a szörnyűség és csak fokozatosan tör be az életükbe a háború réme, miközben ők maguk sem tudják igazán, hogy mi történik, de még mindig felhőtlennek vélik helyzetüket. Az életük akkor változik meg, mikor egy idegen betoppan és a kormány nevében elfoglalja a házukat mert a háborúban szükség van rá és a fiatalokat külön házhoz küldik. Piper és Daisy együtt kerülnek el és az idősebb lány folyamatosan csak arra gondol, miként térhet haza szerelméhez.

Értékelés: 4.5 / 5 pont.

Műfaj: ifjúsági.

Első körben azt kell megemlítenem, ez a könyv nem egy borzasztó háború véres képeit szeretné leírni, hanem egy lány hazatalálását. Kettő naturalisztikusabb leírás található a könyvben, és a jelenetek durvasága vagy épp intenzitása, ránk ható ereje attól függ mennyire hatott a kép Daisyre, hiszen a szörnyűségek jobban beleégnek az emlékek közé, mint a jó dolgok. Alapjában véve a kötetben ábrázolt háború képe nem szörnyű, mert a lány is kevesebb rosszal találkozik, hanem inkább egy olyan múltat kapunk, ami néhol homályos, néhol élesebb emlékek felelevenítése attól függően, hogyan élte azt meg a lány. A harcok véres borzalmai kimaradnak a kötetből, ez a történet a főszereplő vidéken töltött nyaráról illetve az elhurcolásuk utáni hazatéréséről szól és itt ez a lényeges. Azt persze nem írom, hogy nem zavar ez az egyszerűség és ezért annyi a pontszám, amennyi.

A fiatalok nem tudnak a körülöttük lévő világról, az információ szűrőkön jut el hozzájuk (média, előítéletek) és nem lehet tudni mi folyik a térségben. Nem tudjuk meg, hogy ki az ellenség, csak annyit, hogy lezárták a határokat és, hogy Anglia megszállás alatt van. Igazából ezt is nagyon hiányosnak vélem, de valahogy úgy érzem, hogy ez így van jól, hiszen akár általánosítani is lehet. Bármelyik országot meg lehetne szállni és itt nem az a lényeg, hogy ki teszi. Megfelelő munícióval és háttérrel, bárki képes egy ilyen szörnyűségre.

Viszont felvetődött bennem néhány kérdés ezzel kapcsolatban és elgondolkodtam, ha kitörne egy kisebb háború a nyugati világ országai között vajon milyen lenne. Természetesen az atom bevetését ki lehet zárni, ez most nem itteni téma, hogy miért. Elgondolkodtam, hogy vajon mi lenne Magyarországgal és vajon a szűk környezetem hogyan élné meg a megszállást? Nem könnyű kérdések ezek.

Az egész könyv Daisy szemszögén keresztül íródik, ahogy ő is írja az első fejezetben, elmondja mi történt az ő könyvében pár előreutalással. Ezért is relatív a történet. Úgy értem nincs rá semmi példa, hogy édesapjának új párja, Davina, tényleg olyan szörnyűséges, ahogy azt a lány is állítja, vagy csak ő gondolja, hogy az édesanyja helyét senki sem töltheti be és ezért létezik az ellenszenv. A lány nem enged minket közel magához, az emlékeit nem ismerjük meg, a régi életéről annyit tudunk meg, amennyi feltétlenül szükséges és ez furcsa volt. Daisy csak le akarta írni mi történt vele, viszont ez túl tárgyilagosra sikerült. Egyáltalán nem ütött a regény - talán csak a végén - és úgy érzem ez így kevés, sokkal erősebben is vissza lehetett volna adni az egészet. De Daisy ezt nem akarta, mert nem ez a lényeg, nem akar ránk hatni.

A történet igazából az akcióhoz szokott olvasóknak szegényesnek tűnhet, mert nem sok dolog történik és nem is ismerjük meg igazán a szereplőket, sőt, a szerelem kialakulása sincs előtérben. Arról Daisy nem ír.

Tetszett az, hogy a könyv első része főszereplőnk boldogságáról szól és hogy a tragédia csak fokozatosan jelenik meg az életükben, így az első pár fejezet lassú, bár vontatott egyszer sem lesz, főleg úgy, hogy a kötet nagyon rövid és gyorsan el lehet olvasni, ahogy esetemben meg is történt. Onnantól pörög fel a cselekmény, hogy szétválasztják a fiatalokat egymástól, azelőtt számomra a szerelem alakulása volt az izgalom forrása, de mást vártam és nem azt kaptam meg. Edmond és Daisy kapcsolata még így is lassan alakul ki és csak a regény közepén ér a tetőfokára ezzel is azt jelzi az írónő, hogy főszereplőnk boldogságának egyik eleme ez volt, mellette az újonnan megtalált család játssza a főszerepet. Az elválásuk után egy erős szerelem elevenedik meg a lapokon, az ilyen stabil kötelékek ritkák.

Az első benyomásom Daisyről nem volt a legjobb, zavart a furcsasága és buta dolog tudom, de az hogy Edmondot egy kutyához hasonlította. Egyúttal zavart a történet mágikus realizmusa, tehát a unokatestvéreinek különleges képességei. Erre a mai napig nem tudok megfelelő magyarázatot találni, sajnos csak a karakterek idealizáltságában látom a választ. Viszont gondolkodtam ezen az elemen és támadt egy ötletem. Ha ezt inkább egy metaforának gondolom, tehát Daisy a saját maga hétköznapiságához viszonyított tulajdonságokat fejezi ki így, akkor ezek a képességek az egymásra odafigyelést jelentik (például az empátiát, vagy Piper esetében azt, hogy a kislány bárkit el tud bűvölni) és az is fontos, hogy Osbertnek nem jutott ilyen, mert szerintem a lány őt nem ismerte meg annyira és nem kötődik hozzá, mint a többiekhez és így nem is tudja, hogy a fiúnak milyen jó tulajdonságai lehetnek.

Isaac, Edmond, Piper és Osbert távoli marad, nem szerettem meg egyiküket sem a szimpátiámon kívül mélyebb érzéseket nem váltottak ki. Edmond teljesen semleges nekem, a kettejük szerelmi szálát nem tudtam átérezni. Isaac volt talán a legszimpatikusabb, a csendes törődése miatt kedveltem meg. Osbertet pedig egyáltalán nem szerettem meg, túlságosan fel akart nőni és egyúttal túlbuzgónak tűnt. Ő a kötet végén sem tűnik fel, nem tudjuk meg mi történt vele. A Majd újra lesz nyár lezárása nyitott, tehát a jövő már csak a fiatalokon múlik, ezért is olyan a befejezése, amilyen. Nekem nagyon tetszett.

A magyar címet sokkal optimistábbnak tartom, mint az angolt, mert az idegen nyelvű semleges marad, a jelenre vonatkozik, míg a honosított, a jövőre. Meg Rosoff viszont szerintem nem akart egy ilyen pozitív csengésű címet, ezért választotta a How I Live Now-ot. Személy szerint a magyarral nincs bajom, tetszik hogy a kiadó így oldotta meg és egyúttal a saját véleménye is benne van a címválasztásban.

Igazából első pillantásra a könyv borítója fogott meg, nekem nagyon tetszik. Olyan vélemények jelentek meg a neten, amelyekben azt írták, hogy a korábban kiadott Animus kiadó kötetének borítója sokkal jobb, mint a 2013-ban megjelent Európa kiadós példányé. Érdekes volt ezeket a sorokat olvasni, mert nekem sokkal jobban tetszik az új kép, mint a régi. Ebben az játszhat szerepet, hogy a Majd újra lesz nyár film szereposztását teljes mértékig elfogadtam, bár nem néztem még meg.

Minden egyszerűsége ellenére nekem tetszett a történet és igazából azoknak az olvasóknak tudom ajánlani, akik szeretik, ha egy mű elgondolkodtatja őket. Szép gondolat a háborút túlélő szeretet, ez az ami visszavezet minket a családunkhoz. A könyv egy percig nem lesz sem nyálas, sem pedig naiv, úgy érzem, hogy a való életben is megállja a helyét. Mindenkinek kellenek célok és szeretet, amely hazavezethet még a legrosszabb körülmények között is. Ajánlom mindenkinek!